November elsején este megérkezett hozzánk Géza öccse, Marci, valamint a kisfia Bence. Bori nagyvonalúan átengedte a szobáját a vendégek részére, ő pedig bevackolt a hálószobánkba. Szuper ötletnek tűnt a földre lehelyezett matrac, nagyon otthonosan berendezte, volt ott minden, macska, kutya, baba. Aztán miután lefeküdt, rájött, hogy ő ilyen alacsonyan nem tud aludni, úgyhogy bemászott a hitvesi ágyba, tehát én aludhattam a kutyákkal, macskákkal. De nekem jó volt, mióta gyerekeink vannak, valahogy nem vagyok túl igényes a fekhelyemmel kapcsolatban, a lényeg, hogy aludhassak. Péntek reggel Géza elment dolgozni, én elszállítottam a gyerekeket a suliba, úgyhogy Bence belevethette magát a Playmobilos dobozok tartalmának feltárásába. Úgy terveztem, hogy az iskolából gyorsan hazahajtok, a délelőttöt pedig a szabadban töltjük a szép napsütéses időben. Mivel a délutáni terv az volt, hogy Marciékkal együtt megyünk az iskolába, be kellett szerezni még egy gyerekülést. Gondoltam vagyok már annyira vagány, hogy ezt megoldom gyorsan hazafelé menet az iskolából. Nem sikerült. Nem találtam meg a boltot, majd pedig - mintha ennyi kudarc nem lenne elég - rossz irányban hajtottam fel az utópályára, úgyhogy a délelőttöt az autópályán töltöttem, mindenféle irányba haladtam, de végül hazaértem. Bevonultunk Gézához ebédelni az irodába, ahol van egy óriási étterem, elég bőséges választékkal. Menza. Csak lehet kapni pl. csigás pitét, meg lazacot. Itt jól beebédeltünk, majd Géza átnyújtott egy térképet, amelyen pirossal bejelölte a gyerekülés bolt megközelítésének útvonalát. Hazasétáltunk, majd nemsokára elindultunk a gyerekekért az iskolába. Az ülést is sikerült beszereznünk, Marci nézte a térképet, én az utat, és így végül oda találtunk, ülést megvettük, folytathattuk az utazást.

Bencének beharangoztuk, hogy az úton négy alagúton is keresztül megyünk. Ő a hírnek nagyon megörült, majd az első alagút előtt mély álomba szenderült (állítása szerint nem aludt, csak úgy csinált, mintha...). De Marci szépen dokumentálta az utazást, fényképezett lelkesen, remek képek készültek a százhússzal közlekedő autóból a (koszos) szélvédőn keresztül. Miután megérkeztünk a sulihoz, megnéztük a környékbeli bocikat, aztán izgatottan vártuk Bori és Ábi érkezését. Ők jöttek is, bepréselődtek a hátsó ülésre, és visszatértünk Lausanne-ba. Sötétedésig a kedvenc sziklás játszóterünkön töltöttük az időt, Boriék büszkén mutogatták a jobbnál jobb helyeiket Bencének.

Szombaton gyönyörű volt az idő, úgyhogy bebuszoztunk az óvárosba, ahol szombatonként piac van. Nagyon hangulatos, ahogy az utcákon végig kipakolva a zöldségek, gyümölcsök, fűszerek, sütik, virágok. A hangulatról Bori is gondoskodott, aki szerint szörnyű volt az egész. A borzalom akkor tetőzött számára, amikor még a katedrálishoz is felcaplattunk. A gyerekeket felmentettem a katedrális meglátogatása alól, úgyhogy ezzel kicsit enyhítettem a szenvedésükön. (Gézával arról álmodozunk, hogy egyszer kettesben eltöltünk egy szombat délelőttöt piacozással...). Ezek után lemetróztunk Ouchy-ba, ahol megnéztük a kikötőt, és az olimpiai parkot. Miután a gyerekek már nagyon fáradtak voltak, elvonszoltuk magunkat/egymást egy buszmegállóig, és visszatértünk a lakásba, ahol az evésen, és a gyerekek fegyelmezésén kívül már nem sok izgalmas dolog történt.

Vasárnap délelőtt Marci a két fiúval elment focizni, és játszóterezni, Géza levest főzött (mert ő olyat is tud), én meg palacsintát sütöttem. Délutánra eleredt az eső, ami nem is állt el a nap további részében, úgyhogy maradt a lakásban őrjöngés, mint könnyed vasárnapi program.

Hétfő reggel könnyes búcsút vettünk drága rokonainktól, akiket - miután visszaértem a suliból - még a buszhoz is lekísértem, ahol hosszasan integettünk egymásnak.

Jó volt ez a három nap! Tegnap pedig megérkezett Géza anyukája (Agyibagyi), aki tíz napot tölt velünk, és ha minden a terv szerint alakul, akkor - esetleg - egyik este felnőttek közé megyünk vendégségbe, kettesben. Juhéjj! 

A hétfői malőr után kedden már tárt karokkal várta az iskola a gyerekeket, ők pedig mentek lelkesen. Annyira belejöttek az iskolás életbe, hogy az őszi szünet előtt kitalálták, hogy a szünet után kezdődő kedd délutáni szakkörökre is szívesen eljárnának. Persze hosszú szünet után nehéz dolog az iskola kezdés, ráadásul egy plusz - eddig ismeretlen - elfoglaltsággal tetézve, úgyhogy kedd reggel az iskola iránti lelkesedés kissé alábbhagyott... De nem úgy az én elszántságom, úgyhogy nem mentem bele "a nem akarok mégse menni - de menned kell, mert már eldöntötted - de már meggondoltam magam - legalább egyszer próbáld ki - de én nem akarom, már most utálom - a döntéseknek következményei vannak - de úgysem fogok semmit sem csinálni - akkor nem csinálsz semmit - stb. stb." végeláthatatlan és teljesen értelmetlen beszélgetésbe, egyszerűen nem szóltam róla reggel, hogy délután egy órával később érkezem. (Borzalmas vagyok, tudom.) Borira dráma foglalkozás, Ábelre pedig a tánc és benti játék (dance and indoor games) elnevezésű program várt. Délután nem kis izgalommal érkeztem a megadott időben (vagyis persze már egy félórával korábban), először Bori bukkant fel, boldogan újságolta, hogy volt olyan dráma, amiről beszéltünk (meglepődtem, hogy ja tényleg, az ma volt?!), előadták a Piroska és a farkast, amiben ő a vadászt alakította, valamint A három kismalac című örök klasszikust, amiben pedig a szalmaházat építő kismalac hálás szerepe jutott rá (kellett visítania, hát abban eléggé jó). Majd érkezett Ábika, kipirulva, "képzeld anya ma volt az amit mondtál, nagyon jó volt, mindennap szeretnék menni, az elején azt gondoltam én erre nem akarok járni, mert akkor még nem tudtam, hogy mi lesz, de aztán nagyon jó volt, főleg a végén a diszkó". Szóval keddenként van még egy órám itthon, amit a titkos tevékenységeimnek szentelhetek.

Mivel ez egy angol iskola, így nem úsztuk meg szerdán a halloweent sem. Az iskola Harvest Event néven hirdette meg a programot, jelmezben kellett menni (de úgy, hogy a 6 fokos csúcshőmérsékletben két órát töltenek a kertben). Nem vagyok egy Bartos Erika, úgyhogy nem kaptam elő kedd este a varrógépet, hogy reggelre - mosolyogva - elkészítsem a síruhára felhúzható tündér és kalózjelmezt... Maradt a szerda reggeli teljes idegösszeomlás, hogy akkor most ez hogy is legyen, ha nem látszik a jelmez, akkor nincs is értelme az egésznek (Ábi), sapkára illesztett királylány süveg (Bori). Ábika végül hajlandó volt kalózruhában menni, azzal az instrukcióval, hogy ha kimennek a kertbe, akkor ráveszi a sígatyát + sapka-sál-kesztyű. Bori pedig a tavaly óta kissé kinőtt tündér ruháját vette föl azzal, hogy a sígatyát szépen aláveszi. És különben is figyelik a többieket, ha azok átöltöznek egyenruhába, akkor ők is ezt teszik, ha jelmezben maradnak, akkor ők is. Mivel a suliból küldtek egy e-mailt, hogy ott lehet maradni a szülőknek a mulatságon, gondoltam végre itt az alkalom, hogy megnézzem milyen szépen beilleszkedtek gyermekeink a nemzetközi közösségbe, és milyen felszabadultan vesznek részt a tréfás vetélkedőkön. A terv tényleg remek volt, gyakorlati megvalósítása már nem annyira... Ábi a zsákban futást - amúgy teljesen jogosan - zokogva megtagadta, valamint közölte, hogy ha már ott vagyok, akkor velem szeretné az idejét tölteni. Persze ezt nem lehetett, úgyhogy inkább én is zokogni kezdtem, amivel bizonyára jelentősen segítettem a helyzeten. Bori számára pedig azt hiszem kifejezetten kínos volt a jelenlétem, ő már nagy, legalábbis az iskolában már nagyon önálló. Azért persze üldöztem, hogy vegyen fel kesztyűt és sapkát, meg igazítsuk meg a nadrágját. Olyan arckifejezéssel nézett rám, mintha nem ismerné ezt az idegesítő nénit... Ezek után háborgó lélekkel inkább távoztam. Amúgy nagyon viccesen nézett ki a sok mini vámpír, zombi, boszorkány, és mindenféle felismerhetetlen lényecske. Délután egymás szavába vágva mesélték az élményeiket, Bori azt mondta, hogy élete legjobb napja volt. Ráadásként még otthon is becsöngetett egy királylány (?) ruhás kislány, nem szólt egy szót sem, csak mosolygott, kapott cukorkát és elszaladt. Na ezek után persze, őrült várakozás kezdődött, hogy mikor csönget már a következő jelmezes gyerek. De nem csöngetett, csak Géza, akinek én nagyon örültem, cukorkával is megkínáltam, de Ábika közölte, hogy "apa csalódást okoztál".

Amúgy november elseje nem volt munkaszüneti nap, vagyis itt Vaud kantonban nem volt az, de abban a kantonban, ahol az iskola van, ott az volt. De ez csak akkor derült ki, amikor - miután a gyerekeket leadtam az isiben (mert iskola az volt aznap) - a Coop bezárt ajtajáról visszapattantam. Ki tudja ezt követni?!

Ábinak pedig mozog az egyik foga (vagyis szerinte már négy). Kínzó kérdés: mit hoz a kiesett fogért cserébe a svájci fogtündér?

Lehet, hogy ezalatt a két hét alatt az összes drága olvasónkat elvesztettük, de azért megpróbálkozunk a visszatéréssel...

Az iskolában szünet volt, úgyhogy október 14-én haza utaztunk. Méghozzá hármasban, mivel Géza dolgozott, de azért a két hét alatt ő is csatlakozott hozzánk egy pár napra, amiből egy egész napot kettesben is el tudtunk tölteni (de erről később...).

Szóval október 12-én könnyes búcsút vettünk az iskolától, szombaton még sétáltunk egyet az Olimpiai Parkban (ezt azért írom, hogy az itt készült képeket beilleszthessük a beszámolóhoz). Az iskolából még küldtek egy - képekkel illusztrált - tizenhat oldalas kis összefoglalót az első hat hétről, a sok wonderful dologról, ami ezen idő alatt történt. Még az anyuka kirándulásnak is szántak egy oldalt, ami azt jelenti, hogy bekerültem a kiadványba (teljesen felismerhetetlen fénykép formájában, de ott vagyok, és kész).

Bepakoltam a bőröndöket, írtam listát (!) azokról a dolgokról, amik hiányoznak az itteni háztartásból, viszont az otthoniban megtalálhatóak (pl. tepsi, olyan kés, ami vág, stb.), és vasárnap reggel Géza kiszállított minket a repülőtérre. Ha nem rossz kapunál várakoztunk volna, akkor élvezhettük volna a speedy boarding előnyeit, de akkor nem kellett volna a gép indulása előtt negyed órával futva megközelíteni a reptér legtávolabbi pontját, majd éppenhogy feljutni a géphez induló második buszra (speedy boarding, hahaha), mialatt Boriska azt mantrázza, hogy "itt fogunk maradni ebben az országban miattad" (tehát miattam). A lényeg, hogy feljutottunk a megfelelő járatra, és még egymás mellett is tudtunk ülni.

Otthon a boldog nagyszülők fogadtak minket, csillogóan tiszta lakással, teletömött hűtővel, ajándékokkal, úgyhogy nagyobb trauma nélkül sikerült az időszakos visszatérés. A két hét gyorsan elrepült, próbáltunk minél több praktikus elintéznivalót elintézni, nagyszülőkkel, tesókkal, unokatesókkal, barátokkal találkozni. Persze minden így sem fért bele, de azért sikerült élményekkel töltekezni, és a kötelező Túró Rudi, valamint Gyulai kolbász készletek feltöltése mellett a síszerkókat is beszereztük.

Mint említettem Gézával is voltunk kettesben, gyerekek a nagyszülőknél, mi pedig több egybefüggő mondatot is tudtunk váltani egymással, és úgy vacsoráztunk, hogy nem kellett még egy kis rántott hús maradékot is felfalnom desszert gyanánt.

Géza elugrott még egy pár napra Drezdába dolgozni, onnan 26-án pénteken visszatért, majd szombaton délben az autóra felszerelt téli gumikkal elindult vissza ide, a hegyek közé. És bár otthon még volt aki nevetett a téli gumi felszerelésén, útközben kiderült, hogy nem volt elhamarkodott a csere: szakadó hó, mínuszok, csúszkáló autók jellemezték a röpke 12 órás menet felét. Mi vasárnap reggel repülőgépre pattantunk, és egykor már Géza nyakába ugorhattunk Genfben. (Azt inkább nem részletezem, hogy milyen volt a Lisztferihegyi repülőtéren 1,5 fokban, szakadó esőben két gyerekkel, három táskával gyalog megközelíteni a gépet... ) Vasárnap délután már családilag fagyoskodtunk a lakásunkhoz legközelebb eső játszótéren.

Hétfő reggel bepakoltam az iskolatáskákat (a Bori táskájából két hét után előkerült uzsonnásdobozt reggel nem volt gusztusom feltárni...), beöltöztünk meleg ruhába, és elautóztunk az iskolába. Reggel küldtek a suliból egy e-mailt, hogy a zord időjárásnak köszönhetően az iskolához vezető út nem járható, úgyhogy a helyi Coop parkolójától iskolabusszal viszik a gyerekeket. Időben megérkeztünk, leparkoltunk, vártuk az iskolabuszt... Rápillantottam a telefonomra, észleltem Géza három nem fogadott hívását. Visszahívtam, ő pedig tájékoztatott, hogy az iskolából újabb e-mailt küldtek, hogy elromlott a fűtés, ezért hétfőn zárva tartanak. Gyerekek örültek a hírnek, én nem. Ja, de. Kicsit ugráltunk a hóban, majd visszaautóztunk Lausanne-ba. A délutáni e-mail már arról szólt, hogy a hibát elhárították, holnap mehetünk! Megyünk is. És ők ott is maradnak. :)

Ígértem, hogy a beszerzéseinkről külön meg fogok emlékezni. Hát lássuk.

Svájcban minden sokba kerül. Minden. Nagyon drága. És mi nem bírjuk ki, hogy ne számoljuk át az árakat forintra. De azért küzdünk ellene...

Amit nem veszünk, az a ruha, cipő (persze a gyerekeknek igen, mert ők olyanok, hogy egyszer csak kinövik pl. a gumicsizmájukat, és hiába mondom, hogy bírják ki még lábujj tájon azt a kis fájdalmat négy hétig, amíg haza nem megyünk, de ők nem bírják ki). Az itteni H&M-ben másfélszer többe kerülnek a cuccok, mint otthon. Ez azt jelenti, hogy pl. Boriskának otthon 2000,- Ft-ért vett harisnyanadrág itt 3000,- Ft-ba kerül. Vagy az a jó kis piros ballonkabát, amiben igazán beolvadhatnék a francia, és egyéb nemzetközi nők közé, otthon 10.000,- Ft, itt 15.000,- Ft. A számomra ismeretlen - de nagyon menőnek tűnő - márkákat meg sem nézem, mert nem tudom feldolgozni az ott látott árakat.

A kulturális élményekre is sokat kell áldozni, a felnőtt belépők múzeumokba/várakba 10 franknál kezdődnek, de vonattal eljutni valahová, az sem éppen olcsó mulatság. Elriasztásképpen: Lausanne-Genf (60 km), vonatjegy ára: 25 frank. Csak oda. Szorzószám: 235 (változó). De ez nem tántorít el minket attól, hogy minél több helyre eljussunk, és amit csak lehet megnézzünk.

De enni viszont kell. Úgyhogy ételt azt veszünk. Mint már írtuk, Svájcban nincsenek külföldi hipermarketek, a két legnagyobb üzletlánc a Coop, és a Migros. Ezeken kívül persze vannak egyéb boltok is, de azokba nem nagyon járunk. Az üzletek általában este hétig vannak nyitva hétköznap, szombaton négyig, vagy ötig, vasárnap pedig zárva tartanak. Még az IKEA is bezár hétkor (kemény ugye?). Ha vasárnap friss baguette-re vágyik az ember, akkor elballag a benzinkútra, és ott szerzi be, persze még drágábban, mint hétköznap. Ebből következik, hogy az emberek szombaton vásárolnak. Tömegesen. De mi nem, mert én hétköznap mindent beszerzek. Vagy sem.

Akik a német határhoz laknak közel, azok Németországba járnak bevásárolni, akik a francia részen élnek, azok pedig Franciaországba. Mi is jártunk már a tó túloldalán a Cora-ban, ahol tényleg minden fele annyiba került, mint ha itt akartuk volna beszerezni. Akik igazi svájci milliomosok, azok persze biztos nem égetik magukat ilyesmivel, meg akkor mi is lenne a svájci gazdasággal, de mi nem tartottuk cikinek a francia csirkét megvenni, bár biztos nem élt olyan boldog és egészséges életet, mint svájci fajtársai. Szegény sírva vigadó magyar baromfiról nem is beszélve. Amit egyébként lehet kapni itt is, kb. 30 frankért kilóját. Lehet, hogy ide a boldog, egészséges magyar csirkéket hozzák.

Az én Coop-om az iskolától nem messze található, úgyhogy reggelente, miután leadtam a gyerekeket, ott szoktam elszórni az uram által véres verejtékkel megkeresett CHF-t. Ez egy vidéki kisvárosi bolt, ennek ellenére a választék pazar, a személyzet kedves és mosolygós. Köszönnek. Nem morognak, nem érzem azt, hogy már megint alkalmatlan időben érkeztem, és zavarok. Nincs biztonsági őr, aki árnyékként követ, potenciális bolti tolvajt látva bennem. A pénztárosok kedvesek, nem ordítanak, hogy Jolikám hozzad a kulcsot! és nem hánynak le, azt kérdezve, hogy nincs kisebb?

Az árukészlet nagy része svájci termék, amit persze jól láthatóan feltüntetnek a csomagoláson. Svájci krumpli (abból is nyolc féle, külön raclette krumpli), svájci retek, svájci szőlő, svájci almalé, stb. És a svájciak svájci dolgokat vesznek. Még akkor is, ha az esetleg drágább, mint a máshonnan származó.

Sajtból ezerféle, a csoki választékról nem szeretnék nyilatkozni (az árakat meg nem részletezem, mert természetesen nem üres kézzel utazunk haza vasárnap), helyben sütött péksütemények, kenyerek, százféle tej.

Majdnem minden termékből van bio, ami kb. ugyanannyiba kerül, mint a nem bio. Géza szerint egyszerűen azért, mert amúgy is olyan drága minden, hogy annál már nem lehet többet kérni még akkor sem, ha bio.

Érdekességképpen összegyűjtöttük egy pár alapvető élelmiszer árát. A könnyebb borzongás kedvéért, az árakat forintban tüntetjük fel. Zsömle: 160,- Ft; baguette: 650,- Ft; 1 liter tej: 290,- Ft; 10 dkg sajt (trappista pótló): 340,- Ft; 1 l almalé: 300,- Ft; 1 tojás: 80,- Ft;  1 kg paradicsom: 1.000,- Ft; 1 kg cukkini szintén; 1 kg szőlő 1.300,- Ft; kedvenc diós sajtom (bio) 10 dkg: 870,- Ft; 1 db kinder pingui: 110,- Ft; 1 kg sertés karaj: 9.000,- Ft; 1 kg marha hátszín: 15.500,- Ft; 10 dkg vaj: 440,- Ft; 1 tejföl (a legolcsóbb): 330,- Ft; fél literes dobozos Heineken: 500,- Ft; helyi minőségi fehér bor egy palack: 3.500,- Ft.

DE! Éves autópálya matrica: 9.400,- Ft, és egy liter benzin 435,- Ft.

Ami viszont feltűnt, hogy nem nyomják az arcunkba, hogy fogyasszunk, vásároljunk minél többet. Pláza sincs annyi, mint megszoktuk, ami van, az is inkább a város a szélén. Múltkor bekeveredtünk egy ilyenbe, egy kedélyes hétköznap délután (gumicsizma beszerzés volt a cél). Az otthon megszokott boltokat láttuk, emberek sehol, beszereztük a beszerezni valókat, és mivel vacsora idő volt, beültünk a mekibe (természetesen salátát ettünk, ásványvizet ittunk, de összehasonlításképpen, egy bigmac szendvics: 1.500,- Ft). Vidáman falatoztunk, amikor is fél nyolc előtt öt perccel bemondták, hogy fél nyolckor zárnak, úgyhogy jó lenne távozni. És valóban, öt perc múlva a redőnyök leeresztve, amikor elhagytuk a komplexumot, a biztonság őr csukta be utánunk az ajtót.

Lezárásképpen pedig egy kis ismeretterjesztés. A tejcsoki és a zsebkés mellett vannak egyéb dolgok, amiket a svájciak találtak fel. Nem tudjuk, hogy ezek mennyibe kerülnek, és van, amiről azt sem akarjuk tudni, hogy hol lehet beszerezni, de tessék csodálkozni: tépőzár, abszint, osztásjel (két pont között egy vonal), leveskocka, celofán, alufólia, elektromos fogkefe, toalett kacsa, kacsatánc (!), éééés: LSD. Hát így.

Újabb hétvége. Megint nem unatkoztunk. Szombaton, kihasználva az utolsó napsugarakat ismét a Parc Pré Vert felé vettük az irányt. Ez az a hely, ahol még az első hétvégén vizi-dodzsemeztek a srácok. Most azért mentünk vissza, mert az iskolában, Ábi osztályában az egyik anyuka kitalálta, összejöhetnénk itt egy piknikre, hogy jobban megismerjük egymást. Ez első hallásra remek ötletnek tűnt. Persze a kivitelezéssel már voltak problémák, tekintettel arra, hogy a gyerekek - legalábbis ebben a korban még - valahogy kevésbé tolerálják, hogy egy kalandözönnel kecsegtető 110 hektáros parkban csendesen eljátszanak egymással, míg a szülők remekül piknikeznek az őszi napsütésben. Ennek megfelelően mi sem az angoltudásunkat csiszolgattuk kedélyes csevegések közben, hanem rohangáltunk a légyszi-menjünk-még-egy-kört vizidodzsem, a nézd-apa-most-a-kombinátorban-vagyok rakéta játszótér, a juj-de-aranyos-nézd-de-cuki háziállatok és a de-jó-megsült-a-friss-kalács-de-én-inkább-mégis-jégkrémet-kérek látványpékség között. Szerencsére a többi család is nagyjából ezt a feladatsort hajtotta végre, így nem lógtunk ki a sorból nagyon. És azért arra is jutott idő, hogy megbeszéljük a többiekkel, hogy: igen, a mi gyerekeink is imádják az iskolát; nem, még nem beszélnek angolul; persze biztos Karácsonyra folyékonyan fognak fecsegni; gyönyörű az expat élet; igen, sokat kell autózni minden nap. Mindezt sűrűn megszakítva angol, spanyol és magyar nyelvű, gyerekeknek szóló utasításokkal. Egyébként a vizi és a szárazföldi dodzsem továbbra is remek móka. És az állatok is szórakoztatóak. Kiváltképp a malacok. A kicsik még csak kb. egy hónaposak, így rózsaszín örökmozgóként próbálták felébreszteni egymást és az anyjukat az ebédutáni szunyókálásból. Az előbbi általában sikerült is nekik, de az anyakoca irigylésre méltó közönnyel hagyta figyelmen kívül a randalírozásukat.

Aztán a nap fénypontjaként Ábel kipróbálta a kaland-parkot. Már a múltkor is szemezgettek a fák közé kifeszített pályákkal, de mostanra Ábi össze is szedte a bátorságát. Klassz volt látni, hogy minden probléma nélkül megértette, amikor a srác angolul elmagyarázta neki, hogyan kell felvenni a beülőt, és mik a szabályok a pályán. Az első szakaszon minden gond nélkül végig is ment, magyarázta, hogy ez milyen remek, meg az milyen nehéz de ő bezzeg milyen szuperül megcsinálja. Aztán egyből nekiugrott a másodiknak is. Hát.... itt már akadtak döcögősebb (igazából üvöltve bőgős) részek, de végül legyőzte a félelmét, és minden erejét összeszedve végigment ezen a pályán is. Nagyon büszkék voltunk rá, és némi pihenés után már ő is a következő látogatást tervezte.

Vasárnapra visszatért a rossz idő, de sebaj, mert cirkuszba nem esik be az eső. Ugyanis már korábban - egy kisebb afrikai ország teljes éves GDP-jének megfelelő összegért - beszereztük a belépőinket a Knie cirkusz helyi vendégszereplésére. Kicsit rettegtünk, mert a lelki szemeink előtt a Colorado cirkusz balatonvilágosi ámokfutása lebegett, ahol a műsor fő attrakciója a porondra kézben behozott, majd kivitt 80 cm-es krokodil volt. A többi produkciót meg nem is idéznénk fel. Szerencsére nem is kell, hacsak nem elrettentő példaként, mert mint kiderült a svájciak ezt is kicsit komolyabban veszik. A Knie a Svájci Nemzeti Cirkusz utazó verziója. Kb. akkora személyzettel utaznak, mint egy kisebb falu lakossága, annyi helyet is foglal a városban a sátor, a lakókocsi-park és az állatkert, mint egy falu. Azt már hét közben is láttuk, hogy nem viccelnek. Az állatoknak istállókat építettek, meg egy elég méretes karámot, hogy mozogni is tudjanak, az elefántokat meg minden nap fürdetik a tóban. A program is kicsit nívósabb volt, mint a rémálom-cirkuszban. Pörgős, jól összerakott két és fél órás műsor. Igen, két és fél óra (benne egy 15 perces szünet) de szinte észre sem venni, mert teljesen leköti a figyelmet. A megérkezésünkkor még javában tartott a rendes napi hiszti, de amint a zenekar (igen, élőben) a húrok közé csapott, és kigyúltak a fények, a varázslat egyből magával ragadott minket. Modern számok (pl. punk csajok, mint akrobaták) keveredtek a klasszikus elemekkel. Volt elefánt, lovak és zebrák, feltűnt egy teve, viszont büdös nem volt, mint Bori szerint a Nagyvárosi Főcirkuszban. Persze volt bohóc is, aki inkább tűnt stand-up komikusnak, bár mivel franciául beszélt mi nem minden poént értettünk meg. Repkedtek a labdák és az ugrócsoport tagjai, és menetközben váltottak járgányt a kínai biciklis lányok. Mi meg tátott szájjal bámultunk mindent, és a végén úgy jöttünk ki, hogy Bori mégis szereti a cirkuszt, mi meg megnyugodtunk, hogy nem feleslegesen dobtuk ki azt a rakás pénzt. Sajnos a cirkusz annyira elvarázsolt minket, hogy elfelejtettünk fotózni, de itt érdemes megnézni a dolgot: www.knie.ch

És persze a hétvége méltó lezárásaként a család minden tagja szinte követelte, hogy megtekinthesse az aktuális magyar bajnoki mérkőzést. Ahol ugye kiderült, hogy nem minden a tömött VIP szektor, és hogy az igazi szurkolókat nem fújja el a vihar...

Ma vagyunk itt hat hete (gyermekágyas időszak vége...).

Gondoltam összefoglalom, hogy mennyire lettünk svájciak.

Már majdnem teljes magabiztossággal közlekedem a lépcsőházban (annak a háznak a lépcsőházában, amelyben lakunk, tehát kívülről felismerem a házat, micsoda fejlődés!), ami azt jelenti, hogy az esetek nagy többségében már jó irányba indulok el, amikor az autóhoz megyünk. Van, hogy már tíz percen belül beparkolok a parkolóhelyre. Az autópályán már nem minden alkalommal gondolom, hogy jesszusom, itt még sosem jártam, eltévedtem, jaj mi lesz? A mosógépet minden szorongás nélkül közelítem meg, nem okoz gondot késlekedő szomszédok alsógatyáit kipakolnom belőle. Amikor ismeretlenek rám köszönnek az utcán (igen), hogy Bonjour Madame! akkor már automatikusan visszabonzsúrozok. A boltban is felhagytam az anyukák előli bujkálással, mert elég stresszes és időigényes volt úgy vásárolni, hogy hosszú perceket töltöttem a papírtörlők takarásában, vagy az akciós szarvas pata tanulmányozásával, és így sem volt garancia arra, hogy ha az egyik elmegy, lesből nem támad-e egy másik (külföldi kedves nő). Így hát inkább elébe megyek a dolgoknak, és nem vagyok rest ráköszönni - a lehet, hogy éppen előlem bujkáló? - nőkre, amit egy kisebb párbeszéd is követni szokott. Remekül tudok bólogatni, és megpróbálok nagyon értelmesen nézni. Apropó bolt: van már Coop kártyánk is, amivel ma majdnem egy egész frankot megtakarítottam. Pontgyűjtő füzetet is beszereztem, amivel edényeket lehet olcsóbban vásárolni, de amikor áttanulmányoztam, és megláttam, hogy micsoda kedvezményekben lehetne részünk, inkább letettem a matricagyűjtési terveimről. A helyi árukról/árakról és a beszerzéseimről külön posztban fogok megemlékezni.

A gyerekekkel együtt már nem minden tehén láttán kiáltunk fel, hogy: jaj, egy tehén, de ééédes! De azért ha van alkalmunk rá, behatóbban tanulmányozzuk őket. Elég tehéncentrikus itt az élet, ez az eddigi beszámolóinkból is kiderült. Nagyon helyesek amúgy, nagyon viccesen tudnak visszabámulni ránk, amikor megállunk megcsodálni őket. Na és a kisbocikról még nem is áradoztam!

A napi rutinunk is kialakult, majd jól megírom, hogy mennyire hasznosan töltöm azt a négy-négy és fél órát, ami a reggeli és a délutáni gyerekszállítás közben rendelkezésemre áll. De majd csak akkor, ha szerepelhet benne az, hogy "futok egy órát a tóparton", és nem csak azért, mert jól hangzik, hanem mert tényleg. Lehet, hogy örökre titokban marad életemnek ezen időszaka?

Jól érezzük magunkat, próbálunk minél több helyre eljutni, ha már itt vagyunk. Persze jól esne egy-egy hétvégét végig lustálkodni, ki sem mozdulni a lakásból. Ebben a tevékenységben mi felnőttek nagyon szép példát tudnánk mutatni a gyerekeinknek, de ők erre nem fogékonyak, máshogy értelmezik a "csak úgy elvagyunk otthon" elnevezésű programot. Amikor már tíz darab lego repülőt építettünk, Filly póniztunk, és társasoztunk is (amin általában valaki mindig megsértődik), akkor belátjuk, hogy jobban járunk, ha inkább kimozdulunk.

A gyerekek sem reklamálnak sokat az itteni körülmények miatt. Egyrészt a sulit nagyon szeretik (még mindig), tehát az alaphangulat jó, másrészt a felmerülő nehézségeken együttes erővel megpróbálunk felülkerekedni.

A problémák, amikkel meg kell küzdenünk:

• • • • • • • Nem lehet trappista sajtot kapni (szerencsére találtunk egy olyan helyettesítő terméket az itt árusított tízezer fajta sajt között, amelyik átment Ábi sajt tesztelésén).
            • Nem árulnak kiflit. Ez a hiányosság szintén Ábelből váltott ki felháborodást (tudom, süssek).
            • Mivel a negyedik emeleten lakunk, nem lehet ugrókötelezni, és focilabdát pattogtatni a lakásban, vagyis lehet, csak mi - gonosz felnőttek - nem engedjük, és ezzel mind a két gyerekből felháborodást váltunk ki.
            • Túró sincs a boltok választékában, de nincs is rá szükségünk, csak úgy eszembe jutott...

Óriási haladás, hogy már nem minden alkalommal fordul óriás veszekedésbe / verekedésbe, hogy ki nyomja meg a gombot liftben. 

A magyar valóságtól nem szakadtunk el teljesen, követjük az eseményeket, és hát ugye furmányos módon a magyar adókat tudjuk nézni a TV-ben. Persze nem nagyon nézzük, kivéve, ha Fradi meccset közvetítenek (jaj de várom már a következőt!), meg néha a Berényi család életébe is betekintünk. Viszont hetek óta nem olvastam Nők Lapját, és Story magazint, ez kissé megvisel, nem tudom mi lehet Szinetár Dórával és Bereczki Zolival, kibékültek? elváltak? mi lesz a gyerekekkel? Medveczky művésznőről nem is beszélve...

Azt is meg kell, hogy állapítsam, hogy ezalatt a hat hét alatt több hétvégét töltöttünk együtt négyesben, mint az elmúlt nyolc évben összesen (mármint négyesben még csak öt és fél éve, vagy hogy). Gondolok itt mindenféle focival kapcsolatos elfoglaltságokra, amelyek nem engem vontak ki a családi együttlétből... Remélem nem árt meg Gézának, hogy nem tudja levezetni a benne felgyülemlett feszültséget meccsen való ordibálással. Majd ha a békésen piknikező helyieket mocskos csalónak nevezi, és megdobálja őket szotyi héjjal, akkor azért elgondolkozom, hogy beruházzunk-e valamiféle bérletre a helyi stadionba.

Üzenem mindenkinek, hogy mostanra fogott az átok. Tudtuk, hogy a sok tökéletes történet majd ellenünk fordít mindenkit, és elátkoztok minket. Jelentem, hogy ezen a hétvégén - miközben híreink szerint otthon még javában dübörög a vénasszonyok nyara - 12 fok volt a csúcs és nagyrészt szakadt az eső. Az üzenet második fele pedig: BE LEHET FEJEZNI! :)

Nem riasztott el minket a eső és a hideg, és reménykedtünk, hogy a teheneket sem fogja. Elautóztunk hát Etivaz-ba, ami egy kis hegyi falu Vaud kanton szélén. Kb. 30 ház, és egy sajtüzem. Viszont nagyon felkapott a helyi Désalpe, ezért ilyenkor az egész település felpörög. Kipakolnak a helyi kézművesek és kolbászsütők, dübörög az üzemlátogatás. Jól szervezett turista-vakítás. Itt már nincs meg a családias hangulat, viszont a nagy érdeklődésre tekintettel nem is egy adag tehenet hajtanak át a falun, hanem kb. óránként jön egy csapat. Nagyrészt sokkal ízlésesebb is a tehén-dekor, mint a múltkori helyen. Persze azért itt is vannak erősen giccsbe hajló műalkotások. Egy tehén pl. egy egész, erdei tematikát feldolgozó kisplasztikát hurcolt a fején. Jönnek a pásztorok és a kolomposok is, mondjuk a mosolyuk nem tűnt teljesen őszintének a 12 fokban és az arcukba csapó esőben. Gondolom szívük szerint már a múlt héten, a napsütésben lejöttek volna hegyről.

Nem is időztünk túl sokat a faluban, de azért a sajtüzemet mi is megnéztük. Miután Bori leküzdötte az undort, amit egy ilyen üzem illata hozott ki belőle. A lényeg, hogy megnéztük. Bár túl sok mindent nem lehetett látni, tulajdonképpen csak az érlelőt, ahol a helyi körökben nagyra tartott L'Etivaz AOC sajtok óriási gurigái töltik meg a polcokat. Nem sok, kb. úgy 16.000 darab volt ott felhalmozva.  Egyébként azért van éppen itt az üzem, hogy ne kelljen a 2000 méter feletti legelőkön nyaraló tehenek tejét messzire szállítani nyaranta. Ezért építettek egy tök modern épületet, ahol a több méter magas polcok között egy robot jár ide-oda, és forgatja meg tisztítgatja a gurigákat. Van dolga rendesen...

A gyárlátogatás után elindultunk a legközelebbi városba, egyészt azért, hogy kicsit felmelegedjünk az autóban, másrészt annak a reményében, hogy ott majd nem fog esni, vagy ha mégis, akkor megnézünk valami fedett helyen lévő látnivalót. Útközben láttuk a falu határában a pásztorok frissitőállomását. Vicces volt. Tényleg olyan, mint a bringaversenyeken. Az út szélén parkolt anyu egy autóval, aminek a csomagtartójában sör, üdítő, szendvicsek és száraz gumicsizma várta az átfázott, elázott, szomjas és éhes pásztorokat. Itt aztán tényleg közelről láttuk a teheneket. El is gondolkodtunk, hogy milyen klassz, hogy most igazi pásztorokat látunk, akik tényleg most hajtják le az állataikat a hegyről. Aztán mikor pár kilométerrel arrébb összefutottunk az utánfutós állatszállító teherautókkal, kicsit elbizonytalanodtunk, hogy vendégművésznek hoztak ide máshonnan is teheneket. De később láttuk a csordák nyomát a völgyben lévő tanyák környékén is, úgyhogy megnyugodtunk.

Aztán az eső addigra sem állt el, mire leértünk Château-d'Oex-ba. Ebben a városban a nevével ellentében nincs kastély, vagy nagyon el van dugva valahova, mert mi nem találtuk meg. Viszont ez a hely valami hőlégballonos paradicsom, mert vannak itt versenyek, találkozók és egy múzeum is ebben a témakörben. Meg innen indult az első hőlégballonos világkörüli útra 1999-ben Bertrand Piccard és Brian Jones. A múzeum főleg róluk szól, és elég érdekesen mutatja be a történetet.

Vasárnapra úgy tűnik enyhült a dühötök, mert elállt az eső. Viszont maradt a borongós és hideg idő, így itthon ülős programot szerveztünk. Vagyis nem szerveztünk. Délután leugrottunk minigolfozni a tópartra, és gyorsan megállapítottuk, hogy egyikünk sem egy Tiger Woods... Vagyis továbbra sem hiszem, hogy a golfpályán ütném el az időt, viszont már alig várjuk a telet, hogy síelhessünk. OK, 4-ből 3-an várjuk.

Visszatérve a tehenekhez. Ők nem adják fel könnyen, ezért a következő hetekben is lesz még Désalpe a környéken, de részünkről úgy tűnik elég volt ebből a programból. Jövő héten családi buli lesz az elsős osztállyal a múltkori vízidodzsemes helyen, meg felverte a sátrat a Knie cirkusz is, úgyhogy azért unatkozni nem fogunk.

Az iskolában működő szülői közösségről már régen írtam, gondolom mindenkinek kifúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet velük... Ők azok, akik abba a gyanús könyvklubba is próbáltak minket beszervezni. Na szóval, mivel ebbe az iskolába főleg olyan gyerekek járnak, akiknek az apukájuk (ritka esetben az anyukájuk) expat, azaz pár évig külföldön dolgozik, attól függően, hogy a cége hova küldi, általában az anyuka nem dolgozik. Vannak családok, akik így vándorolnok országról országra. Apukák dolgoznak, gyerekek iskolában, család, barátok, ismerősök pedig több ezer kilométerre. Ebből egyenesen következik, hogy az anyukák jól összebarátkoznak, ezer féle nyelven karattyolnak, és közös programokat szerveznek.

Folyamatosan kapom az e-maileket, hogy milyen közös programokon lehet részt venni. Ismertetem:

• Torna egy svéd nő házában, aki személyi edzőként dolgozott hazájában, valamint Norvégiában. Voltam-e már?
• Péntekenként kávézás az iskola szalonjában, vagy esetleg Vevey-ben a Starbucks-ban. Na?
• Közös reggeli Vevey-ben egy barátságos kis kávézóban (férjekkel együtt). He?
• Csütörtökönként séta/kirándulás egy szép helyen, közös ebéd, majd visszatérés az iskolába. Talán igen?

A közös programokon való részvételtől erősen visszatart hiányos nyelvtudásom, pedig szívesen belevetném magam a társadalmi életbe, ami nyelvgyakorlásnak sem lenne utolsó. Na de szorongok, hogy hülyeséget beszélek, meg mi van ha a tornán mindenki fekvőtámaszozik, én meg félreértem, és bukfencezni kezdek, vagy rátüsszentem a rántottát valaki másnak a férjére, és még rendesen elnézést sem tudok kérni.

Ebből kitalálható, hogy nem vagyok aktív tagja az anyukák klubjának. DE! Ma résztvettem a social activity-n! Ó je! Ez a "séta/kirándulás egy szép helyen, közös ebéd, majd visszatérés az iskolába" kategóriába tartozó elfoglaltság. Egyedül nem lettem volna ennyire bátor, kellett hozzá a másik magyar anyuka támogatása is, aki szintén visszafogott a témával kapcsolatban, de most egymást erősítve elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz ott a helyünk!

A mai program a következő volt: a 10-kor induló vonattal utazás Vevey-ből Chexbres-be, onnan séta Rivaz-ba az ott elterülő szőlőbirtokokon keresztül, ebéd, majd visszatérés a kiindulópontra.

Reggel leparkoltam az iskolánál, beadtam a gyerekeket, majd átültem T. (személyiségi jogait tiszteletben tartom) autómobiljába, elhajtottunk Vevey-be, beparkoltunk egy bevásárlóközpont garázsába (ennek még később jelentősége lesz!), beültünk egy kávéra a Starbucks-ba, átvonultunk a pályaudvarra, csatlakoztunk az ott összegyűlt többi nőhöz, és felpattantunk a vonatra. Leszálltunk, és kezdetét vette az embert próbáló teljesítménytúra, tűző napon, hegynek fölfelé meneteltünk három órán keresztül. Na jó, nem egészen. Bolyongtunk egy órát a szőlők között, gyönyörködtünk a tóban, és a rendezett kis falvakban, közben beszélgettünk. Igen, beszélgettünk! Több mondatot is mondtam, és nem csak T.-nek magyarul, hanem egészen angolul. Aztán délben már egy étteremben ültünk, ahol elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket. A negyed kettőkor induló vonaton hárman utaztunk visszafelé (a többi nő számomra érthetetlen okokból elment hamarabb az étteremből, vagy éppenséggel ott maradt még...). Mivel volt még egy csomó időnk, sétáltunk és fagyiztunk Vevey-ben a tóparton (már kettesben, a kizárólag franciául kommunikáló chilei nő nem tartott velünk).

 Háromkor visszamentünk a parkolóba, ahol az automata nem fogadta el a parkolójegyünket. Kiköpte, és írt valami hosszú, francia nyelvű üzenetet. Pánikba estünk erősen. Elrohantunk az információs pulthoz, ahol szabatos angolsággal közöltük, hogy nem jó a ticketünk. Ők átirányítottak minket egy pénztáros nénihez, aki beszélt angolul. Az ő tanácsa a következő volt: "Push the big button on the machine!" Hát köszi, de tényleg. Visszamentünk, és halált megvető bátorsággal megnyomtuk az információs gombot, aminek hatására a machine-ből ékes francia nyelven beszélni kezdett egy kedves hang. We didn't understand. Majd az adás megszakadt. Letette! Egy fiatalember - látva szánalmas helyzetünket - a segítségünkre sietett, ő is kapcsolatba lépett a gépben lakó emberrel, előadta, hogy két eszelős nő szerencsétlenkedik, tegyen valamit. Majd hozzánk fordult kedvesen, és közölte: "The guy is coming!" Megköszöntük a segítséget, majd vártuk a guy érkezését. Aki egyszer csak feltűnt, mosolyogva szaladt felénk (és ez nem vicc, tényleg), kinyitott egy rejtélyes ajtót, kihozott egy parkolócédulát, kacsintott, és Au revoir! elszaladt. Mi kifizettük az egy kiló csirkehúsnyi összeget, majd elszáguldottunk a gyerekekért.

Teljesen belelkesültem, szociálisan aktív leszek, de a tornázásra még be kell szereznem egy csinos tornadresszt.

Tehénnézés. Komolyan. Ez volt a szombati programunk. Elmentünk egy faluba megnézni, hogyan jönnek le a tehenek a hegyről. Nem kell röhögni, ezt itt kérem igen komolyan veszik. A héten az egyik anyuka a suliból hívta fel a figyelmünket a remek hétvégi programra. Meséltem bent a munkahelyemen, hogy szombaton, ha nem esik az eső, akkor megyünk megnézni a teheneket. A külföldiek elég viccesnek találták a dolgot, de a svájci kollegák teljes komolysággal biztosítottak róla, hogy ennél jobb mulatság ezekben a hetekben nehezen adódik itt a környéken.

Désalp. Nem is tudnám egy szóval lefordítani. És most kivételesen nem azért, mert egy árva szó nem ragadt még rám franciából... Szóval ez az ünnep elsősorban itt a Genfi tó környékén szokás. Azt ünneplik, hogy a csordák hazatérnek a magashegyi legelőkről, és tisztelegnek a pásztorok előtt, akik a nyarat az állatokkal töltötték a hegyeken. A teheneket feldíszítik, a pásztorok kiöltöznek, és szépen lassan leballagnak a hegyről a faluba. Az út mellett meg bámul a nép és nagyon örül. Persze manapság ez már csak leginkább turista-látványosság, és ok egy evés-ivásra a helyieknek. Viszont tényleg nagyon látványos dolog.

Mi most Blonay-ba mentünk, ami egy kis falu Montreux felett a hegyoldalban, ronda kilátással a tóra és a városra. Egyébként csendes kis település lehet, viszont annál gazdagabbnak tűnik. Minden már-már bántóan tiszta, rendezett. A házak szépen felújítva folyamatosan karbantartva már századok óta. Szűk kis utcák, kastély a dombon, takaros kis vasútállomás. Innen indul a hegyi túrák kezdőpontjához, télen pedig a környék sípályáihoz vezető hegyivasút. Most hétvégén egyébként régi gőzmozdonnyal húzott korabeli kocsikkal. Egyébként pedig ez a Goldenpass vasútvonal egyik megállója is. (de erről a vonatról majd máskor). Szóval ebben a kis faluban volt most éppen a Désalp. Ha nagyon kritikus akarok lenni, akkor olyan mint egy falusi búcsú. Mínusz a vurstli és a világító-karkötő árusok. Vagyis semmi extra. Az ünnepi menet szépen végigkocog a falun, majd a helyi foci és rögbi csapat pályája melletti legelőn csendesen elkérődzik. Mármint a tehenek. A pásztorok és a kíváncsi tömeg pedig a pályán felállított sátrakban a helyi hagyományőrző alapítvány bevételeit bővítendő sült kolbásszal, sörrel és sütikkel ünnepli, hogy egy tehenet és/vagy pásztort sem ragadtak el a hegyek szellemei a nyáron. Egy néni néha eljátszott pár dalt egy hegyikürtön, három fickó harmónikázott a sörsátorban és egy nagyon vicces kolompos társaság lejtett néha egy-két kört a tömegben. Lehetett helyi sajtokat és kolbászt venni / kóstolni és a gyerekek kergethették egymást a focipályán. Ennyi. Nyugi, barátságos emberek, családias hangulat. Olyan érzés, mint amikor kívülállóként belecsöppensz egy családi ünnepségbe.

Az egyik svájci kolleganő, mikor megtudta, hogy Blonay-ba megyünk megnézni a Désalp-ot, megjegyezte, hogy szép-szép az is, de jövő héten Etivaz-ban lesz ám az igazi mulatság! Ott nem csak tehenek, de kecskék és malacok is jönnek, sőt beengednek a helyi sajtüzembe is. Boldogok a sajtkészítők! Szóval jövő szombaton is Désalp lesz a program. Nincs mese, függők lettünk. Tehén úgy le nem jön a hegyről idén, hogy mi ne látnánk!