Ez a hétvége megint a téli sportok jegyében telt. Lassan kezd az az érzésem lenni, hogy a Téli Olimpia felkészítő táborába kerültünk. Mondjuk, ezzel nekem semmi problémám nincs, és egyelőre a család többi része sem tanúsít nagyobb ellenállást. Szombaton a szokásos vásárlási őrülettel bonyolítottuk a napot, hiszen Eszternek még nem volt saját sífelszerelése. Na, ezt gyorsan orvosoltuk. Úgyhogy erre már nem foghatja, ha nincs kedve síelni. De van neki. :) A lényeg, hogy itt a sportboltokban már úgy tekintik, hogy vége a téli szezonnak, ezért jelentős leárazások vannak. Vettünk is gyorsan szép lécet, cipőt és botot. Bori meg is jegyezte, hogy ez most már tényleg disznóság, hogy a családból neki van a legcsúnyább sícipője. (Úgy tűnik, azért mégsem szépült meg még annyira.) Hiába mondta Ábi, hogy azért az ő belül rózsaszín bakancsát nem mondaná férfi szemmel túlzottan szépnek, az érvei lepattantak az enyém viszont ronda és kész riposztról. Mindegy, Eszter felszerelése szép is, jó is, és az eladó kedvesen megjegyezte, hogy a lécet elég lesz 1-2 év múlva lecserélni, mikor a Madam már profin fog siklani. Nekem ilyet nem mondtak, mikor a sajátomat vettem... Ezek szerint belőlem nem nézik ki a fejlődést.

Délután Pákó felé vettük az irányt, hogy ne csak síelni, hanem korcsolyázni is megtanuljunk. Kölcsönöztünk mindenkinek korit a helyi jégkorongpályán. Igen mindenkinek, mert Esztert is sikerült rábeszélni, hogy így harmic-khmizébigyó évesen életében először jégre menjen. És nem is adta fel az első kör után. Megtesz majd még egy pár kört, míg ezen a pályán meccset játszhat a helyi csapatban, de az első alkalomhoz képest nagyon ügyes volt. A gyerekek meg úgy köröznek, mint a gyorskorcsolyázók. Ábel még a kis járókerettel, de azzal nagyon, Bori viszont minden segítség nélkül. A legnagyobb élmény talán mégis az volt a srácoknak, hogy egy idő után kis szünetet kellett tartanunk, mert jött a Rolba. Nagyon tetszett nekik, ahogy a gép gyönyörű, sima jeget varázsolt az összekarcolt helyébe. Meg persze az is, hogy mi közben a büfében leülhettünk inni valamit. Aztán végkimerülésig folytattuk a körözést. Mire befejeztük, megint eleredt a hó, gyönyörű fehér takaróval borítva a kis faházakat. (Találtunk is egy eladó faházat. Kellemes, új építésű, két szintes, hegyekre néző. El tudnám ott képzelni a nyugdíjas éveimet. Csak az ára elrettentő egyelőre. 700.000 helyi pénz. Ahogy most kinéz, a nyugdíjból nem fogja futni...) Fura volt, hogy mikor elindultunk haza, már jött is szemben a hókotró. Biztos a helyi Aigner Szilárd jobban meg tudta tippelni a várható hó-mennyiséget, és fel tudtak készülni.

Vasárnap ismét Les Paccots. Csak most a hegyre fel. Meg még egy hadseregnyi másik ember is. Túl szép volt az idő, hogy ne mindenki síelni induljon. Sok síterep van a környéken, de úgy tűnik ezen a vasárnapon Pákó volt a legnépszerűbb. Régi, szlovákiai síeléseket idéző sorok voltak a felvonóknál. Igen, a felvonóknál. Mivel mi is mind felvonóztunk. Itt nincs varázs-szőnyeg, ezért Eszternek és a srácoknak gyorsan meg kellett tanulnia a tányéros felvonó kezelését. Pontosabban Borinak már nem, hiszen ő az iskolai síelésen hétfőn már megtanulta. Büszkén magyarázta is, hogyan kell használni a rémületes szerkezetet. Aztán persze Eszter minden gond nélkül, legyőzve a félelme ezen részét felutazott a pálya tetejére, és Ábel is két közös út után rájött, hogy kényelmesebb egyedül. Sajnos Eszter csak pár csúszást bírt, mert egy remek fejfájás arra kárhoztatta, hogy a nap további részét a pálya alján napozással, és a sípályák népének megfigyelésével töltse. Ki is figyelte, hogy a következő alkalommal inkább egy fiatal oktatótól tanulna. Mi viszont a gyerekekkel számtalan alkalommal kivártuk a sorunkat, és mindenféle kalandos utakon (is) síelve koptattuk a helyi tanulópályát. Azért nekem sikerült feljebb is merészkedni a hegyen, de ez most a kilátáson kívül nem sok pluszt adott. Egész nap verőfényes napsütés volt, sokan is voltak, csúnyán lekoptak és meg is kásásodtak a fenti részek. Összességében jó napunk volt, a gyerekek hihetetlen gyorsasággal haladnak a Téli Olimpia felé vezető úton. Alakul a jövő magyar alpesi sí csapata. A végén megint könyörögni kellett, hogy induljunk haza. Az sem nagyon győzte meg Ábelt, hogy leállították a felvonókat. Az egyetlen - részben - hatásos érv az volt, hogy ő ma is mehetett ugyanoda síelni. (Irigyeltem is rendesen) Lelkesen jött haza, egyébként sícipőben, és büszkén mesélte, hogy ment a nagyfelvonóval is, és megint síelt a fák között, és és és és....

Ígérem, hogy találok valami hobbit, amiről írni lehet, vagy elkezdem jegyzetelni a bosszantó dolgokat, mielőtt olvashatatlanul unalmassá válik a blog a síparadicsomokról szóló bejegyzésektől.

Szóval újabb hétvége, újabb havas hegyek... A legutóbbi bejegyzésnél ott tartottunk, hogy Bori kezd megbarátkozni a tél nevű évszakkal, és ezen belül is a hó elnevezésű jelenséggel. Csak a sícipője, na az ronda, ezért egyáltalán nincs kedve síelni. De mi síelni megyünk, ebben nem ismerünk irgalmat. (Vagyis Gézát nem lehet ettől a meggyőződésétől eltántorítani, hogy síelni jó, és nincs is annál csodásabb dolog, ha a család együtt siklik boldogan valami népszerű síterepen.) Síelő életmódunk jegyében szombaton felkerestünk egy pár sportboltot, hogy a gyerekeknek beszerezzünk még egy garnitúra síruhát (biztos, ami biztos...).

A szombati vásárlásnál megint belebotlottunk az itt szombatonként szokásos vásárló tömegbe. Ezen még mindig meg tudunk lepődni, hogy itt minden szombaton úgy néznek ki az üzletek, mint otthon egy menő plázában aranyvasárnap. Na de a tömeg nem szegte kedvünket, csodálatos ruhákat vásároltunk, mindenki örült.  Ha már úgyis a boltokat jártuk, betértünk egy optikai szaküzletbe is, hogy elvégeztessük a jogosítványunk lecseréléshez szükséges szemvizsgálatot. (Egy éven belül vizsga nélkül le lehet cserélni a jogosítványt svájcira, egy éven túl viszont vizsgázni kell. Franciául.) Itt kipróbálhattuk frissen szerzett - és nagyon kezdetleges - francia tudásunkat, mivel fel kellett olvasni számokat és betűket. Sikerült. Méghozzá annyira, hogy az optikus közölte, hogy a madame-nak (vagyis nekem) nem is kell szemüveg! Ez jó hír, hiszen három héttel ezelőtt csináltattam magamnak egy új szemüveget otthon. Svájcban messzire is látok! Jó mi?

Vasárnap reggel korán felkeltünk, összepakoltuk a sí-szerkókat, és útnak indultunk a Les Mosses nevű helyre. Vittük a ronda sícipőt is magunkkal. Én nem rendelkezem sícipővel és síléccel (sítudással sem), de persze ezzel a gyenge kifogással nem kaptam felmentést a program alól. Anna barátnőmékkel megbeszéltük, hogy ők is megjelennek a helyszínen, és biztosítják számomra a felszerelést. A síparadicsom kb. egy óra autózásra található Lausanne-tól, és minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy elég szép. Van két kifejezetten gyerekeknek (vagy nagyon béna kezdőknek = nekem) való pálya, természetesen felvonóval mindkettő (és ami nem olyan természetes, ezekre a pályákra nem kell síbérletet venni, tehát ingyen használható...). az egyiken futószalagos felvonó van, így ezt mindenki rögtön tudta használni. A másikon köteles felvonó van, arra csak Bori merészkedett át, de egyből nagyon ügyesen ráérzett.

A síoktató szerepét Géza töltötte be, nem mondanám, hogy nem volt ideges a tanítványok viselkedésétől. Kicsit kiabált mindenkivel. Kicsit sírt mindenki. De aztán a gyerekek hamar ráéreztek a siklás örömére, úgyhogy fél ötkor, amikor bezártak a pályák csak egy laza hiszti kíséretében sikerült Ábikát indulásra kényszeríteni. Engem Anna is felkarolt, a kezdeti végtelen bénázás, és bőgés után egészen megtetszett eme szabadidős tevékenység, többször lecsúsztam (esés nélkül) a hosszúnak nem mondható (és kb. 10%-os dőlésszöggel rendelkező) pályán. Jobbra kanyarodni még nem tudok, ami nem túl praktikus.

Géza síelt igazi pályán is, nagyon meg volt elégedve, és a lényeg, hogy a nap végén Borika közölte, hogy olyan jó síelni, hogy már a sícipőjét sem látja rondának!

Hétfőn pedig az iskolával mentek síelni Boriék, ahol megtanult tányéros-felvonózni, és nagyon boldogan jött haza, még kedd reggel is úgy ébredt, hogy egyből megjegyezte, hogy imád síelni (a sícipőről már nem is beszélünk).

Viszont az egész hetemet beárnyékolta az aggodalom, amit az otthoni drága rokonaimért, és barátaimért éreztem a hátborzongató híreket (vö. hóesés) olvasva. Remélem mindenki jól van! Csak megnyugtatásul közlöm, hogy itt is esett nagy hó, és itt is elakadtak a trolik, meg a teherautók a városban. Viszont itt legalább járnak a hókotrók...

Persze mi a legnagyobb káoszban mentünk lecserélni a jogosítványunkat, de én már annyira rutinosan vezetek, hogy kacagva kerültem ki a jeges utcán felénk csúszkáló trolikat, elakadt teherautóikra kétségbeesetten hóláncot szerelő sofőröket. A jogsi csere amúgy gördülékenyen zajlott, mintegy húsz perces ügyintézés keretében kezünkbe kaptuk a svájci vezetői engedélyeinket, a magyar dokumentumokat pedig visszaküldték Magyarországra. (Vajon látjuk-e még őket valaha?) Reméljük a hamarosan esedékes útlevél hosszabbítás is hasonlóan sok időt fog igénybe venni.

Hétvégére korcsolyázást és újabb síelést tervezünk, amit mindenképpen dokumentálni fogunk. Ezért előre is elnézést kérünk.

Visszatértünk! Meghatódva a ránk nehezedő nyomástól, ami a kedves blogolvasóktól érkezett, folytatjuk a beszámolót svájciaskodó életünkről. (Na jó, konkrétan egy kedves személy érdeklődött, hogy mivanmá?).

Három hetet töltöttünk otthon, amibe sok minden program belefért, de persze sok minden nem. Az elmaradt programok közül gondolok itt elsősorban a rég nem látott barátokkal való találkozásra, másodsorban pedig a Gézával kettesben töltött seychelles-szigeteki nyaralásra...

De lássuk mi minden történt otthon:

Sütöttünk mézeskalácsot. Tolongtunk karácsonyi shoppingoló tömegben. Bori kitörte az egyik fogát, amit a mi csodálatos fogorvosunk 24-én több órás munkával visszaépített (köszönjük Károly!). Az előző elfoglaltság miatt lekéstük a pásztorjátékot a templomban. Örültünk a karácsonyfa alatt talált csodás ajándékoknak. Elátkoztuk annak a nevét, aki kitalálta a sípszóra engedelmeskedő játék kutyát. Rosszul lettünk az ész nélküli zabálástól (na jó, csak én...). Találkoztunk a rokonainkkal, barátainkkal. Ettünk. Ültünk az OTP-ben órákon keresztül. Ettünk. Voltunk hangversenyen a MÜPA-ban. Ettünk. Legóztunk, társasoztunk. Mindenki összeveszett mindenkivel. Volt aki csak megsértődött. De mindenki szeret mindenkit. Ettünk. Szilveszterkor egészen kettőig ébren maradtunk. Azóta álmosak vagyunk. Az új esztendőt evéssel köszöntöttük. Január negyedikén telepakoltuk az autót azokkal a ruhákkal, és használati tárgyakkal, amit Géza hazaszállított a kérésemre. Azért volt praktikus, hogy hozzájuk sem nyúltam az otthon töltött idő alatt, mert így legalább nem kellett újra mindenféle táskákba gyömöszölni őket. Ötödikén, szombaton pedig repülőre szálltunk, és visszaröppentünk a Tücsök utcába.

A visszatérés jegyében vasárnap felkerestük a Les Diablerets nevű helyet (kedves barátunk nyomán nevezzük csak egyszerűen Lö Diabétesznek), szánkózási céllal. Erről a síterepről Géza már írt a sportos hétvégéjét megörökítő bejegyzésben. És azok a rokonok és barátok is nagyon ajánlották, akik a távollétünkben tettek látogatást a Tücsök utcában, illetve a környéken. Ez a hegyi városka kb. egy óra autózásra van Lausanne-tól, minden csupa hó, van egy csomó sípálya, és egy több mint 7 km hosszú szánkópálya. Jó kedvünket kissé beárnyékolta, hogy Bori kijelentette, hogy elege van a télből, és különben is gyűlöli a téli sportokat, úgyhogy neki egyáltalán nincs kedve részt venni ezen - az általunk csodálatosnak hazudott - programon. Persze minket ez nem tántorított el a tényleg pompásnak ígérkező programtól, béreltünk két szánkót, és abban legalább sikerült megegyeznünk, hogy Bori Gézával csúszik, Ábi meg velem, úgyhogy ezen kivételesen nem vesztünk össze. Miközben vártunk a felvonóra, Bori megállás nélkül szívszaggatóan (és nagyon hangosan) zokogott, ami csak azért volt jó, mert ezzel elterelte a figyelmemet a felvonó láttán érzett halálfélelmemről. A libegés a havas dombok felett nagyon félelmetes volt, Ábikával markoltuk egymás kezét, és bíztattuk egymást, hogy ha túléljük az utazást, akkor biztos nagyon jó lesz lecsúszni. Túléltük, és annyira jó volt lecsúszni, hogy még egy menetre beneveztünk. A szánkópálya amúgy egy kétsávos útból van kialakítva, tehát jó széles, helyenként éles kanyarokkal, és bukkanókkal izgalmasabbá téve. Nagyon vicces volt, és egyetlen végtagunkat sem törtük el. Ja, és persze Bori is nagyon élvezte, és talán azt is belátta, hogy mégsem vagyunk annyira gonosz szülők, mint amilyennek első ránézésre tűnünk...

Hétfőn pedig elkezdődött az iskola, Gézának a munka. A gyerekek lelkesen mentek suliba, Géza minden lelkesedés nélkül dolgozni. Az iskola még mindig szuper, persze a reggelek nem könnyűek, egyik reggel pl. Ábika rájött, hogy kényelmetlen lett az iskolai egyenruhája, és ezért inkább itthon maradna. De az ilyen problémákon mi kacagva és könnyedén átlibbenünk, úgyhogy azóta újra kényelmes az egyenruha, és minden nap úgy jönnek ki az iskolából, hogy egymás szavába vágva mesélik az élményeiket.

A francia tanulást is folytatjuk, tegnap itt járt Vincent (Vánszán) a francia tanár, aki egészen meg volt elégedve a teljesítményünkkel, egyszer még el is mosolyodott. Amúgy nagyon szórakoztató így együtt tanulni Gézával, és Vincent azzal bíztatott minket, hogy egy év tanulás után a boltban már elboldogulhatunk, három év után pedig már rendesen beszélni is fogunk tudni ezen a szép nyelven. Haha.

A tél amúgy visszatért, a hegyekben havazik, vasárnap síelni megyünk (én nem tudok, de lecseréltük a fehér kabátomat egy feltűnő színűre, hogy legalább eggyel több esélyem legyen a túlélésre), hétfőtől az iskolában is megkezdődik a síoktatás. Amit Ábi nagyon vár, Bori kevésbe, egyrészt a fent részletezett okokból, másrészt mert ronda a sícipője. Szerinte.

Még arról is szeretnék beszámolni, hogy január 1-től megváltoztak a szemétszállítási szabályok Vaud kantonban, de nem ám akárhogyan... Az eddigi sima (fekete) kukás zsákok helyét átvették a fehér zsákok, melynek darabja 2,- CHF. Szemetet csak ebben lehet kidobni a közös nagy kukába. Egy A4-es oldalnyi eligazítást kaptunk arról, hogy mit hova lehet dobni. Tehát most már külön gyűjtjük a papírt, a pet palackot, az üveget, az alumíniumot, és a komposztálóba dobandó dolgokat. Néha még elbizonytalanodunk egy tojáshéjjal, vagy egy joghurtos pohárral a kezünkben, de aztán gyorsan kikeressük a listából a megoldást. (A főtt tojás héja amúgy minek számít? Tojáshéj a komposztba, vagy főtt ételmaradék a fehér zsákba? Ugye-ugye?) Nagyon igyekszünk megfelelni az elvárásoknak, de ezzel nem mindenki van így, hiszen a héten minden nap ki volt rakva a lépcsőházba egy zacskó szemét, ami nem a megfelelő zsákban volt, és amit a gondnok ezért kihalászott a konténerből. Micsoda szégyen! Érdekességképpen azt még megjegyezném, hogy a törött esernyőt a fehér zsákba kell rakni, a kávé kapszulából a kávét a komposztba, a kapszulát pedig az alumínium gyűjtőbe... Legalább hasznosan töltöm a szabadidőmet.

Kicsit elcsendesedett a Tücsök utca, mert a család 3/4 része már megkezdte a jól megérdemelt karácsonyi szünetet. Magamban maradtam, és mivel úgy gondoltam nem lenne a leghasznosabb időtöltés az egész hétvégét ingek vasalásával tölteni, elhatároztam, hogy egy erősen sportos hétvégével készülök az előttünk álló, töltött káposzta-húsleves-bejgli-mézeskalács-mindenegyéb formában jelentkező kihívásokra. Ezzel mintegy előre enyhítendő az ilyenkor szükségszerűen bekövetkező lelkiismeret furdalást.

Szombaton az egyébként is futóbolond város lakói megrendezték az Éjféli Karácsonyi Futás elnevezésű megmozdulást, és mivel a régebb óta itt állomásozó kollegám/szomszédunk lelkes rohangászó, beneveztünk mi is. Hiszen mi mást is csinálhatna az ember egy kellemesen esős szombat este... A rendezvényről annyit kell tudni, hogy a résztvevőknek (több ezer nevező volt) kötelező valamilyen maskarában futni, de legalább egy Mikulás sapkával jelezni, hogy (futó)bolondok. Van jelmezverseny is, ennek megfelelően szép számú Mikulás, ajándékdoboz, és karácsonyfa jelent meg a rajtnál. Volt olyan, merészebb férfi versenyző, aki a piros fürdőköpenye alatt csak egy fekete, elől piros toll-boában kiteljesedő tangát viselt, hangos sikert aratva a nézők körében. De láttunk komplett betlehemes jelenetet Máriával, Józseffel, állatokkal, Kis-Jézussal a jászolban. Volt olyan 4 fős csapat, aki egy party-sátor méretű karácsonyi csomag belsejében teljesítette a távot, és futott Mikulás apuka a gyermekét (?!) talicskában tolva. Bemelegítésként egy nagy sörsátorban lehetett lélekben is felkészülni a megpróbáltatásokra, és elbújni a néha rázendítő eső elől. Mi a jobb ráhangolódás érdekében forralt borral melegítettünk, biztos, ami biztos. Három táv közül lehetett választani, így mi jelentős önismeretet tanúsítva, a még legkevésbé elrettentőnek tűnő 2,5 km-es távra neveztünk. Az igazat megvallva az indulás előtt kicsit nagyképűen álltam a dologhoz, mert gondoltam ezt a távot kacagva végigszökdelem. És indulásnál még nem is volt gond, remek testcselekkel kerülgettem a csoszogós tempóban induló karácsonyfákat és mikulásokat, meg a csetlő-botló gyerekeket a lejtős utcákon. Aztán fordult a kocka, az első emelkedő, és a tüdőm jelentős részének kiköpése után ugyanezek a sporttársaim átszellemült mosollyal arcukon suhantak el mellettem. Ezt ugyanis kihagytam a számításból. Mármint, hogy Lausanne nem az Alföldön van. A 2,5 km alatt egy életre a fejembe véstem, hogy a katedrális igenis magasan van, és többször megfogadtam, hogy engem többet nem hülyít be Miki ilyen nevezésekkel, illetve, hogy most már aztán tényleg rendszeresen fogom látogatni az edzőteremet. Végül pont 15 perc alatt sikerült teljesíteni a távot, amivel a mezőny első felében voltunk. Az igazat megvallva a jobbak a dupla távot teljesítették ennyi idő alatt... Remek tapasztalat és jó móka volt a dolog, még akkor is, ha másnap reggel mikor felkeltem kicsit darabos volt a mozgásom.

Kutyaharapást szőrivel, tartja a mondás, így vasárnap sem tétlenkedéssel telt a nap. Felavattam a szombaton beszerzett új sílécemet és bakancsomat. Mivel továbbra is az eső uralta az időjárást, új barátunkkal, Péterrel úgy döntöttünk, hogy nem Les Paccots-ba megyünk, hanem megnézünk valami magasabban lévő síterepet. Szerencsére van választék. A választásunk a Les Diablerets nevű terepre esett, ami kb. egy óra autózásra van tőlünk. Tudtuk, hogy még nagyon a szezon elején vagyunk, de kicsit megrettentünk, mikor rajtunk kívül csak 3 autót találtunk a parkolóban. Igaz szemerkélt az eső és a völgyben nem volt hidegebb, mint 3-4 fok. Aztán a felvonó tetején hamar kiderült, hogy alaptalan volt a félelem, fent már a hó esett és remek állapotban voltak a pályák. Néha kifejezetten erős hóesésben, néha meg már-már ideális körülmények között csúszhattunk. És nem volt tömeg. Helyesebben nem volt ott senki. Üres pályákon rázódhattam vissza a legalább 8 éve abbahagyott síelésbe. És ez nem csak nekem volt jó, de így mások életét sem kockáztattuk.  Petivel megállapítottuk, hogy mindketten nagyon elegáns stílusban adjuk elő a síelést... könnyeden küzdünk a túlélésért. Aztán persze egyre jobban visszajöttek az emlékek, klassz volt újra a pályán, és főleg ilyen pályán. Mint, mondtam itt még nincs igazán szezon, így nem ment minden felvonó, de így is remekül karbantartott pályákon lehetett síelni, és csak akkor volt kicsit kásásabb a hó, mikor egészen lecsúsztunk a völgybe. De mire oda leértünk, már remegett a lábam. Az erőnlét nagyon hiányzik még. Fél ötkor, mintegy 5 óra síelés után már tényleg úgy éreztem, hogy mozdulni nem tudok, így megváltás volt, hogy hazaindultunk. A nap lezárásaként egy könnyed szalonnás-sajtos-tojásos röstivel és egy korsó sörrel ünnepeltük a túlélést. És az étterem előtt a svájci mindennapok egy újabb remekével találkoztam. Sajt-automata. Hihetetlen. Mivel ugye a boltok korán zárnak, illetve vasárnap nem is nyitnak ki, előfordulhatna, hogy a váratlanul beállító vendéget nem tudják fondüvel kínálni. Ez pedig botrány lenne. Na, erre jó a sajt-automata. Az ember bármikor leugrik a kisváros főterére és megveszi a hiányzó alapanyagot a fondühöz, raclette-hez. Van benne több féle sajt, kenyér, krumpli, de még habcsók is. Ez utóbbi nem a fondühöz persze, hanem a desszerthez. Mert pl. a gesztenyepürét itt úgy készítik, hogy a teljesen semleges ízű masszát egy nagyon édes habcsókra tálalják, és úgy teszik rá a tejszínhabot. Az eredmény végül ugyanaz mint nálunk: édes, tejszínes gesztenyepüré, de nekik ezt is bonyolítani kell... 

A múlt hét elejére megérkezett az igazi tél, besvájciasult a táj... Rengeteg hó esett, ami Lausanne-ban inkább csak eső volt, de a sulinál esett kb. két méter hó. A nagy hóra való tekintettel iskolabusszal viszik fel a gyerekeket az iskolához a közeli Coop parkolójából, és délután is ott kapjuk vissza őket.  Azért pénteken már Lausanne-ban is láttam, amint hóláncot szerelnek a troli kerekére, mert csak azzal tudott szorult helyzetéből szabadulni egy főút kellős közepén. A sok hóesésnek köszönhetően kipróbálhattam, hogy milyen szakadó hóban harminccal haladni az autópályán, de erről majd külön megemlékezem - egy nagyon izgalmasnak ígérkező - közlekedésről szóló bejegyzésben. (Elöljáróban annyit, hogy Géza azzal a vezetéstechnikai tanáccsal látott el, hogy ne fékezzek. Oké. Remélem a többieknek nem ezt mondták.)

Na de a hét legfontosabb eseménye a december 5-én megrendezésre került iskolai karácsonyi ünnepség volt, azaz a Christmas Show. A gyerekek hetek óta készültek, próbáltak, úgyhogy nagy izgalommal vártuk a nagy nap eljövetelét. A jelmezt - mint már írtuk - mi készítettük/szereztük be. Ábinak meg kellett tanulnia két mondatot, Bori pedig csak annyit árult el, hogy táncolni, és énekelni fognak, méghozzá színpadon, és függöny mögül fognak előjönni. Szerda reggel leszállítottuk a gyerekeket az iskolába, majd a délelőttöt romantikus kettesben töltöttük Gézával Vevey-ben. Egy órára kellett megjelenni a Jongny nevű hely sportcsarnokánál, hogy a fél kettőkor kezdődő előadásra már mindenki elfoglalhassa a helyét. Mivel időben érkeztünk, láttuk, amint a gyerekeket meghozzák iskolabuszokkal. Én úgy megörültem Ábinak, hogy őrült integetésbe kezdtem, amit ő utólag nehezményezett, és megkért, hogy máskor ne integessek ennyit, elég, ha egyszer intek, és kész. (Kezdek ciki lenni...)

Gézával leültünk a nézőtéren, ahol egy kis műsorfüzet volt elhelyezve minden széken, úgyhogy abból tájékozódtunk, hogy mire is számítsunk. A műsor két részből állt, az első részben szerepeltek az egészen kicsik (3-5 évesek), valamint az elsősök és másodikosok (6-7 évesek). Az ő előadásuk az ABC Nativity címet viselte, és a Betlehemes történetet mesélte el, az ABC betűinek segítségével. A lényeg, hogy irtó cukin énekeltek a kicsik, nyakukban egy óriás táblával, amire egy betű volt írva, a másodikosok pedig Jézus születésének történetét adták elő (azt hiszem legalábbis... az, hogy az ABC és Jézus születése milyen összefüggésben volt egymással, nem nagyon jöttem rá, de az én angol tudásommal ezen nem is lehet csodálkozni). Ábelék osztályából mindenki a betlehemi királyok valamelyikének volt beöltözve, énekeltek, táncoltak, kivéve Ábelt, aki eléggé meg volt szeppenve, valamint nagyon álmosnak is tűnt, kicsit aggódtunk, hogy egyszer csak elalszik a háttérben. De nem aludt el, nagyon szépen, hangosan elmondta a szövegét (ráadásul kétszer is, mert pont akkor volt egy kis kavarodás a színpadon). Én persze bőgtem, de ezt most nem részletezném, mert engem az is meghatott volna, ha csak alszik a színpadon a nemzetközi gyereksereg közepén.

A kicsik előadása után következtek a nagyok (harmadiktól hatodik osztályig, ami itt a nyolctól tizenkét éveseket jelenti), ők a Diótörőt (The Nutcracker) adták elő. Vagyis a Diótörőnek egy egészen zanzásított, pörgős, vicces változatát. Bori két részben is szerepelt, egyrészt fehér balett ruhában, mint hópehely forgott, pörgött a színpadon, másrészt feketébe öltözve, legyezővel a kezében, mint kínai táncos. A koreográfia azt hiszem leginkább a szabad tánc kategóriába tartozott, de ez így volt jó, Bori olyan boldog és felszabadult volt, amilyennek ritkán látni. A végén persze volt finálé, közös énekléssel, vastapssal, köszönetnyilvánítással, virág átadással.

Az egész műsor laza volt, és vidám, Ábi büszke volt magára, Bori pedig azt mondta, hogy nagyon jó érzés volt a színpadon lenni. Géza hősiesen videózott, én pedig jobbnál jobb fényképeket készítettem (színpadon tömegben ugráló gyerekekről, három sornyi fej fölött...)

Másnap délután karácsonyi kézműveskedéssel múlatták az idejüket az iskolában, amivel persze még nem ért véget a Christmas vonulat, szerdán Ábiék osztályában, csütörtökön pedig Boriéknál lesz Party a karácsony jegyében.

Amit mindenképpen rögzítenem kell, hogy szereztünk barátokat (az utóbbi két bejegyzésben "újdonsült barátaink" megjelölés alatt említettük őket), egy magyar család, két gyerekkel. Jó, hogy egymásra találtunk (köszönjük internet!), nagyon jó fejek, sok időt töltünk együtt, közös programokat szervezünk. Például szombaton felkerestük együtt a Montreaux-i karácsonyi vásárt, ahol tolongtunk a tömegben, mindenféle ételeket vásároltunk, néztünk favágó versenyt, ittunk forró csokit. (Az igazat megvallva: szép, szép, de azért nem a Vörösmarty tér...) Vasárnap pedig Géza és Ábel együtt síeltek velük, miközben mi Borival itthon maradtunk, és "lányos nap" keretében rendbe hoztuk a Barbie babák frizuráját, outfitjét.

Az új barátságnak köszönhetően azonban a futásra fordítható időt inkább mindenféle kávézókban töltöm Annával, testmozgás gyanánt esetleg felkeresünk egy pár boltot... Úgyhogy még nem értem el a gazella testet, amit kitűztem célul, na de majd tavasszal! Amikor már mindenféle teraszokon lehet kávézni?! Ezt még át kell gondolnom.

Szombaton pedig repülőre szállunk, és haza repülünk hármasban, Géza pedig jövő szerdán követ minket. Mindjárt itt a Karácsony.

Nem, nem Fekete Pákóról lesz szó. Hanem a fehérről. Mármint a behavazott Les Paccots (ejtsd kb: lé páko) nevű helyről. Hiszen megérkezett a tél. A múlt héten ugyanis leesett az első olyan hó, ami állítólag márciusig már el sem olvad. Szerencsére ez egyelőre még itt is csak az 1000 méter feletti helyekre igaz, de abból legalább van a közelben bőven. Mivel az iskola is nagyjából ebben a magasságban van, ezért a srácok már hétközben is havaztak. Sőt, csütörtökön felvitték őket a sulibusszal Paccots-ba, hogy elintézzék a síléc és síbakancs bérlést a szezonra. Nem tudom, hogy írtuk-e már, de ebben az iskolában januártól márciusig a heti fél nap úszást felváltja kéthetente egy egész nap kötelező síoktatás. Ehhez pedig az iskola megszervezi, hogy akinek nincs felszerelése, az bérelhet egy helyi sportboltban az egész szezonra. Az iskola begyűjtötte az igényeket, kialkudott egy, az itteni viszonyok között elfogadható árat (kb. 100 CHF), a srácok felbuszoztak a hegyre, és a sportboltban szépen és szakszerűen megkapták a megfelelő léceket és a bakancsokat. Vagyis nem az történt (szerencsére), hogy apu beírta, hogy szerintem a gyereknek 80-as léc és 30-as bakancs kell, aztán ha nem, akkor így járt, hanem elmentek, felpróbálták, a fickó beállította kötést a súlyukhoz, ahogy kell. És a legjobb az egészben, hogy ezt a felszerelést persze el lehet hozni a suliból és hétvégente, vagy az iskolai szünetekben is lehet használni a családi síelésekhez. Most már csak nekünk kell lécet és bakancsot szerezni és indulhat a móka.

A síterepek igazából csak december 15-én nyitnak, vagyis a felvonók és a ratrakok még nincsenek beindítva, de szánkózni már lehet. Sőt, most lehet csak igazán, mert most még a sípályán is lehet. Szóval fogtuk magunkat szombaton, beszereztünk egy műanyag bobot és egy csúszótányért (vagy csúszó ufót) és irány a fehér Pákó. A síterep 1.500 méteren van, ha üzemel, van 11 felvonó (3 gyerekeknek), 4 zöld, 5 kék, 1 piros és 1 fekete pálya. A napijegy pedig 30 CHF, ami itt nagyon kedvezőnek számít. Most viszont ez még mind nem üzemel, úgyhogy lehet vidáman szánkózni. Sokan gondolták úgy, hogy kihasználják az első havat, így nem csak mi voltunk a pályán. Remek móka volt felmászni a nagy hóban és - a gyerekeknek - lerobogni a völgybe. Nekünk meg remek edzés votl felmászni, majd lefutni. :) Később megérkeztek újdonsült barátaink is, akik felkészült versenyzőként előkaptak a csomagtartóból egy pár gyerek sílécet és a hozzávaló bakancsot is. Szerencsére az ő fiuk nagyon kedves srác, így minden további nélkül kölcsönadta a felszerelést a gyermekeinknek. Így először Ábi, aztán Bori is kipróbálhatta, hogy mivel fogjuk tölteni a téli hétvégéket. Nagyon ügyesek voltak, és tetszett is nekik a dolog, szerintem kb. egy hét oktatás után úgy kell majd őket lekönyörögni a hegyről. Most már csak Esztert kell valahogy rávenni erre a síelés dologra...

Vasárnap reggel újból havazott, így visszamentünk Pákóba, de most nem szánkózni, hanem korizni. Van egy szabadtéri, de fedett koripálya is a településen. Alapból a helyi hokicsapat használja, de mikor ők nem játszanak vagy edzenek, akkor szabad a pálya. A belépő 7 CHF a felnőtteknek és 4 CHF a gyerekeknek. Lehet korit kölcsönözni (4 CHF), és a kezdő gyerekeknek még csúszókeretet is adnak. Szerintem a helyi öregek otthonából szerzik be, ahonnan a lakóknak amúgy sem tanácsos a csúszós utakra kimerészkedni. A srácoknak ez a téli sport is bejött, így azt hiszem tavaszig nincs nagy gond a programszervezéssel.

A sportolás után kitaláltuk, hogy beülünk a helyi étterembe vacsorázni, hogy egy kicsit felolvadjunk. Ez nem jött be, egyrészt a felszolgáló közölte, hogy ha nincs foglalásunk, akkor semmi esélyünk asztalt kapni, másrészt a gyerekeink közölték, hogy ők nem tudnának ebben a hányásszagban enni, és azonnal menjünk innen. A szagra a magyarázat a fondü, és ezen sajnos nem tudnak segíteni, ahol az étlapon főleg fondü van, ott az egész helyet megtölti a jellegzetes sajtszag. Amit meg lehet szokni. Főleg, ha az ember nem éppen egy átfagyott, hullafáradt, kicsit hisztis gyerek. Viszont lent Chatel St. Denis-ben (itt van az iskola is) találtunk egy éttermet, ahol volt hely, viszont nem volt (annyira) sajtszag, úgyhogy mindenki megkapta, amit akart. Mi a fondüt, Bori és Eszter a röstit, a kicsik meg a sült krumplit. Mondjuk ez utóbbi volt a legnehezebb. Komolyan. A svájci vendéglátósok kb. annyira rugalmasak, mint egy gránittömb. Ha vacsorát este 7-től szolgálnak fel, és délután csak rösti és fondü van az étlapon, akkor a kedves vendég 5-kor ne rendeljen sült krumplit. Nekünk is csak harmadik nekifutásra tudta meggyőzni a felszolgáló a konyhát, hogy talán nem akkora teher a gyerekeknek megsütni három adag krumplit. Gondolom szegény felszolgáló belátta, hogy jobb neki az állása kockáztatásával - és az itt szokatlan mértékű borravaló reményében - a szakácsokkal veszekedni, mint végighallgatni azt, amit a gyerekek művelnek, ha nem kapnak enni. Sikerült. Mindenki boldogan teletömte a hasát, és felolvadt. Így este hét felé már csak hosszas könyörgés után tudtunk elszabadulni Annáéktól, hiszen még haza is kellett autózni, és ma ugye iskola.

A múltkori lepkés kaland után kedvet kaptunk, hogy megint állatok közé menjünk. Lehet, hogy hiányzik a feszültség? Tippet is kaptunk újdonsült barátainktól, hogy van a közelben egy barátságos kis állatkert, úgyhogy arra gondoltunk, hogy a hamarosan ránk telepedő tél előtt még megnézzük ezt is. Nem is kellett csalódnunk. Kisebb kitérővel érkeztünk ugyan, mert apu ugye okos és megjegyezte a térképről, hogy merre kell menni. Így csak kicsit rombolta az amúgy sem nagy apai tekintélyemet, mikor odaértünk a jól megjegyzett városba és kiderült, hogy ez nem az a város, amiben az állatkert van. Savigny vagy Servion olyan mindegy... A lényeg, hogy végül megtaláltuk. Servion Zoo & Tropicarium. És mint később kiderült igazán érdemes volt megtalálni a helyet. Ez egy kis állatkert, nincs mondjuk zsiráf, elefánt, meg bálna, de azért nem a három póni, két kutya és egy béka egy üvegben jellegű vándorkiállítás. Jóval kisebb, mint a budapesti, de nem annyira kicsi mint pl. a Margit-szigeti. És mellette van külön egy Tropicarium. Ne kérdezzétek mi értelme van annak, hogy külön vannak, szerintem aki eljön ide, az úgyis megnézi mind a kettőt. Talán az, hogy így azzal a remek érzéssel távozol a pénztártól, hogy mivel mind a két helyre vettél belépőt, így kedvezményesen jutottál a jegyekhez. Ügyes. Egyébként az itt megszokottakhoz képest nagyon baráti az ár, és 6 éves kor alatt nem is kell fizetni.

Ahogy megfigyeltük az állatkert szinte családi vállalkozás, pl. a néni, aki a belépőket árulja a kapuban, egyben a pénztáros az étteremben is. És gondolom egyébként a tigriseket is eteti. Vagy a lány, aki az arra vetődő turistákkal tud pár szót angolul beszélni, egyben felszolgáló, és ha kell mosogat a konyhán. A hangulat nagyon barátságos, a környezet rendben van, és úgy tűnik az állatokkal is jól bánnak. Nincs túl sok féle állat (persze ez viszonyítás kérdése, mert azért így is van 60 féle csak az állatkertben), viszont így sok hely jut nekik, és a külső kifutók kifejezetten méretesek. Bár persze lehet, hogy erről az állatok mást gondolnak. A kacsák és a fekete hattyú biztosan, mert ők meg is léptek. Találtak egy rést a kerítésen és kint lófráltak a látogatók között. nem nagyon zavartatták magukat akkor sem, mikor a gyerekeink megpróbálták visszaterelni őket. Gondolom kicsit nagyobb lett volna a riadalom, ha a tigris lép le... Láttunk fehér farkasokat, hópárducot (amelyik tudomást sem vett rólunk, mert végig a szomszéd kifutóban lévő muflonokat leste), szarvasokat, sőt még bölényeket is. Svájcban ezek szerint nincsenek indiánok.

Aztán beültünk ebédelni az állatkert éttermébe, ahol az egyszerű, de tisztességes és olcsó ételek mellett arra is figyeltek, hogy lekössék a gyerekeket, mindenféle játékokat lehetett az asztalhoz hurcolni, hogy gyorsabban - és csendesebben - teljen a várakozás. Az ebéd után még azt is megcsodálhattuk, hogyan etetik a tigriseket, az oroszlánokat és a medvéket. Nem, ők nem az étteremben kaptak enni. Még jó, mert a tigrisek pl. akkora darab hússal birkóztak, mint egy fél ember. A medve-etetés viszont vicces volt. A gondozó lezárta a külső kifutó felét, és szétszórt egy csomó narancsot, ananászt és két kalácsot a két medvének. Aztán beengedte a mackókat. A hím gondosan felette a két kalácsot mire a nőstény odaért, de az mindezt méla egykedvűséggel vette tudomásul. Lehet fogyózott... vagy majd megbosszulja valahogy. Aztán remekül szórakoztunk a majomházban. Ismét rá kellett jönnünk, hogy a majmok nagyon olyanok, mint az emberek. Vagy fordítva. Az egyik pl. tuti portás volt előző életében, folyton azt leste, hogy a többiek merre járnak, mit csinálnak, egész elképesztő akrobata-mutatvánnyal próbált átnézni a szomszédaihoz, amiben persze erősen akadályozta a rács helyén lévő üvegfal. Ja, és megtudtuk, hogy Liszt Ferencről még egy majomfajta is el van nevezve. Tényleg, tök olyan a haja.

A szomszédos Tropicarium szintén nagyon rendben van, csomó trópusi állat, gyíkok, pókok, teknősök. Meg van egy külön pingvin ház (ahol éppen láttuk az etetést... úgy néz ki ez egy ilyen evős nap volt), meg egy madárház. És itt is van külön játszótér, meg büfé, meg ajándékbolt. Lett is hirtelen egy plüss delfinünk, meg plüss óriáskígyónk. Csak hogy a gyerekek ne legyenek elkényeztetve. 

Mielőtt a feledés homályába vész az előző két hét (lassan már három...), valamint minden kedves érdeklődő elpártol tőlünk, gyorsan összefoglalom, hogy milyen pompás programokkal szórakoztattuk Géza anyukáját, azaz Agyibagyit azalatt a tíz nap alatt, amit itt töltött.

Az első hétvégén esett az eső, úgyhogy a program-lehetőségek elég korlátozottá váltak (lőttek a romantikus andalgásunknak is a piacon, amit szombat délelőttre megálmodtam...). De azért otthon mégsem maradhattunk, ezért felkerestük a 'Touch!' elnevezésű kiállítást, amelynek témája az érintés. Interaktívan, gyerekekkel is élvezhető módon lehet mindent kipróbálni, megfogdosni, megnézni. A kiállítás jó volt (azért csak emiatt nem éri meg ideutazni...), de ha jól emlékszem valami hisztéria vetett véget a szórakozásunknak, úgyhogy a szombat délutánt aztán mégiscsak kettesben töltöttük Gézával, mivel bevásárlás ürügyén leléptünk az őrjöngő gyermekeink társaságából. Ez annyira nem volt romantikus, mert mint már írtuk itt szombaton vásárol mindenki. MINDENKI. Mivel hétköznap korán bezárnak az üzletek, vasárnap meg ki sem nyitnak, ezért szombaton teljes őrület lesz úrrá a helyi lakosokon. Kb. mint otthon a hosszú hétvégék előtt. Csak itt minden szombaton ez van. Na mindegy, ez csak egy mellékszál volt...

Vasárnap a Papiliorama elnevezésű helyet vettük célba, ami egy lepkeház, valamint mini állatkert, és kb. egy óra autózásra van Lausanne-tól, Kerzers-ben. A zseniális tervünk az volt, hogy korán megebédelünk, ebéd után elindulunk, Ábika alszik az autóban; mikor megérkezünk, vidáman, és energikusan ébred; kacagva megcsodáljuk a megcsodálnivalókat, és utána boldogan és elégedetten hazatérünk. Persze a kisfiunk nem aludt el, ennek megfelelően kellőképpen fáradt is volt, úgyhogy adódtak kevésbé kacagós és boldog pillanatok a délután folyamán. Csoda, hogy a lepkék túlélték. Amúgy a hely nagyon szuper, a lepkeházban rengeteg trópusi lepke volt, mindenféle színben és méretben, különleges növények társaságában. A képeknél kéretik figyelembe venni, hogy lepkét nem könnyű fotózni, ugyanis elrepül. Az egyéb állatokat is megnéztük, pl. volt külön részleg az éjszakai lényeknek, ahol a hajunkat meglebbentve repdestek a denevérek. Nagyon jó volt az egész, kivéve amikor kiderült, hogy ötkor zárnak, és ezért a disznó-simogatóba már nem jutunk be.

A hétvégi esőzések után hétfőtől szép idő lett, úgyhogy Agyibagyival tudtunk sétálgatni a belvárosban együtt, meg ő külön is bejárta még párszor a várost, hogy kisunokái jelmezéhez mindent beszerezzen. Innen is köszönjük neki még egyszer!

A második hétvégén  - meglepő módon - még mindig sütött a nap, úgyhogy szabadtéri programokon vettünk részt. Ez volt az a hétvége, amikor a plüss tigris is velünk volt. Ez a dolog arról szól, hogy az elsősök osztályából minden hétvégén hazaviheti valaki (általában a valami nagy teljesítmény elismeréseként) a Kamrita nevű plüss tigrist, akit a hétvégén mindenhova vinni kell és a kalandjairól naplót kell vezetni. A tigris egy szatyorban érkezik a naplójával, egy a tigrisekről szóló tényeket tartalmazó füzettel, tigrises ceruzával és radírral, tigris álarccal (!), ismertetővel a kihaló-félben lévő tigrisek örökbefogadásáról, ja és persze egy szolid leltárral mindezekről (mert azért ez mégiscsak Svájc). A naplóban található kalandok alapján nem volt könnyű dolgunk, hiszen Kamrita járt már Amszterdamban, Londonban, volt már síelni, bringázni, állatkertben (innen valahogy kiszökött). Nem akartunk szégyenben maradni, úgyhogy szombaton egyenesen a mormota paradicsomba utaztunk, ami Montreux felett található, 2040 m magasan (Rochers de Naye). Az 1000 m-en levő Caux-ig autóval mentünk, onnantól pedig vonattal. Ezen a helyen már jártunk tavasszal, akkor mormotákat is láttunk, most ők már téli álmot aludtak. Így nem maradt más, meg kellett mászni a csúcsot, ahonnan gyönyörű a kilátás a tóra, a svájci és a francia csúcsokra. Mormota helyett volt nagy hó, napsütés, és a teraszon fogyasztott rösti-ebéd. Valamint szórakoztatásképpen a sok téli kabátos kiránduló között feltűnt egy fiatalember egy szál rövidgatyában, túrabakancsban, hátán hátizsák, és nagyon elszántan rohangált fel-alá. Megállapítottam, hogy nagyon jó megoldás, ha az ember sportolásnak álcázza, ha megőrült.

Vasárnap délelőtt Géza és Agyibagyi Vevey-ben sétált egyet, délután pedig a közeli Morges nevű várost vettük célba. Itt bejártuk a várat, ahol a tízezer ólomkatonából álló kiállításon kívül megtekinthető mindenféle katonai, meg rendőrségi dolog. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott a várban, úgyhogy szabadon lehetett rohangálni, kiabálni, és mindent nagyon alaposan szemügyre venni. A vár bebarangolása után sétáltunk a nagyon hangulatos tóparti sétányon, sült gesztenyét ettünk, hattyúkat és kacsákat etettünk. Nagy, nagy bódottá...

Természetesen a plüss tigrist kötelességtudóan mindenhová magunkkal hurcoltuk, és jobbnál jobb fotókat készítettünk róla/vele. Vasárnap este Géza csodálatos - fényképekkel illusztrált - fogalmazást írt a tigris naplójába, Ábika pedig sírva aludt el, hogy el kell válnia Kamritától. Reméljük, hogy még visszatér, és kerülhet a naplójába budapesti kép is.

Hétfő reggel elbúcsúztunk Agyibagyitól, aki reméljük mostanra már kipihente az itt töltött napokat, és készen áll a decemberi találkozásra. Agyibagyi jó, hogy itt voltál, gyere máskor is!

Amúgy a jelmezeket tegnap leadtuk a suliban, volt már két francia óránk, Ábinak kiesett a foga, voltunk újabb állatkertben, én meg többször voltam már futni, úgyhogy témánk van bőven, és majd szép sorjában mindent megírunk. Talán a nagyvállalat munkatempója is kicsit család- és blog-barátabb lesz így az év vége felé.

A helyzet az, hogy Gézát bedarálta a nemzetközi nagyvállalat, pedig nagyon szeretne bejegyzést írni a múlt hétvégéről, amiben volt eső, múzeum, és lepkeház. De nincs ideje ilyesmire, még esténként is dolgozik, ennek nem örül. Mi sem. 

Velem pedig az van, hogy az iskolában december 5-én Christmas Show lesz, ami jelentős jelmez készítési/beszerzési kötelezettséget ró rám. Mit is jelent ez: Ábelnek király jelmezt kell készíteni, az ő osztályából mindenki a három királyok valamelyike lesz (én sem értem...), annyi segítséget nyújtottak az iskolából, hogy az interneten keressünk rá arra, hogy  'wise man costume', és a találatok alapján dolgozhatunk. Boriék osztálya a Diótörő előadásában vesz részt, ezért Borinak biztosítani kell egyrészt egy hópehely jelmezt (konkrétan: fehér balett ruha, fehér harisnya, fehér tornapapucs), másrészt kínai táncos ruhát is (fekete póló, fekete nadrág, fekete tornapapucs). Remek.

Anyagokat megvettük (kb. annyiért, amennyiért vehettünk volna mondjuk nekem egy télikabátot), Géza kölcsönkért egy nagyon felkészült expat kollegától varrógépet, amelynek segítségével egy királyi palást el is készült már, Borinak pedig megvettünk mindent, amiben persze gyönyörű, és boldog (még két kabát ára...).

Szóval lesz majd részletes beszámoló mindenről, csak egyelőre varrunk. Arról is mesélünk majd, hogy milyen helyekre vittük el a Kamrita nevű plüss tigrist, akit Ábika hozhatott haza az iskolából hétvégére, egy napló kíséretében, amiben rögzíteni kell, hogy milyen programokban vett részt a tigris. Úgyhogy Géza holnap este blogolás helyett fogalmazást ír a tigris kalandjairól...