Az iskolában működő szülői közösségről már régen írtam, gondolom mindenkinek kifúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy mi lehet velük... Ők azok, akik abba a gyanús könyvklubba is próbáltak minket beszervezni. Na szóval, mivel ebbe az iskolába főleg olyan gyerekek járnak, akiknek az apukájuk (ritka esetben az anyukájuk) expat, azaz pár évig külföldön dolgozik, attól függően, hogy a cége hova küldi, általában az anyuka nem dolgozik. Vannak családok, akik így vándorolnok országról országra. Apukák dolgoznak, gyerekek iskolában, család, barátok, ismerősök pedig több ezer kilométerre. Ebből egyenesen következik, hogy az anyukák jól összebarátkoznak, ezer féle nyelven karattyolnak, és közös programokat szerveznek.

Folyamatosan kapom az e-maileket, hogy milyen közös programokon lehet részt venni. Ismertetem:

• Torna egy svéd nő házában, aki személyi edzőként dolgozott hazájában, valamint Norvégiában. Voltam-e már?
• Péntekenként kávézás az iskola szalonjában, vagy esetleg Vevey-ben a Starbucks-ban. Na?
• Közös reggeli Vevey-ben egy barátságos kis kávézóban (férjekkel együtt). He?
• Csütörtökönként séta/kirándulás egy szép helyen, közös ebéd, majd visszatérés az iskolába. Talán igen?

A közös programokon való részvételtől erősen visszatart hiányos nyelvtudásom, pedig szívesen belevetném magam a társadalmi életbe, ami nyelvgyakorlásnak sem lenne utolsó. Na de szorongok, hogy hülyeséget beszélek, meg mi van ha a tornán mindenki fekvőtámaszozik, én meg félreértem, és bukfencezni kezdek, vagy rátüsszentem a rántottát valaki másnak a férjére, és még rendesen elnézést sem tudok kérni.

Ebből kitalálható, hogy nem vagyok aktív tagja az anyukák klubjának. DE! Ma résztvettem a social activity-n! Ó je! Ez a "séta/kirándulás egy szép helyen, közös ebéd, majd visszatérés az iskolába" kategóriába tartozó elfoglaltság. Egyedül nem lettem volna ennyire bátor, kellett hozzá a másik magyar anyuka támogatása is, aki szintén visszafogott a témával kapcsolatban, de most egymást erősítve elhatároztuk, hogy lesz, ami lesz ott a helyünk!

A mai program a következő volt: a 10-kor induló vonattal utazás Vevey-ből Chexbres-be, onnan séta Rivaz-ba az ott elterülő szőlőbirtokokon keresztül, ebéd, majd visszatérés a kiindulópontra.

Reggel leparkoltam az iskolánál, beadtam a gyerekeket, majd átültem T. (személyiségi jogait tiszteletben tartom) autómobiljába, elhajtottunk Vevey-be, beparkoltunk egy bevásárlóközpont garázsába (ennek még később jelentősége lesz!), beültünk egy kávéra a Starbucks-ba, átvonultunk a pályaudvarra, csatlakoztunk az ott összegyűlt többi nőhöz, és felpattantunk a vonatra. Leszálltunk, és kezdetét vette az embert próbáló teljesítménytúra, tűző napon, hegynek fölfelé meneteltünk három órán keresztül. Na jó, nem egészen. Bolyongtunk egy órát a szőlők között, gyönyörködtünk a tóban, és a rendezett kis falvakban, közben beszélgettünk. Igen, beszélgettünk! Több mondatot is mondtam, és nem csak T.-nek magyarul, hanem egészen angolul. Aztán délben már egy étteremben ültünk, ahol elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket. A negyed kettőkor induló vonaton hárman utaztunk visszafelé (a többi nő számomra érthetetlen okokból elment hamarabb az étteremből, vagy éppenséggel ott maradt még...). Mivel volt még egy csomó időnk, sétáltunk és fagyiztunk Vevey-ben a tóparton (már kettesben, a kizárólag franciául kommunikáló chilei nő nem tartott velünk).

 Háromkor visszamentünk a parkolóba, ahol az automata nem fogadta el a parkolójegyünket. Kiköpte, és írt valami hosszú, francia nyelvű üzenetet. Pánikba estünk erősen. Elrohantunk az információs pulthoz, ahol szabatos angolsággal közöltük, hogy nem jó a ticketünk. Ők átirányítottak minket egy pénztáros nénihez, aki beszélt angolul. Az ő tanácsa a következő volt: "Push the big button on the machine!" Hát köszi, de tényleg. Visszamentünk, és halált megvető bátorsággal megnyomtuk az információs gombot, aminek hatására a machine-ből ékes francia nyelven beszélni kezdett egy kedves hang. We didn't understand. Majd az adás megszakadt. Letette! Egy fiatalember - látva szánalmas helyzetünket - a segítségünkre sietett, ő is kapcsolatba lépett a gépben lakó emberrel, előadta, hogy két eszelős nő szerencsétlenkedik, tegyen valamit. Majd hozzánk fordult kedvesen, és közölte: "The guy is coming!" Megköszöntük a segítséget, majd vártuk a guy érkezését. Aki egyszer csak feltűnt, mosolyogva szaladt felénk (és ez nem vicc, tényleg), kinyitott egy rejtélyes ajtót, kihozott egy parkolócédulát, kacsintott, és Au revoir! elszaladt. Mi kifizettük az egy kiló csirkehúsnyi összeget, majd elszáguldottunk a gyerekekért.

Teljesen belelkesültem, szociálisan aktív leszek, de a tornázásra még be kell szereznem egy csinos tornadresszt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.