Ezt most már én is túlzásnak éreztem... 

Három napos hétvége, napsütés, pár órányi autózásra pedig az olasz tengerpart... Én próbáltam tiltakozni ellene, de aztán beláttam, hogy egyszer tényleg kipróbálhatnánk, hogy milyen az, amikor a tenger és a levegő hőmérséklete is meghaladja a húsz fokot, és az eső sem esik. Géza lefoglalta a szállást Pietra Ligure-ban, összepakoltuk a fürdőruhákat, a markolót, a Playmobil csónakokat, a helikoptert, némi elemózsiát az autózásra, és szombat reggel tíz órakor elindultunk Genova irányába. Délután négykor pedig már a tengerben sikítoztunk. Az autózás a szokásos volt, én voltam az étel-, ital-, pofon-osztó. Persze pofont nem kapott senki, de ígéretet rá annál inkább... Gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, átautóztunk a Szt. Bernát hágó alatti alagúton, Bernáthegyi kutyát nem láttunk (csak plüsst).

A szállásunk egy apartmanházban volt, a terasz a tengerre nézett. A tenger és a ház között haladt a régió valószínűleg legforgalmasabb útja, a vonat, és - mivel a közelben volt egy kórház - tíz percenként egy szirénázó mentőautó is. De ez nem szegte kedvünket, teljes erőből nyaraltunk másfél napot.

Első este beautóztunk a városközpontba vacsorázási céllal, de mivel nem találtunk parkolóhelyet, visszatértünk szálláshelyünkre, és gyalog megközelítettünk egy kis éttermet. Megpróbáltuk értelmezni az olasz nyelvű étlapot (jobban kellett volna figyelnem a gimnáziumi olasz órákon...), de aztán a helyi néni magabiztosan közölte, hogy ő tud angolul, kérdezzünk bátran. Mi kérdeztünk is bátran angolul, ő pedig ugyanilyen bátran válaszolt, olaszul. Rendeltünk is egy caprese salátát, hozott is gyorsan egy pizzát, majd mindenféle grill húsokat. Rosszullétig ettük magunkat, úgyhogy a tiramisut kihagytuk.

Reggel a gyerekek üdvrivalgására ébredtem, mikor is afölött érzett örömüknek adtak hangot, hogy látták a napfelkeltét. Hurrá! Próbáltam alvást színlelni, hátha megszánnak, de kegyetlenségük nem ismer határokat, úgyhogy én magam is megtekintettem a napot, amint süt. Nagyon érdekes volt.

Aztán valahogy összeszedtük magunkat, és levonultunk a strandra, ahol az egész napot heverészéssel (én), fürdőzéssel (többiek) töltöttük. Első nap Borinak még komoly gondot okozott, hogy a tenger sós, és ezt a tapasztalatát irtózatos sikítással, és gyakori - kissé sem nőies - köpködéssel tudatta másokkal is. De vasárnapra túllépett ezen is, és teljesen önfeledten ringatózott a hullámokon.  Én a magam részéről feküdtem a nyugágyban, fotó-dokumentáltam a vidám kis családomat, és egyszer még a hűs habokba is bemerészkedtem. Na akkor én is sikítottam. De nem köpködtem. Természetesen a homokvárépítés sem maradhatott el, minden adott volt hozzá. A fiúk a hagyományos módszert alkalmazták (lapát, ásás, miegymás), Bori viszont a fejével próbált lyukat fúrni a homokba, majd pedig a hajára épített egy kis várat.

A tengerparton amúgy sokan voltak (olaszok mind), de már érződött, hogy vége van a szezonnak, a jégkrém választék is nagyon korlátozott volt, és a trattoria-ban is közölte a néni, hogy nincs már panini, mert ez már az utolsó nap.

Vasárnap este sikerült parkolni a városközpontban, úgyhogy a vacsorát is ott fogyasztottuk el (nem a parkolóban!), teljes boldogságban, Bori bespaghettizett, Ábika pedig tradicionális rántott húst evett. Ezen a hétvégén a városban édesség kiállítás volt, úgyhogy megnéztünk egy csomó csokit, meg mindenféle helyi édességet, és be is szereztünk egy kis kóstolót.

Szuper nap volt, tényleg. Ami nagyon érdekelne, hogy hová haladnak az olaszok autóval és gyalog tömegesen vasárnap este? Enni? Na mindegy, már túltettük magunkat a rejtélyen.

Hétfőn reggel autóba pattantunk, és elindultunk vissza Lausanne-ba. Gondoltuk, hogy valami programot még beiktatunk, úgyhogy útba ejtettük Genovát, hogy megnézzük az Akváriumot (Acquario di Genova). Az autózás nem volt minden feszültségtől mentes, kanyargó utak, kiszámíthatatlanul vezető olaszok, őrült kamionosok, úgyhogy én kapaszkodó pózba merevedve utaztam egy ideig, de aztán Géza felhívta a figyelmemet viselkedésem idegesítő voltára, úgyhogy akkor ellazultam, főleg miután Ábi felavatta a hányós vödröt... Kb. húsz percet úgy autóztunk, hogy én teljesen relaxált állapotban, ölemben a tele vödörrel, élveztem az utazást. Na de aztán szerencsésen megérkeztünk, és behaladtunk a létesítménybe.

Megcsodáltuk a halakat, delfineket, cápákat, pillangókat, kolibriket. Nagyon szép, meg érdekes tényleg, de csak ezért ne menjetek Genovába! A Tropicarium és az Állatkert lepkeháza is hozza ugyanezt a színvonalat.

De azt megállapítottuk, hogy a lamantin (nem tévesztendő össze Lamartine-nel) népszerű nevén a tengeritehén rendkívül helyes állat, vetekszik a fóka cukiságával.

Az előző bejegyzésből kimaradt még egy pár érdekesség az iskoláról, úgyhogy a korrekt tájékoztatás jegyében ezeket most ismertetem.

Iskolabusz: nagyon sok gyereket iskolabusszal szállítanak, persze ezért is külön kell fizetni. Bennünk föl sem merült ez a verzió (dehogynem). Ez a napi utazgatás így is elég fárasztó a srácoknak, hogy nem kell minden bokorban megállni és felszedni a többieket. Ami szerintem nagyon furcsa, hogy a legkisebbek közül is többen busszal járnak iskolába, tehát már a három-négy évesek is maguk után egy óriási táskát vonszolva, tornazsákot cipelve, önállóan közlekednek.

Étkezés: az iskolában napi egyszer kapnak a gyerekek enni, ebéd formájában. Az iskolának saját konyhája van, amiben egy francia chef készíti az ebédet (hahaha francia is, meg szakács is). A heti menüt az előző héten megküldik tájékoztatásul. Változatos ételeket készítenek, pizza, mangó hab, chili con carne is megtalálható az étlapon. Ez is egy csomó pénzbe kerül. Ha valaki nem szeretne az iskolában enni, vihet magával ebédet. Ábinál - aki az oviban két éven át kizárólag kenyeret volt hajlandó fogyasztani (ahogy ő fogalmazott egyszer: "Három dolgot eszem meg az oviban: a kenyérhéjt, a kenyérbélt, és a csokitortát.") - fel sem merült annak a lehetősége, hogy befizessük ebédelni. Úgyhogy neki szépen dobozba helyezek egy pár szelet kenyeret ebédre, egy másik dobozba pedig valami kis snacket tízóraira. Bori, aki nagyon bátor, az első héten kipróbálta az ebédet. Kettő darab étel ízlett neki: a pizza és a jégkrém. Amúgy mindennap szomorúan közölte, hogy miért nem volt jó az ebéd. Pl. az epres panna cotta szerinte egy nem finom joghurt volt csupán, a tésztán pedig volt valamilyen fűszer... Ugye-ugye, a jó kis tejbegríz, meg a mákos tészta? Úgyhogy ő is viszi a dobozkájában a vajas zsemlét, abban legalább nem csalódik. Itthon meg ehet rendesen. Pizzát és jégkrémet.

Tankönyvek: na hát azok nincsenek (legalábbis egyelőre mi nem láttunk ilyesmit). Minden gyereknek van egy mappája, és egy kis üzenőfüzete, ennyit kell szállítani az iskolatáskában (meg az ételes dobozokat.) Személyre szabott feladatokat kapnak, Bori minden nap hazahozott eddig egy kis füzetet, amiből az olvasást tudjuk gyakorolni. Ábel pedig kapott öt oldalnyi megtanulni való szót, mindenféle közlekedési eszközről.

Osztályozás: az nincs, szöveges értékelés van, de azt sem viszik túlzásba.

Vannak kölönórák, foci, gitárklub, drámajáték. Bori és Ábi határozottan kijelentették, hogy nem kívánnak ilyesmiben résztvenni (bár a stoplis foci cipők láttán azért láttam némi elbizonytalanodást Ábikán...).

Na szóval, ilyenek a körülmények, és akkor lássuk, hogyan érzik magukat a gyermekecskéink. Jól. Nagyon jól. Lelkesen mennek reggel, és vidáman jönnek haza délután. Nem tudom elképzelni, hogy miként kommunikálnak egész nap, de valahogy megoldják, és még egyszer sem mondták, hogy borzasztó, hogy nem értik ami körülöttük zajlik. Állandóan dicsérik, motiválják őket (mármint nem csak őket, hanem a többi gyereket is). Minden nap újabb matricával térnek haza, amin a wonderful, super, brilliant, és ezen szavak egyéb szinonimái szerepelnek. Ábel már oklevelet is kapott ünnepélyes keretek között. Van egy kis üzenőfüzetük, amibe a fontos dolgokat be lehet jegyezni. Ábinak például ma beírta a tanítónéni, hogy nagyon jó lett a frizurája (mármint Ábinak, akit tegnap megnyírtunk). Borinak pedig, hogy csodálatosan ejti a "p" hangot. Egyszer volt Bori eddig csalódott, amikor kiderült, hogy az úszáson úszni kell. Víz alatt! Meg háton!

Ami nagyon tetszik, hogy amikor reggel beérünk, az öltözőben másodpercek alatt cipőt váltanak, egy gyors puszi, és már mennek is föl egyedül a saját osztályukba. Ha megpróbálok segíteni az átöltözésnél, azt felháborodva utasítják vissza, ne égessem már őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy otthon nem várják mozdulatlanul, hogy rájuk kerüljön a ruha... Délután pedig teljes menetfelszerelésben jönnek ki az udvarra, ahol várni kell őket. A reggeli búcsú így kb. 10 percet vesz igénybe. Ez nekem azért teljesen új élmény, mert az oviban azt hiszem én voltam a csúcstartó a "hogyan töltsünk el minél több időt a gyerekek beadásával" című versenyszámban.

Mivel ennyire jó a suliban, ezért reggelente, amikor energikusan, mosolyogva - és elégedetten a tóparti futástól - ébresztem őket frissen facsart narancslével, forró croissant-nal, akkor ők kipattannak az ágyból, reggelizés, fogmosás, öltözés, és már indulunk is! Ja, az egy másik család... Persze itt is ugyanúgy megy a szenvedés reggelente, a kérés, könyörgés, ordítás, majd zilált idegekkel való elindulás. A kocsiban reggel még csönd van, álmosak, nézelődnek, verekedni általában csak a megérkezéskor kezdenek el, hogy ki másszon át előbb a csomagtartóba (mert ott milyen jó). Ilyenkor rázendítenek  a jól ismert, és cseppet sem idegesítő kaka-gyagya-undorííííítóóó vagy kezdetű/lényegű örökzöldre. De azután kieresztem őket a csomagtartóból, megcsapja őket a hegyi levegő, meghallják az andalító tehén kolompolást, és határozott léptekkel elindulnak az iskola felé.

Délután a suli után általában még játszanak pár percet az iskola játszóterén, de észnél kell lenni, mert ha nem indulunk el időben, akkor jön a szomszéd gazda és kiengedi a tehenket a legelőről. Azok meg elindulnak haza a tanyára a szűk egysávos úton, és nem kapkodják el a dolgot. Vagyis, ha nem ülünk az autóba mielőtt ők befejezik a napi legelészést, akkor buktuk az indulást. A délutáni autózás egyébként sem annyira idilli, mint a reggeli, igaz tíz perc még eltelik csöndes eszegetéssel, de aztán az evéssel nyert energiát egymás idegesítésére használják, verekedés, kaka-gyagya-undorííííítóóó vagy, stb. Kíváncsi vagyok, mikor fogják ennek az angol megfelelőjével tépni egymás, és a mi idegeinket.

Viszont az általános boldogságukat látva az én lelkifurdalásom is kezd oldódni; talán tényleg jó ez nekik, és nem válik kárukra, hogy kiszakítottuk őket a megszokott, szeretett környezetükből.

Ami furcsa ezzel a sok autózással kapcsolatban, hogy eddig négy éven keresztül gyalog jártunk oviba, reggel, délután sétáltunk, macskákat kergettünk, botokat cipeltünk, kutyát simogattunk, beszélgettünk. Azért miután hazaértünk most is elmehetünk a fenti tevékenységeket folytatni, így annyira nem szomorú a sorsunk.

Ezt a bejegyzést nem tudjuk túl sok képpel illusztrálni, de reszkessetek, mert hosszú hétvége jön (hétfő munkaszüneti nap a kantonban), és mi - mily meglepő - útra kelünk...

A suli, vagyis hivatalosan az International School of Monts-de-Corsier. Ez egy nemzetközi iskola, ahova 18 hónapos kortól 11 éves korig járhatnak a gyerekek. Vagyis van bölcsi, iskola előkészítő és alsó tagozat. Összesen kb. 100 tanuló van, évfolyamonként egy-egy 10-15 fős osztály. Mivel a tandíj elég borsos, a gyerekek döntő többsége expat gyerek, így a száz tanuló legalább 20 nemzetből verődött össze. Ennek megfelelően kulturális szempontból elég változatos és egyben nagyon befogadó környezet veszi körül a gyerekeket. A másik amit az expat gyerekek megszoktak, hogy szinte senki nem járja végig az iskolát egy helyen, vagyis gyakran változik az osztály, gyerekek jönnek-mennek. Érdekes, hogy ebből nem azt tanulják meg, hogy nem érdemes barátokat szerezni, hanem, hogy minél gyorsabban be kell illeszkedni, illetve, hogy az újaknak segíteni kell a beilleszkedésben. Hiszen mindegyikük úgy csöppent bele ebbe a környezetbe, és emlékszik rá, mennyire jó volt neki, hogy a többiek szeretettel fogadták. A tanárok és a suli többi munkatársa pedig igazán profin kezeli az új gyerekek érkezését. Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy még a srácokat nem is tanító tanárok is odajöttek megkérdezni, hogy akkor most egész pontosan hogyan is kell helyesen kiejteni Ábel és Borbála nevét. Az utóbbival azért rendesen küzdenek. Lehet megkönyörülünk rajtuk és megsúgjuk, hogy Borinak is szólíthatják. Annál is inkább, mert addig-addig gyakorolgatták a helyes angol kiejtést, hogy Bori már kezdi "R" betű nélkül leírni a nevét.

A tanítás nyelve az angol, és második nyelvként franciát tanítanak. Azoknak a gyerekeknek, akik már jól beszélnek angolul hetente három, a többieknek heti egy francia órája van. A mi gyerekeink a második csoportba tartoznak egyelőre, és Ábiéknál, vagyis az elsősöknél még a heti egy franciától is megkímélik őket. Vagy csak Ábi nem tudta megkülönböztetni a két nyelvet...

Amúgy, mivel otthon utoljára a nyolcvanas években találkoztunk alsós órarenddel, nem tudjuk, hogy mennyire más, ami itt van, de elég lazának tűnik az időbeosztás. Reggel 3/4 9-re kell beérni a suliba, és kilenckor kezdődik a tanítás egy 75 perces foglalkozással. Aztán van 15 perc szünet, majd egy másfél órás blokk. Déltől egy óra ebédszünet, aztán 15:30-ig egyben két és fél óra. És ezzel vége. Lecke nem nagyon van, vagyis hetente egyszer, pénteken hoznak haza pár feladatot, amit a következő hét csütörtökre kell elkészíteni és visszavinni a suliba.

A tantárgyak a szokásosak, van irodalom (írás/olvasás), számtan, földrajz/környezetismeret, számítástechnika, zene, hetente egyszer (!) van tornaóra és egyszer úszás egészen az igazi tél beálltáig, mert akkor úszás helyett síelés lesz. Mivel a sulinak nincs saját tornaterme és medencéje (nem is értem, miért ide írattuk be őket...) ezeket a foglalkozásokat a szomszéd településeken tartják, ahova iskolabusszal viszik át őket.

Szóval a tantárgyak hasonlóak, de a tanmenet teljesen más, már amennyire az otthonit ismerjük. Az egyik az, hogy itt már négy éves korban elkezdenek a betűkkel és a számokkal ismerkedni, és 5 éves korban (ez az első iskolaév) már rendesen tanulnak írni és olvasni. A másik az, hogy itt témakörökben tanulnak. Ábeléknél most minden a közlekedéshez kapcsolódik, Boriék pedig Egyiptomról és az egészséges táplálkozásról tanulnak. Vagyis minden tantárgy ezekhez a témakörökhöz kapcsolódik. Erről olvasnak, rajzolnak, beszélgetnek, a játékok is ezekhez kapcsolódnak. Itt nem kell egy padban ülni, nincsenek is padok. Az osztályokban kerek asztaloknál ülnek a srácok, de sokszor csak a földön ülnek és beszélgetnek, vagy játszanak. Minden nap kimennek a kertbe rohangálni, vagy csak megnézni az iskola saját lovát, szamarait, tyúkjait és galambjait, vagy a szomszéd földeken legelésző teheneket.

A gyerekek egyenruhában járnak suliba. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek van fehér és kék galléros pólója, kék pulcsija és polár pulcsija az iskola logójával, és szürke vagy fekete nadrágban, vagy szoknyában kell járni. Ez egyrészt valamelyest leplezi a társadalmi különbségeket (nem mintha az expat gyerekek között sok lenne a hátrányoshelyzetű...), másrészt nagyban megkönnyíti a reggeli "mit vegyek fel" problémakör kezelését.

Ha muszáj valami negatívumot írni, akkor az a távolság. A suli Lausanne-tól 42 km-re van. Vagyis reggel és este is fél óra autózás a srácoknak, és mégegyszer ennyi Eszternek. Viszont cserébe olyan környezetben tanulhatnak, ahova mások kirándulni járnak. És olyan családias hangulatban telnek a napjaik, mint egy nagy városi iskolában soha. A hangulatot nekem az egyik kollegám fiának jellemzése írja le a legjobban. Ő miután fél éve járt ide azt mondta, hogy minden nap olyan mintha hétvége lenne.

Ilyen a suli. A következő alkalommal pedig majd megírjuk, hogy a gyerekek hogy élik ezt meg. Abból a részből majd kiderül, hogy itt sikerül-e ordibálás nélkül túlesni a reggeli rutinon és időben elindulni, hogy az autózás közben agyonverik-e egymást a hátsó ülésen, és hogy mennyire fáradnak el a napi 6,5 óra intenzív nyelvtanulástól. Meg persze az is, hogy Borinak azzal is nehezítjük az életét, hogy neki mindemellett a magyar tananyagot is el kell sajátítania. Erről egyenlőre annyit, hogy holnap jön először a magyar tanítónéni hozzánk, hogy elkezdjék a magyar írás-olvasás órákat.

Miután szombaton a végkimerülésig elfáradtunk, gondoltuk, hogy a vasárnapot könnyed szórakozással töltjük. Délig alszunk, majd mozdulatlanul ülünk, esetleg fekszünk a kanapén. Ja, ezt csak a család felnőtt tagjai szerették volna... Szóval, mivel ez a város egy olyan város, ahol elég komolyan veszik a sportot: egyrészt itt található a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, meg mindenféle egyéb ilyen sportbigyó, másrészt mindenki sportol, fut, bringázik, görkorcsolyázik (általában a babakocsit is úgy tolják), gördeszkázik, rollerezik, vagy csak sportszerkóban elszánt arckifejezéssel halad, valamint mindenféle sportolásra alkalmas hely is van, a gyeplabdától az íjászaton keresztül a fociig, így hát - az asszimiláció jegyében - mi is nyeregbe pattantunk. Tizenöt perces tekeréssel megközelítettük a legközelebbi kikötőt, ahol megpihentünk, és gyermekeink végre utazhattak a kisvonattal (petit train). Mivel jó fejek vagyunk, két körre is befizettük őket (tanulva az eddigiekből, volt nálunk apró, és ezért nem szorultunk kegyelem zsetonra), mi pedig mintegy tíz percet kettesben töltöttünk Gézával, mely értékes időt álldogálásra, és kisvonat fotózásra használtuk ki. A vonatozás után még bringáztunk egy kicsit, melynek célja az volt, hogy megfelelő partszakaszt találjunk a délutáni strandolásra. Szerencsére találtunk. A szabadstrand itt úgy néz ki, hogy van egy óriási (szépen nyírt, tiszta) füves terület, és egy keskeny kavicsos-köves partszakasz. A füves részen pedig piknikező családok, fiatalok, idősebbek. Itt amúgy mindenhol piknikeznek, és mindenféle parkokban szépen megterített asztaloknál esznek az emberek. Megfigyelésem alapján itt a gyerekzsúrokat is a szabadban tartják, ami jó ötletnek tűnik (ha jó idő van...). Egészen rá vannak pörögve erre a szabadtéri evés témára, mindenféle felszerelés kapható, a hordozható grillsütőtől a keménytojásig (színesre festett tojásokat árulnak, amire először azt hittem, hogy a húsvéti nyúl dolgát könnyítik meg, de nem, ezzel különböztetik meg a nyers tojástól, és amúgy nagyon szépek).

Hazafelé menet még elidőztünk kedvenc játszóterünkön, mely kb. öt percre található a lakásunktól, és egy szökőkúttal giccsesített rózsakertre néz. Többféle játszótér van, bébitől a felnőttig mindenki megtalálja a maga szórakozását. Gyerekeinket a sziklahegy és a bringapálya ejtette rabul, akár minden nap mennének, ha lehetne (de nem lehet! mert gonoszok vagyunk).

Miután így kisportoltuk magunkat, rápihentünk a strandolásra. Délután lecaplattunk a partra, ahol Bori és Ábi a hűs habokba vetették magukat, mi puhányok pedig a sziklákról figyeltük őket. Ez nem a Balaton, mit tegyünk... Aztán valahogy hazavonszoltuk magunkat, és a szokásos esti kérlelés, majd ordítás alkalmazásával ágyba parancsoltuk a gyerekeket.

Nem túl izgalmas? Azt hiszem leállok a Magne B6 szedésével...

Újra itt a hétvége, irány az ország egy része... Mindig bántotta a fülemet ez a béna rím, akárhányszor is csendült fel valamelyik stadionban, de tény, hogy e remekmű méltán ismeretlen szerzője rátapintott a lényegre. Eljött a szombat, és mielőtt a srácok nagyon magukhoz térhettek volna az egész heti iskola okozta mámorból, máris egy hajón ültünk, és hasítottuk a tavat Chillon felé. Persze azért feljutni a hajóra nem volt annyira egyszerű, mint gondoltuk, mert tekintettel a remek időjárásra, nem csak nekünk jutott eszünkbe, hogy egy hajókirándulás jó ötlet lenne. Szépen végigálltuk (igen, én is...) a bosszantóan hosszú sort, így némi idegeskedés után éppen a hajó indulására sikerült a megfelelő mólóhoz érni. Majd a beszálláskor kicsit morogva fedeztük fel, hogy nem is kellett volna hosszú percekig a Genfbe tartó nyugdíjasok bénázása miatt dühöngeni a pénztárnál, mert a hajón is árulnak jegyet. Lehet, hogy legalább egy kicsit mégis meg kellene tanulni franciául...

Aztán a két órás hajóút alatt az "azt nézd", "hú, ez de szép" és "wow" ismételgetése következett, ugyanis a hajó az egyik gyönyörű település kikötőjétől a másikig szépen végighaladt a Lavaux borvidék szőlőültevényekkel borított hegyoldalai, majd Vevey és Montreux városa előtt. Mikor már-már megcsömörlöttünk a látványtól, feltűnt a Château de Chillon, azaz a Chillon várkastély. Egy apró szigeten áll egész közel a parthoz. És mit mondjak, nem romos... Meggyőző a látvány már a tó felől is, de mikor az ember keresztülmegy a hídon a kis szigetre, és belép az első udvarba, akkor derül ki igazán, hogy miért is ez az egyik leglátogatottabb műemlék Svájcban. Az rendben, hogy itt nem nagyon volt háború az elmúlt 200 évben, így senki nem robbantotta fel és/vagy bombázta le az összes várat, de ez (is) tényleg olyan, mintha visszaröppentünk volna a középkorba. Ja, itt kell megjegyeznem, hogy Ábi szerint azért voltak régen a háborúk, mert ugyan a királyok / lovagok megegyeztek, hogy nem fogják egymást bántani, de aztán az egyik rájött, hogy: "De nálam itt van a kardom!", mire a másik: "Nálam is!", és akkor inkább harcoltak.

Azon már meg sem lepődtünk, hogy - bár a nyolc nyelven elérhető audió guide magyarul éppen nem beszél - a bejáratnál a hölgy széles mosollyal adta a kezünkbe a magyar nyelvű prospektust a látnivalók részletes leírásával. És még választhattunk volna 13 másik nyelvből. Szépen végig is jártunk mindent a pincétől a toronyszobáig, bár Bori minden lépcsőfoknál megjegyezte (és higyjétek el nekem, volt egy pár), hogy ez a régi lépcső biztos most fog leszakadni. Nem szakadt le egyik sem, így azt is megtudtuk, hogy valószínüleg nem a jövő turistái miatt épült erre a gyönyörű helyre a várkastély, hanem azért, mert a tulajok rengeteg pénzt kereshettek azzal, hogy a felügyeletük alatt tartották az Olaszországot Franciaországgal összekötő kereskedelmi útvonalat. Azt pedig, hogy a várat a XII. századtól 1536-ig birtokló Savoyai családnak van-e köze a budai várban álló Savoyai szoborhoz, inkább egy történelemben jártasabbtól kérdezzétek meg. Viszont, aki elsőként elküldi Lord Byron A Chillon-i fogoly című versének magyar fordítását, azt a legközelebbi látogatásakor szívesen elvisszük a versben szereplő börtönbe. És megnézheti, hogy a híres költő melyik oszlopba véste bele a nevét.

Mivel a várban nem baktattunk eleget, a visszautat Montreux-ig gyalog tettük meg a promenádon. Mármint mi hárman gyalog, Ábi meg hol a nyakamban, hol Eszteren csüngve, de közben szabadkozott, hogy ő igazán nem tehet róla, hogy ilyen hamar elfáradt. A család botanikusa, Bori viszont élvezte a sétát, és az utat szegélyező csodás növényeket. Egyébként tisztára a tengerparton éreztük magunkat: vízparti sétány, gyönyörű kertek, puccos házak, szállodák, kikötők, éttermek, csak a víz nem sós.

És a végén még várt ránk egy meglepetés. Éppen akkor értünk a városba, amikor befutott a Montreux Grand Prix 2012 mezőnye. Mint kiderült, ez egy olyan veterán-autós rally verseny, ahol egy csomó régi Ferrari, Bugatti, Alfa Romeo és egyéb hasonlóan olcsó autó - gondolom kicsit sem sznob - tulajdonosa, és a mezőnybe keveredett pár menő elektromos autó vezetője autókázik egyet a város környékén, és a végén együtt pezsgőznek a Montreux-i kikötőben. Mi viszont megnézhettük a verdákat, és Ábi kérésére gazdagon dokumentáltuk is az eseményt, hogy Dani is láthassa, miről maradt le.

A vonaton Lausanne felé már mind a négyen erősen küzdöttünk az elalvás ellen, de végül időben leszálltunk és hazavonszoltuk magunkat. Eszter még elgondolkozott rajta, hogy a nyugdíjas éveinket eltengethetnénk Montreux-ben, de szerintem túl sznob az a hely, és oroszul sem beszélek elég jól, pedig elhallgatva az embereket a városban, az nem árt. Mostanra azonban a kis családom mélyen alszik, és ha nem lenne ez a blog, már én is ezt tenném, de persze első a lelkes olvasó-közönség.

Örömmel értesítünk minden kedves érdeklődőt, hogy megérkeztek A DOBOZOK! 32 db. Most így áttekintve a tartalmukat, szembesültem vele, hogy tényleg nem ártott volna átgondolni ezt a pakolást. A jó hír: van két kiló mákunk, palacsintasütőnk, kókuszreszelékünk (???), lepkehálónk, falovacskánk, a Playmobil 2010-2012 teljes választéka, és húsz doboz teljesen fölösleges ruha. Ruhák: gyerekeink hétfőtől péntekig egyenruhában járnak iskolába, tehát maximum zoknit/harisnyanadrágot és alsónadrágot/bugyit igényelnek. De sebaj, hétvégenként nagyon változatosan tudnak majd öltözködni. Én  nehezen válnék meg az egy hete hordott ruháimtól, egészen összenőttünk. Na mindegy, holnap, ha szerencsém van, elcsípek egy üres mósógépet, és akkor holnaputántól újra hordhatom őket.

Szállítók hozták az itt megszokott standardot, 9.30-ra ígérték, hogy jönnek, ééééés, 9.30-kor pontban itt voltak (otthon bepakolásnál két és fél órát késtek, de legalább ők is nagyon barátságosak voltak). Kb. húsz perc alatt felpakoltak mindent a negyedik emeletre, majd fütyörészve távoztak, az üres dobozokkal. Tehát a holmik szabadon vannak, nem szépen rendezetten kartondobozokban. Kicsit ijesztő. Holnaptól pakolok, mert az nekem amúgy is jól megy. Lehet, hogy meg kellett volna tartani egy pár dobozt, amikbe azok a dolgok kerülhettek volna, amiket érintetlenül viszünk majd vissza Magyarországra.

Azt mondtam már, hogy húsdarálónk is van? Merci Kacsabácsi! Már csak az aranyárban árult húsokat kell beszerezni (tájékoztatásul: egy kiló akciós csirkemell filé 6.000,- Ft, hahaha), és készíthetem tonna számra Ábinak a fasírtot. Géza meg majd keres valami jól fizető mellékállást, vagy a suliudvarról elrabolt csirkéket nevelgetjük az erkélyen.

A suliról még mindig nem írunk, majd hétvégén, egyelőre annyira jónak tűnik, hogy inkább még kivárunk... Viszont újra jelentkeztek a stepfordi feleségek, azaz a szülői munkaközösség. Egy kedves hangú e-mailben fájó sebeket téptek fel, amikor is rávilagítottak arra, hogy a bensőnkben érzett űr, biztos nem a honvágy, hanem a régi, jól megszokott könyvklubunk hiánya. Jé, tényleg! De itt a remek alkalom, hogy csatlakozzunk az itteni könyvklubhoz, mely havonta egy este jön össze, saját bevallásuk szerint sem igazán a könyvek, hanem a közös borozás és beszélgetés miatt. Gézával gyanút fogtunk, hogy a könyvklub csak álca, és míg mi újra olvassuk a Zabhegyezőt, és olvasónaplóval a hónunk alatt érkezünk a találkozásra, addig ők egy szado-mazo swinger klub felajzott tagjaiként állnak lesben, hogy lecsaphassanak az új jövevényekre. Azért ha valaki olvasta az e havi könyveket - Purge by Sofi Oksanen; Freakonomics by  Steven D. Levitt and Stephen J. Dubner; The secrets between us by Louise Douglas - küldjön át egy rövid összefoglalót, biztos, ami biztos.

Ma volt az első igazi tanítási nap a suliban, és minden nagyon jól ment. A srácok lelkesen jöttek haza, és ahogy ők mondják imádják az iskolát. Nem akarjuk elkiabálni a dolgot, majd hétvégén összefoglaljuk az első napokat, hátha addigra árnyaltabb képet kapunk a suliról. Bár titkon remélem, hogy nem fog változni a véleményük, és gyerekszemmel is valóban imádnivaló marad a hely.

Viszont azt gondolom, hogy a külföldi életben az (is) a jó, hogy az ember megismer egy új kultúrát, új szokásokat, ami a mindennapi apróságokban is megmutatkozik. Igyekszünk majd ezekről is beszámolni, hogy ne mindig csak a turista-vakító nevezetességek és az idilli környezet csöpögjön a blogból.

Az első mindennapi apróság, ami jelentősen módosítja a napi rutint az otthonihoz képest: a mosás. Az ember nem is gondolná, hogy milyen alap dolog, hogy van egy mosógép a lakásban, ami megnyugtató morgással töltve meg a mindennapokat tisztítja a szennyest. Na, ez itt nincs. Mármint szennyes persze van, de azt nem teregetjük ki, ugye... Viszont mosógép az nincs a lakásban. És ez nem azért van, mert akkora bérleti díjat már nem bírna elviselni a nemzetközi nagyvállalat költségvetése, hogy még egy mosógép is beleférjen. A dolog úgy áll, hogy Lausanne-ban (és bár nincs tapasztalatom, de megkockáztatom, hogy ez egész Svájcra igaz) itt szinte egyik bérházban sincs mosógép a lakásokban. Vannak mosógépek a pincében, és azt használja mindenki. Nálunk ez konkrétan azt jelenti, hogy van négy mosogép és négy szárítógép harminckét lakásra. Igen, jól gondoljátok, nem könnyű megszervezni a dolgot. Vannak házak, ahol az ilyen logisztikai problémákat előre megállapított időbeosztással oldják meg a precíz svájciak. Ez alapvetően jó is, ha például minden kedden délelőtt szabaddá tudod tenni magad, hogy mossál. Mert ha nem, akkor csak a szomszédaid könyörületére számíthatsz, vagy arra, hogy előbb-utóbb zavarni fogja őket, hogy egy liftet kell használniuk veled miután hetek óta nem tudtál mosni... A svájci házakban tehát ezt a módszert követik, egyes kollegáim - és a velük közös irodát használók - legnagyobb bánatára...

Nálunk, mivel ebben a házban majdnem mindenki expat, nincs ez az időbeosztásos dolog. Akkor mosol, amikor éppen szabad a gép. Amire kis túlzással kb. annyi esélyed van, mint a lottó ötösre. Napközben mindenki dolgozik, ezért a legtöbb lakó valamiért este szeretne mosni. És nem, nem feltétlenül vagyunk előnyben azzal, hogy Eszter napközben itthon van. Ugyanis ezzel a négy mosógéppel mossák a takarítónők az összes törülközőt és ágyneműt is. (Ja, igen hetente egyszer jön a takarító néni és lecseréli az ágyneműt, a konyharuhát és a törölközőket. Tudom, nagyon szar nekünk...) Szóval este hazaérsz, a postaláda után az első amit ellenőrzöl, hogy éppen van-e szabad mosógép. Ha van, futsz és hozod a szennyest. Ha nincs, ellenőrzöd, hogy melyik gép hány perc múlva jár le. Otthon összeszeded a szennyest, mosószert, öblítőt és leballagsz a gépekhez. Ha szerencséd van más nem előzött meg, mert akkor hazakullogsz, és vagy nem mosol, vagy vársz míg lejár egy másik gép. Ha végül pont elkapod egy mosás végét, akkor tutti, hogy az a szomszéd akinek a cuccával végzett a gép, nem érkezik le pontosan a mosás végére, így vagy vársz, vagy kiszeded a ruháit a gépből. Mákod van, ha csak ingeket mosott... Aztán beindítod a gépet és az időzítőt a telefonodon, hogy a te cuccodat majd ne más pakolja ki a mosógépből. Utána vagy olyan programot szervezel, ami a mosás idejével azonos hosszúságú, vagy ülsz otthon és várod, hogy leketyegjen a gép. Végül vagy újrakezded az időzítős résztől a szárítógép miatt, vagy kiteregetsz, mint egyes elmaradott kelet-európai családok. (értsd: mi)

Hát ennyi. Napi rutin. Most ezt vessétek össze azzal, hogy nálunk otthon legalább hetente hétszer ment a mosógép...

Ma volt az első nap az iskolában, az ún. Orientation Day. Nem kellett az ünneplőbe öltöztetett gyerekeknek évnyitó ünnepség keretében az igazgató beszédét meghallgatni, hanem csak egy laza családi délelőtt volt a suliban, ahol meg lehetett venni az egyenruhát, meg lehetett ismerkedni a tanítónőkkel, mindenféle kedves angolul beszélő anyukával és gyerekkel. Megnéztük a termeket ahol a gyerekek lesznek. Mindenki ultra kedves és mosolygós, minden wonderful és lovely.

Bori osztályában tizenhárman lesznek, tanítónőjük Írországból érkezett, nagyon kedvesnek tűnt (bár itt mindenki az...). Amikor említettük (vagyis Géza említette, én nekem még nem megy az említés ezen a nyelven), hogy Bori nem tud írni, olvasni, sem magyarul, sem angolul, de legalább angolul beszélni sem, akkor megnyugtatott minket, hogy ez csodálatos, majd megtanul. Ennyi.

Ábel osztályában tizennégyen lesznek, két tanitónénijük lesz, egy angol Manchesterből, és egy skót Edinburgh-ből. Ábinak nagy segítség, hogy lesz egy magyar osztálytársa, Barnabás, aki már nagyon otthonosan mozog az iskolában. Amúgy Ábi nagyokat mosolygott mindenkire, úgy látszik őt jobban elragadta a happy atmoszféra, Bori nem oldódott fel annyira, egy idő után a ruhás szatyorba dugta a fejét, megelőzvén az újabb széles mosolyú nénik kéznyújtását, és érthetetlen kérdéseit.

Az órarendjüket is megkaptuk, hát kíváncsi leszek, amint pl. holnap Ábel angolul olvas a buddy-jával. Ugyanis minden elsősnek lesz egy ötödikes "olvasó barátja", amolyan kis mentora, akivel hetente egyszer együtt olvas fél órát. Ja, és Ábeléknek még hörcsögük is lesz (class pet), akit hétvégére bárki haza vihet. Azt hiszem meg fogjuk ismerni közelebbről hörit, kinek neve Cutie.

Amint a képeken is látszik, az iskola vidéken található, erősen falusias környezetben, nem tudjuk milyen hatással lesz gyermekeink fejlődésére, hogy szamár néz be az ablakukon. Egyébként a suli 42 km-re van Lausanne-tól, ami kb. harminc perc autózást jelent mindenféle autópályákon.

Az egyenruhákat beszereztük, melyben büszkén feszítenek az iskolások, délután már abban jöttek a játszótérre, és a tópartra sétálni. Holnap kezdődik élesben a suli, amit nagyon izgatottan várnak. Hát mi is...

 Ui.:

Az angolomat ma kipróbálhattam, egy csomó mindent értettem a suliban a no problem, wonderful és nice közötti részekből is. És a nevemet többször kimondtam, sőt a gyerekek nevét is meg tudtam mondani, amikor kérdezték.
 
Kezdek beilleszkedni, voltam egyedül boltban, elsétáltam egy közeli élelmiszerüzletbe, bevásároltam, és haza andalogtam a napsütésben, miközben helyi francia nőcskének éreztem magam. Aztán magabiztosan bevonultam a szomszéd házba, amitől kicsit pánikba estem, de aztán az alagsoron keresztülvágva rátaláltam a megfelelő liftre, ami visszaszállított kedves kis családomhoz.

Miért más itt a vasárnap? 1.) Géza vasárnapi focihelyszíne 1200 km-re van innen, és azért ezt még Ő is túlzásnak érezné... kétszer húsz perc játék miatt. 2.) Ebben az országban nincs Tesco. 3.) Ha lenne is, zárva lenne, mint minden más kereskedelmi egység. Tehát shoppingolni sem lehet. 

Nem várt élethelyzet: vasárnap, együtt vagyunk négyen, és az eső sem esik, a hőmérséklet pedig elérte a 20 fokot. Irány a természet! Na azért nem kell egyből kirándulásra gondolni, bemelegítésnek megcéloztuk (autóval) a Parc Pré Vert du Signal de Bougy-t. (Igen, Svájc ezen része francia. Kicsit sem német.)

Ez a 110 hektáros park igazi családi paradicsom. Játszóterek minden korosztálynak, erdei kalandpark, sportpályák, minigolf, 18 lyukas golfpálya, piknikező helyek, vizi dodzsem, mini gokart, kecskék, szamarak, étterem, és mindez 700 m magasan (az itteni viszonyoknak megfelelően inkább alacsonyan) egy domb tetején, kilátással a Genfi tóra. Jellemző, hogy a fű gondosan nyírva, tisztaság, a játékok működnek, és még a kecskék is kedvesek. A hely nagyon népszerű, tömegek látogatják, pl. ezer férőhelyes a parkolója, de ekkora területen ez nem jelent zsúfoltságot.

A franciákkal szembeni előítéletek lerombolásához ma ismét hozzájárult egy meglepően kedves helyi fiatalember. Amikor a vízidodzsemhez megérkeztünk a két felajzott kiskorúval, szembesültünk vele, hogy csak készpénzzel lehet zsetont vásárolni, amitől kétségbeesett toporgás vette kezdetét. Ugyanis mivel itt mindenhol lehet kártyával fizetni, készpénz az nem volt nálunk. A fiatalember látva szorult helyzetünket, kezünkbe nyomott egy zsetont, hogy menjenek azok a szegény gyerekek egy kört, amíg apu elszalad a városba a legközelebbi bank automatáig.

Ehhez kapcsolódik egy előző élményünk, amikor tavasszal a Lausanne-i Vivariumban jártunk, és szintén nem volt nálunk készpénz megvenni a buszjegyet a visszaútra, és a környéken sem volt automata, ami akkor is hasonló kétségbeesett toporgást váltott ki belőlünk, a Vivarium vezetője segített ki minket a buszjegy árával. Annyit fűzőtt hozzá, hogy sokat utazott a világban, és rajta is már annyian segítettek, így legalább visszaad belőle valamennyit.

Szóval igazi, békebeli családi vasárnapot töltöttünk egy remek helyen, ahova minden bizonnyal vissza fogunk térni (ha Ábel kívánsága teljesülne, már holnap ott lennénk). 

A csokigyár után kellett valami kevésbé édes, ezért Gruyéres felé vettük az irányt. Itt található a híres sajt-gyár is, de egy napra egy gyár elég, így inkább a várat néztük meg. Jó döntés volt. A középkori városka 830 méter magasan épült várkastélya egyike Svájc legszebb várainak (és ez a mezőny elég népes, ahogy halljuk...) A vár már messziről látszik a környező hegyek mellett inkább dombnak tetsző magaslaton, körülötte a mesebeli kis város századok óta megőrzött házaival.

A vár és a városka is gyönyörű állapotban van, olyan mintha visszarepültünk volna az időben. De a helyiek nem ragadtak a sötét középkorban, az ódon falak között (és a falakon) bátran mutatnak be kortárs képzőművészeti alkotásokat is. A vár előtt van egy Alien maniás szobrász múzeuma, bent pedig a méltatlanul ismeretlen Zimbabwe-i Takawira Tuckson Muvezwa fém alkatrészekből és kőböl készült szobrai vannak mindenhol. Egy külön terem pedig a vár által ihletett modern festményeknek ad helyet. Egyébként van a vár történetét és épitészeti korszakait hűen bemutató rész is, megismerhetjük a grófokat, akik itt éltek. Ami pedig a felkészültséget illeti: a pénztáros miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, egy magyar nyelvű leírást adott a kezembe, amellyel teremről-teremre követni tudtuk a látni- és tudnivalókat.Teremőrök itt sem voltak, amit egyes látogatók gátlástalanul ki is használnak, mit sem törődve viselkedésük kegyeletsértő voltával... (Egyébként kezdek aggódni a svájci teremőr szakma jövőjével kapcsolatban. Hát, nincs itt egy normális szakszervezet?!)

Mivel az időjárás nem éppen a legszebb arcát mutatta, a városra állítólag jellemző turista-hordák nem lepték el sem a várat, sem a városka főterét. Ennek mondjuk mi örültünk, gondolom ellentétben a helyi vendéglátósokkal.

És a sajtgyárat még nem is láttuk! Ide biztos visszajövünk még.