Ma vagyunk itt hat hete (gyermekágyas időszak vége...).

Gondoltam összefoglalom, hogy mennyire lettünk svájciak.

Már majdnem teljes magabiztossággal közlekedem a lépcsőházban (annak a háznak a lépcsőházában, amelyben lakunk, tehát kívülről felismerem a házat, micsoda fejlődés!), ami azt jelenti, hogy az esetek nagy többségében már jó irányba indulok el, amikor az autóhoz megyünk. Van, hogy már tíz percen belül beparkolok a parkolóhelyre. Az autópályán már nem minden alkalommal gondolom, hogy jesszusom, itt még sosem jártam, eltévedtem, jaj mi lesz? A mosógépet minden szorongás nélkül közelítem meg, nem okoz gondot késlekedő szomszédok alsógatyáit kipakolnom belőle. Amikor ismeretlenek rám köszönnek az utcán (igen), hogy Bonjour Madame! akkor már automatikusan visszabonzsúrozok. A boltban is felhagytam az anyukák előli bujkálással, mert elég stresszes és időigényes volt úgy vásárolni, hogy hosszú perceket töltöttem a papírtörlők takarásában, vagy az akciós szarvas pata tanulmányozásával, és így sem volt garancia arra, hogy ha az egyik elmegy, lesből nem támad-e egy másik (külföldi kedves nő). Így hát inkább elébe megyek a dolgoknak, és nem vagyok rest ráköszönni - a lehet, hogy éppen előlem bujkáló? - nőkre, amit egy kisebb párbeszéd is követni szokott. Remekül tudok bólogatni, és megpróbálok nagyon értelmesen nézni. Apropó bolt: van már Coop kártyánk is, amivel ma majdnem egy egész frankot megtakarítottam. Pontgyűjtő füzetet is beszereztem, amivel edényeket lehet olcsóbban vásárolni, de amikor áttanulmányoztam, és megláttam, hogy micsoda kedvezményekben lehetne részünk, inkább letettem a matricagyűjtési terveimről. A helyi árukról/árakról és a beszerzéseimről külön posztban fogok megemlékezni.

A gyerekekkel együtt már nem minden tehén láttán kiáltunk fel, hogy: jaj, egy tehén, de ééédes! De azért ha van alkalmunk rá, behatóbban tanulmányozzuk őket. Elég tehéncentrikus itt az élet, ez az eddigi beszámolóinkból is kiderült. Nagyon helyesek amúgy, nagyon viccesen tudnak visszabámulni ránk, amikor megállunk megcsodálni őket. Na és a kisbocikról még nem is áradoztam!

A napi rutinunk is kialakult, majd jól megírom, hogy mennyire hasznosan töltöm azt a négy-négy és fél órát, ami a reggeli és a délutáni gyerekszállítás közben rendelkezésemre áll. De majd csak akkor, ha szerepelhet benne az, hogy "futok egy órát a tóparton", és nem csak azért, mert jól hangzik, hanem mert tényleg. Lehet, hogy örökre titokban marad életemnek ezen időszaka?

Jól érezzük magunkat, próbálunk minél több helyre eljutni, ha már itt vagyunk. Persze jól esne egy-egy hétvégét végig lustálkodni, ki sem mozdulni a lakásból. Ebben a tevékenységben mi felnőttek nagyon szép példát tudnánk mutatni a gyerekeinknek, de ők erre nem fogékonyak, máshogy értelmezik a "csak úgy elvagyunk otthon" elnevezésű programot. Amikor már tíz darab lego repülőt építettünk, Filly póniztunk, és társasoztunk is (amin általában valaki mindig megsértődik), akkor belátjuk, hogy jobban járunk, ha inkább kimozdulunk.

A gyerekek sem reklamálnak sokat az itteni körülmények miatt. Egyrészt a sulit nagyon szeretik (még mindig), tehát az alaphangulat jó, másrészt a felmerülő nehézségeken együttes erővel megpróbálunk felülkerekedni.

A problémák, amikkel meg kell küzdenünk:

• • • • • • • Nem lehet trappista sajtot kapni (szerencsére találtunk egy olyan helyettesítő terméket az itt árusított tízezer fajta sajt között, amelyik átment Ábi sajt tesztelésén).
            • Nem árulnak kiflit. Ez a hiányosság szintén Ábelből váltott ki felháborodást (tudom, süssek).
            • Mivel a negyedik emeleten lakunk, nem lehet ugrókötelezni, és focilabdát pattogtatni a lakásban, vagyis lehet, csak mi - gonosz felnőttek - nem engedjük, és ezzel mind a két gyerekből felháborodást váltunk ki.
            • Túró sincs a boltok választékában, de nincs is rá szükségünk, csak úgy eszembe jutott...

Óriási haladás, hogy már nem minden alkalommal fordul óriás veszekedésbe / verekedésbe, hogy ki nyomja meg a gombot liftben. 

A magyar valóságtól nem szakadtunk el teljesen, követjük az eseményeket, és hát ugye furmányos módon a magyar adókat tudjuk nézni a TV-ben. Persze nem nagyon nézzük, kivéve, ha Fradi meccset közvetítenek (jaj de várom már a következőt!), meg néha a Berényi család életébe is betekintünk. Viszont hetek óta nem olvastam Nők Lapját, és Story magazint, ez kissé megvisel, nem tudom mi lehet Szinetár Dórával és Bereczki Zolival, kibékültek? elváltak? mi lesz a gyerekekkel? Medveczky művésznőről nem is beszélve...

Azt is meg kell, hogy állapítsam, hogy ezalatt a hat hét alatt több hétvégét töltöttünk együtt négyesben, mint az elmúlt nyolc évben összesen (mármint négyesben még csak öt és fél éve, vagy hogy). Gondolok itt mindenféle focival kapcsolatos elfoglaltságokra, amelyek nem engem vontak ki a családi együttlétből... Remélem nem árt meg Gézának, hogy nem tudja levezetni a benne felgyülemlett feszültséget meccsen való ordibálással. Majd ha a békésen piknikező helyieket mocskos csalónak nevezi, és megdobálja őket szotyi héjjal, akkor azért elgondolkozom, hogy beruházzunk-e valamiféle bérletre a helyi stadionba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.