Valahogy csak be kell fejezni ezt a szép történetet, úgyhogy latba vetve a naptáromat, a fényképeket, és a memóriámat, megpróbálom összefoglalni, hogy mi történt velünk júniusban. Van amit már megírtunk, de van ami még hiányzik ahhoz, hogy kerek legyen a történet. Lehet, hogy hosszú lesz...

Ami kimaradt az eddigi beszámolókból, hogy június első hetében osztálykiránduláson vettek részt a gyerekek. Géza június elsején elutazott Magyarországra (hiszen ekkortól már magyar munkavállaló volt), Bori 3-án kedden, Ábel pedig 4-én szerdán utazott el a Ravoire nevű helyre. Volt nagy izgalom, ki kivel alszik, mi lesz az ebéd, hogy fogjuk kibírni egymás nélkül. Minden remekül alakult, az iskolából folyamatosan küldték az e-maileket, amelyben beszámoltak róla, hogy éppen hol piknikeznek, vagy kirándulnak a kisdiákok. Mivel Géza mindeközben Magyarországon tartózkodott, én a magam részéről két éjszakát teljesen egyedül töltöttem a Tücsök utcában, csendben kávézgattam, olvasgattam, és terveket szőttem arról, hogy milyen módszerrel fogom kiválogatni azokat a holmikat, amiket haza viszünk Magyarországra, és mik azok, amiktől már Svájcban megszabadulunk. Mivel a két nap gyorsan eltelt, és még Dóra barátnőm cuki gyerekeinek színházi előadását is megtekintettem az egyik magányos estémen, a válogatás elmaradt, és végül mindent haza hoztunk. De tényleg mindent!

Na szóval, az iskolai kirándulás nagyon jól sikerült, a két fáradt, rengeteg élménnyel gazdagodott gyereket péntek délután visszaszereztem, majd este Géza is csatlakozott hozzánk. Ekkor következett az a hétvége, amit kenuzással és vizibiciklizéssel töltöttünk, majd hétfőn Géza ismét visszatért Magyarországra, mi pedig megkezdtük az utolsó hármasban töltött hetünket Lausanne-ban. Az iskolában több eseményre is készültek a gyerekek, az egyik az ún. Evening Soirée volt, ami a harmadikosok-hatodikosok előadása volt a szülők részére, a másik nagy izgalom az iskolai évet lezáró családi nap, az International Day volt, amire a gyerekek különböző táncokkal készültek, mi pedig ötleteltünk, hogy milyen magyarosch ételkülönlegességgel népszerűsítsük kis hazánkat. Az előkészületekben én annyiban vettem ki a részem, hogy Ábelék osztályának segítettem betanítani a Happy című örökbecsű világslágerre az egyik anyuka által kreált koreográfiát.

Június 13-án Géza visszatért a Tücsök utcába, és a hátralevő két hetet már ott is töltötte.

A frappáns elnevezésű Evening Soirée estélyre június 16-án, hétfő este került sor, az iskola szalonjában. Mindenki kicsípte magát, és nagy izgalommal várta a gyerekek előadását. Volt kórusban éneklés, dobolás, zongora, furulya, gitár, tapsvihar, meghatódás, boldog gyerekek, büszke szülők. Azok a gyerekek, akik tanulnak valamilyen hangszeren (és volt hozzá bátorságuk), bemutathatták a tudományukat. A többiek a közös előadásokban vettek részt.

Ezen a héten került sor még a Portfolio Evening elnevezésű eseményre is, ami azt jelenti, hogy - mivel a gyerekek nem hoznak haza az iskolából tankönyveket, munkafüzeteket - ezen a délutánon megmutathatják a szüleiknek, hogy miket tanultak év közben, milyen feladatlapokat töltöttek ki, miket írtak, számoltak, milyen képzőművészeti alkotásokat készítettek. (Az év végén pedig az összes munkájukat óriás szatyrokban hazacipelhették.)

Azután végre elérkezett június 21. és a várva várt International Day! Végül mi gulyáslevessel járultunk hozzá a nemzetközi ételválasztékhoz. Amivel igazán gondban voltunk, az a csipetke kérdésköre volt. Húsz liter levesbe csipetkét szaggatni nem tartozik a legvonzóbb elfoglaltságok közé, úgyhogy mindenféle alternatív megoldásokon törtük a fejünket. Aztán betértünk a lakhelyünkhöz közel eső óriás Coopba, ahol csodák csodájára, a következő termékeket tudtuk megvásárolni: kalocsai édes-nemes fűszerpaprika, paprika krém, és tádám: tarhonya csipetke! Ez így ott hevert a polcon, kiváló magyar termék jelzéssel ellátva! Boldogságunk leírhatatlan volt. Amúgy ez kis kelet-európai szekció a különleges népek különleges konyhái témában telepakolt polc végén helyezkedett el. Volt még Negro cukor, Piroska réteslap, Krowka tejkaramella. Érdemes volt alapos munkát végeznünk, mert a gulyáslevesünknek (hungarian goulasch soup) óriási sikere volt.

Az International Day előadásai legfőképpen az éppen akkor zajló foci vb-t használták föl a nemzetköziség megjelenítésére, a legkisebbek focistának öltözve táncoltak, a legfőbb produkciót pedig - amiben az összes gyerek részt vett - Pitbull slágerére adták elő. Ábelék a Happy-vel óriási sikert arattak, Boriék pedig egy bollywood-i zenére táncoltak. Az egész nagyon vidám volt, és színes, és persze megható. Én eléggé el is érzékenyültem... Ráadásul az előadás végén még virágot is kaptam, amivel megköszönték a tánctanításban való részvételemet. A gulyáslevesünknek - mint már említettem - óriási sikere volt, többen gratuláltak szakácsművészetünkhöz, és a receptet követelték. Fel is vásároltuk a Coop csipetke, és pirospaprika készletét, kinyomtattunk egy autentikus gulyásleves receptet, és az ezekből összeállított kis csomaggal ajándékoztuk meg a tanárokat, és néhány - receptet követelő - anyukát. (Cserébe mi is szert tettünk egy titkos amerikai receptre.)

Másnap Ábel hivatalos volt még egy szülinapi buliba Les Paccots-ba, úgyhogy őt leadtuk, mi pedig kirándultunk egyet hármasban. Bori nem annyira értékelte az ötletünket, pedig gyönyörű helyeken sétáltunk, láttunk egy csomó tehenet, egy őzikét, el is tévedtünk egy kicsit, szóval nagyon idillikus volt (vagy lehetett volna...). Azután visszatértünk Ábelért, aki fürdőgatyában ugrált egy trambulinon, és nagyon zokon vette este hétkor, hogy haza akarjuk vinni.

Végül elérkezett június utolsó hete, és ezzel együtt a mi pompás svájci életünk utolsó hete is... Csütörtök reggel nyolcra érkeztek a költöztetők, akik délután ötre összecsomagolták a holmijainkat. Nyolcvanöt dobozt tötöttek meg... A költözéssel kapcsolatban volt egy kis intermezzo, ami már kibillentett minket a svájci ügyintézésből. A költözésünket egy nagy nemzetközi költöztető cég bonyolította, ennek megfelelően minden gördülékenyen zajlott, jött egy ember, aki felmérte, hogy mennyi cuccunk van, kikalkulálta, hogy ennek megfelelően mekkora teherautóra van szükség. Annyit mondott, hogy kb. két-három hét, mire a dobozaink Magyarországra érkeznek. Mi ennek megfelelően pakoltunk, vagyis a költöztetők érkezése előtti éjszaka - teljes pánikban - megpróbáltunk kiválogatni annyi cuccot, amire szükségünk lehet a következő hetekben. Ez elég sok lett, de gondoltuk sebaj, majd betuszkoljuk a csomagtartóba. A megbeszélt nap reggelén hétkor csöngettek, és egy kissé zaklatott fiatalember közölte - magyarul! - hogy jónapot kívánok, megjöttem a furgonnal, vinném a cuccot Pestre! Mutatott is egy kézzel írt papírt, amin a címünk szerepelt (vagyis egy ahhoz hasonló cím...) Ettől mi egy kicsit összezavarodtunk, jobbnak láttuk megkérni, hogy várjuk meg együtt a költöztető cég embereit. Akik aztán pontban nyolckor mosolygósan, egyenruhásan, angol és francia nyelvtudással felvértezve megérkeztek, közölték, hogy semmivel se foglalkozzunk, rendeltek még egy teherautót (ami kisvártatva meg is érkezett, és ettől kezdve két magyar rendszámú autó parkolt órákon keresztül az utcán. Tilosban.) és rendkívül akkurátusan, több tonna papír, és pukifólia felhasználásával becsomagolták a holmijainkat. Amikor már minden dobozt leltárba vettek, kiderült, hogy a két derék teherautós ember már indul is Magyarországra, és hétfő reggel nyolckor a nyolcvanöt dobozt lerakják oda, ahová mutatom. Mivel én ennél a drámai fordulatnál nem voltam jelen - ugyanis az iskolában ezen idő alatt zajlott a Sports afternoon - Gézának gyorsan kellett cselekednie, kért még egy pár dobozt, és a három hétre szánt cuccot lecsökkentette négy napra elegendőre. Még szerencse, hogy így történt, mert különben nem is fértünk volna be az autóba.

Mint említettem, míg a szorgos kezek egyenként selyempapírba csomagolták Ábel bot- és kavicsgyűjteményét, az iskolában sport délután zajlott. Négy csapat volt, mindenféle sorversenyek voltak, de mivel a gyerekeim nem tudják, hogy sírni csak a győztesnek szabad, ezért - mivel egyikük csapata sem végzett az első helyen - óriás bömbölésben végződött - az amúgy vidámnak indult - délután.

Erre a délutánra - a gyerekek unszolására - még egy strandolást is beiktattunk. A Genfi tóról annyit kell tudni strandolási szempontból, hogy a kiterjedésében kb. Balaton nagyságú tó helyenként több mint 300 m mély, úgyhogy húsz fok fölé nem nagyon szokott fölmelegedni. (De szerintem odáig sem nagyon.) Szóval hideg. Legalábbis nekem. De a helyieknek, és a gyerekeinknek nem, úgyhogy ők vidáman a habokba vetették magukat, mi pedig a partról figyeltük őket. Miután kijöttek a vízből a testhőmérsékletük szerintem nem érte el a tizenöt fokot, de ők ezt jól viselték, úgyhogy én sem aggódtam. A fürdőzés után még ettünk egy búcsú hot-dogot a kedvenc parti bódénkban.

Június 27-én pénteken utoljára vezettem le a Lausanne - Monts-De-Corsier útvonalat. Délután az iskola udvarán a Ballon relaese, azaz lufi elengedés szertartásával zártuk le a tanévet. Nagyon vidám, és megható volt egyben, ahogy a gyerekek visszaszámoltak, és aztán egyszerre elengedték a sok színes léggömböt. Azután már csak a búcsúzkodás, sírás, ölelgetés, közös fotók következtek. 

Péntek este megvacsoráztunk a kedvenc tóparti pizzériánkban, sétáltunk egyet, szombat reggel pedig könnyek között elhagytuk a Tücsök utcát.

Hazafelé megálltunk egy rövid sétára Zürichben, de mivel esett az eső, túl sokat nem láttunk a városból. Este Ausztriában aludtunk, június 29-én vasárnap pedig megérkeztünk haza, ahol feldíszített ház, nemzeti színű torta, és boldog nagyszülők vártak minket.

Amikor múltkor megcsodáltuk a Gruyére-i tavat, elhatároztuk, hogy oda még visszatérünk, és valamilyen vízi járművel bejárjuk. Mivel az időjárás is nyáriasra fordult, gondoltuk, hogy most vagy soha, úgyhogy az állatkerti kalandjainkat követő szombatot ki is tűztük eme remek program megvalósítására. Géza felhívta azt a telefonszámot, amit a hajókölcsönző lakókocsin láttunk, és franciául! megbeszélte, hogy kettőkor megjelenünk, két felnőtt, két gyerek, és kihajózunk. Bíztunk benne, hogy tényleg ezt beszélte meg... Valószínűleg igen, hiszen amikor a megadott időpontban a helyszínre érkeztünk, egy kedves monsieur várt minket, rendelkezésünkre bocsátott egy szép piros kenut, kettő evezőt, és megfelelő számú mentőmellényt. Kissé riadt arccal figyelte, ahogy eltávolodunk a parttól, de azért kedvesen integetett.

Előtte még sétáltunk egyet Friburgban (németül Freiburg lenne, de hogy ne keverjék össze a Németországban található hasonló várossal, még a német lakosok is a francia nevet használják), ami egy nagyon szép kis város a francia-német mezsgyén, megcsodáltuk a szokásos szombat délelőtti piacot, ebédeltünk egyet, a fiúk hősiesen felmásztak a templomtoronyba (Ábel ezt kissé megbánta, már felfelé menet), fagyiztunk, és már száguldottunk is át Pont-en-Ogozba, azaz a Gruyére-i tóhoz.

A tóról annyi információt sikerült begyűjtenem, hogy  ez egy mesterséges tó, a Sarine folyón 1947-ben épített gát tartja a medrében, és tavasszal, a hóolvadást megelőzően leeresztik a vizét, hogy a hegyekből érkező hólé újra azt öntse el, és ne a környéket.

A tóban öt sziget található, fő látványossága a legnagyobb szigeten elhelyezkedő középkori várrom, és kápolna, ahol éppen egy esküvőre készülődtek ott jártunkkor. Kis hajókkal szállították a násznépet, valamint az ifjú párt a helyszínre, akik a vízi sportokban megfáradt fürdőgatyás/bikinis pihenők között vonultak be a templomba.

A kölcsönzős möszijőtől kaptunk egy kis térképet, amin be voltak jelölve a főbb látványosságok, úgyhogy az alapján haladtunk (nagyjából), megnéztük az elefánt- valamint az oroszlánsziklát, a barlangot, kikötöttünk a legkisebb szigeten, áthajóztunk az autópálya alatt. Géza volt a kormányos, előtte helyezkedett el Ábel, aki evezett, én ültem (=rettegtem) elöl, mögöttem Bori. Később a sorrend változott, de Géza nem mozdult el a kormányosi pozícióból. Egy ideig minden nagyon idilli volt (bár a hajó kissé billegett, de gondoltam, ha erősen kapaszkodom, akkor nem fogunk felborulni), de aztán Bori is szeretett volna evezni, amin persze irtózatosan összevesztek Ábellel, huzakodtak az evezőn, sírtak, ordítottak (mondjuk azt mi is egy idő után). Ez egy kicsit levont a program élvezeti értékéből, de aztán lecsillapodtak a kedélyek, és újra kellemesen ringatóztunk a tavon. Vagy esetleg mentünk körbe-körbe, amikor a nagy igazságosság jegyében mind a két evező a gyerekeknél volt.

Végül szerencsésen partot értünk, a kölcsönzős ember is megnyugodhatott, hogy nem tettünk kárt a hajójában, a gyerekek még egy kicsit saraztak a parton, majd haza mentünk.

Másnapi célunk megint egy tó volt, méghozzá a Lac de Joux. Anna barátnőm és kis családja ugyanis Vallée de Joux-ba költözött, ami a Jura hegységben található. Az országnak ezt a felét még nem láttuk, úgyhogy az ő új otthonuknak a megtekintése erre remek alkalmat nyújtott, és mivel – meglepő módon – ott is van tó (vagyis három), nem hagytuk ki a vízreszállást a legnagyobbon, a Lac de Joux-n. Ez alkalommal vizibiciklit béreltünk, ami egy ideig nagyon vicces volt, aztán pedig – amikor szemből fújt a szél – nagyon fárasztó. De sebaj, mi hősiesen tekertünk, igaz, hogy utána fél óráig mozdulatlanul feküdtünk a parton, de ennyi igazán belefért. A tó körül fenyőerdők, mindenféle túraútvonalak találhatóak, meg persze az elmaradhatatlan piknikező, barbekjúzó családok. Egy nagy hiányosságot azonban meg kellett állapítanunk: sehol egy lángosos lakókocsi, vagy legalább palacsintás, esetleg egy hekkes… De nem elég hogy ilyen ínyencségeket nem lehet kapni, hanem kettő után – persze ezt már megtanulhattuk volna – semmiféle meleg ételt nem lehet fogyasztani vacsoraidőig. Ettől kicsit elszomorodtunk, de aztán találtunk egy kis boltocskát, ahol bevásároltunk mindenféle ehetőnek tűnő dolgot, és már mentünk is Brassus-be, Annáék új otthonába. Ott kaptunk finom pizzát, a gyerekek játszottak, a fiúk kanapét cipeltek, aztán visszatértünk Lausanne-ba.

Pünkösd hétfőn Géza ismét visszarepült Budapestre, én meg kedden kirándultam egyet Annával és Dórával Les Pleiades-on, ahol éppen teljes pompájukban virágoztak a nárciszok. Szikrázó napsütés, virágok, tehenek, háttérben a Genfi tó, és némi havas hegycsúcs (pl. a Mont Blanc). Pazar volt a látvány, csodás volt a társaság, azt hiszem lesz mire visszaemlékeznem öreg koromban…

A következő hétvége szombatja ismét a szülinapi partyk jegyében telt, ezúttal mind a két gyermek hivatalos volt egy-egy buliba, ráadásul még a helyszín (Servion Zoo) is ugyanaz volt. Csak az időpont nem. De persze nekünk ez sem jelenthet problémát, autóztunk föl-alá, hol két gyerekkel, hol egy gyerekkel, sőt olyan is volt, hogy gyerek nélkül.

Vasárnap pedig hiánypótló ebéden vettünk részt, azaz fondüztünk! Mióta itt vagyunk, én egyetlen egy alkalommal ettem fondüt, ugyanis a gyerekeink rosszul vannak a szagától, úgyhogy az nem kérdés, hogy ők nem esznek ilyesmit, de mi sem. Gézának volt alkalma többször gyerekek nélküli programon részt venni, nekem viszont nem igazán, úgyhogy gondoltunk egy merészet, és foglaltunk egy asztalt a Le Chalet Suisse nevű étterem teraszán, Lausanne tetején. Szerencsére a szél is fújt (egy kicsit túlzásba is vitte), úgyhogy minden ideálisnak tűnt a kenyérdarabkák olvasztott sajtba való tunkolásához. Ábelnek így is túl sok volt a szagélmény, úgyhogy ő el is vonult az asztalunktól, és egy fa alatt üldögélve fogyasztott némi kenyeret. Mi viszont elég jól laktunk, sőt majdnem lefordultunk a székről, annyit ettünk. Ezek után elmentünk a közelben található tóhoz (igen, egy kis tó található a város tetején), a fiúk ismét hősiesen megmászták az aktuális kilátót, miközben mi az árnyékban ejtőztünk Boriskával. 

A luzerni hétvége után egy egészen rövid hét következett (vagyis a hét az ugyanolyan hosszú volt, mint általában, de csak három napot kellett dolgozni/iskolába menni), négy napos hétvégével. A négy napból kettőre állatkert látogatást terveztünk.

Május 28-án, szerdán Géza utoljára ment dolgozni az itteni irodába. Furcsa volt nagyon, Ábel meg is kérdezte, hogy akkor ezentúl honnan lesz pénzünk. Valahonnan csak lesz, mert a multinacionális nagyvállalat azért továbbra is számít Gézára, csak ezentúl Magyarországon.

Csütörtökön Bázelbe utaztunk, hogy megtekintsük az ottani állatkertet. A Basel Zoo Svájc legrégebbi - és az itt található állatok számát figyelembe véve a legnagyobb - állatkertje, melyet 1874-ben hoztak létre. Van itt minden, Vivárium halakkal, kétéltűekkel, pingvinekkel, struccok, vízilovak, zebrák, kenguruk, gekkók, pókok, rovarok, békák. Természetesen van madárház, ahol a szebbnél szebb madarak szabadon repkedhetnek. De vannak gepárdok, oroszlánok, tarajos sülök, krokodilok, elefántok, zsiráfok. Az állatkert legnagyobb épületében laknak a majmok.

Szerencsés időszakban érkeztünk, rengeteg állatnak nem rég született kicsinye, úgyhogy láttunk egészen kicsi vízilovat, kenguru zsebében helyben futó zsebibabát, kicsi orrszarvút, szürke pelyhes flamingót, majomgyerekeket, de egyértelműen legcukibbnak a csüngőhasú malackák bizonyultak. Hozzájuk négyszer is elzarándokoltunk, és megvakargattuk a kicsike kis testüket.

Miután mindent bejártunk, és nagyon elfáradtunk, bevillamosoztunk a belvárosba, ahol egy nagyon vicces hajójárattal átkeltünk a várost kettészelő Rajnán. A hajó nagyon környezetbarát, a folyó sodrását és egy drótkötelet használva közlekedik egyik oldalról a másikra. Sétáltunk még egy kicsit a városban, megvacsoráztunk, majd visszatértünk Lausanne-ba.

A pénteket a pihenésre szántuk, az egész napot itthon kívántuk tölteni. Géza viszont egy kis testmozgásra vágyott, úgyhogy futócipőt húzott, és elment kocogni. Ez egész jó ötletnek bizonyult, csak hogy csatlakozott hozzá Ábel bringával, aki kicsit túlzásba esett mint futóedző, úgyhogy elnyargaltak St-Sulpice-be, majd vissza. Ettől kezdve Géza mozgása elég darabossá vált. Konkrétan minden mozdulatát halk nyögés kísérte, még másnap is.

Szombaton a berni állatkertet céloztuk meg. Bernben már többször jártunk, de az állatkertbe eddig még nem jutottunk el. De most végre igen, és egyáltalában nem bántuk meg! A Berni Állatpark (Tierpark Dählhölzli) nem tartozik a klasszikus európai fővárosi állatkertek sorába, jelmondata: "Több hely, kevesebb állatnak." Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy viszonylag kevés állatfajt mutatnak be, de azokat a természetes élőhelyükhöz közelítő, tágas férőhelyeken. Az állatkert az Aare folyó egyik kanyarulatában található, teljesen belesimul a természetbe. Egy része ingyen látogatható, itt található az állatsimogató, itt laknak az alpakák, nyulak, flamingók, no meg itt van az étterem is. A park legfőképpen az Európában honos állatfajokat mutatja be, úgyhogy zsiráfra, és elefántra senki ne számítson.

A park fő látványossága az öt hektáros bölényerdő, amely egy természetes erdőrészből lett kialakítva, itt élnek az európai bölények, és a gímszarvasok. Az állatokat az erdőn keresztül vezető kisebb hídról lehet megfigyelni. Mi jól megfigyeltük őket, és így láttuk, hogy a kisbölénynek be van gipszelve az egyik hátsó lába. Valószínűleg természetes élőhelyükön sérülés esetén nem részesült volna ilyen orvosi ellátásban, de itt szerencsére igen.

Hatalmas területük van a medvéknek is, akik annyira rendesek voltak, hogy ott jártunkkor rendeztek egy kis birkózás bemutatót, közel a látogatókhoz. Körülbelül tíz percet hemperegtek, pofozkodtak, majd eltűntek a fák között.

A gyermekáldás ebben az állatkertben sem maradt el szerencsére, láttunk egészen kicsi ürgéket, flamingó fiókát, de a cuki állatbébi verseny győztesének egyértelműen a - kimondhatatlan nevű - moschusochse (muskox, azaz pézsmatulok) gyerek bizonyult, aki május 11-én, azaz az itteni anyák napján született.

A park területén van egy szuper jó játszótér, mindenféle kötélpályán lehet egyensúlyozni, kúszni, mászni, és itt található a piknikező rész is, tűzrakó hellyel, sült kolbász illattal.

Az Aare folyó mentén kialakított részben vízimadarakat, vidrákat, és hódokat lehet megfigyelni. A hódokat nem láttuk, viszont vidrákat igen, akik éppen átkukucskáltak a szomszédban lakó pelikánokhoz.

A nagy séta után elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket, és elindultunk hazafelé. Útközben megálltunk megtekinteni egy óriási völgyzáró gátat, de ezt végül is csak Géza nézte meg, Ábi nagyon aludt, én félig, Borinak meg nem volt kedve. De aztán a következő megállásnál már mindannyian kipattantunk az autóból, és lesétáltunk a Lac de la Gruyère-hez, azaz a Gruyère-i tóhoz.

(Utána akartam nézni, hogy mit írnak erről a tóról, és a következő információt olvasom: Svájcban 1484 kisebb-nagyobb tó található, és mintegy 12 000 vízesés. Ennyit erről. 1484! Tó! Ebből tizenhárom a nagyobb kategóriába tartozik, azaz a mérete meghaladja a 20 km²-t.)

Későn érkeztünk, úgyhogy a hajójáratról lemaradtunk, de a látványban így is tudtunk gyönyörködni. Megbeszéltük, hogy azért még megpróbálunk egy körbehajózást beiktatni a vészesen fogyó időnkbe.

Vasárnap aludtunk egy nagyot, majd Géza bepakolta a bőröndjét, és délután elrepült Budapestre, hogy hétfőtől visszaüljön abba a székbe, ahonnan két és fél évvel ezelőtt távozott.

Már sokszor érintettük a Svájc - csoki, Svájc - sajt, Svájc - hegyek, Svájc - tehenek közhelyeket, de most, hogy közeledünk a kalandunk vége felé, meg kell emlékeznünk még egy hasonlóan közkedvelt párosításról is.

Svájc - bicska. Itt aztán tényleg mindenhol lehet svájci bicskát kapni, hiszen nincs olyan kis falu, ahol legalább egy kirakatban ne tűnne fel a jól ismert logó. Illetve a kettőből az egyik. Ugyanis a felszínes turistaként végzett piackutatásunk alapján megállapíthatjuk, hogy a svájci bicska  vagy Victorinox, vagy Wenger. A szép az az egészben, hogy pár évvel ezelőtt a Victorinox felvásárolta a Wengert, így hamarosan már e két márka közül sem kell választani. Csak egy maradhat. Szóval, ott a logó mindenütt, és a kirakatban a hihetetlen választék. Van itt kérem minden, kicsi kés, nagy kés, még nagyobb kés. 6, 8, 10, 100, kitudja mennyi eszközt rejtő bicska. Vagy ahogy itt a turista hordáknak árulják, Swiss Army Knife. Van persze a hagyományos piros, de kapható minden egyéb színben, és a női vásárlókat célozva még virágos mintás is. Láttunk olyan kis apróságot, amiben egy igen kicsike penge mellett kisolló, körömreszelő és egyéb manikűr eszközök rejtőztek. Persze tudom, hogy mindezt otthon is meg lehet venni bármelyik plázában a késesnél, hiszen globális márka lett a Victorinox is. Én is vettem, mások is. De! Ki mondhatja el magáról, hogy ő maga szerelte össze a svájci bicskáját?! És főleg azt, hogy élete első bicskáját! Hát ki? Persze, hogy Ábel. :)

De ne szaladjunk ennyire előre. Újabb kirándulásunk célja egyrészt az volt, hogy felkeressük Luzern-t, másrészt, hogy még tovább utazzunk a Vierwaldstättersee mellett, egészen Brunnen-ig. Pénteken kettesben töltöttük a délelőttöt, ami nagy ajándék, ugye. Békésen reggeliztünk és ebédeltünk Vevey-ben, kirándultunk egyet a Mont-Pélerin hegy tetejére a Plein Ciel kilátóhoz. Ez egy 100 méter magas adótorony, ami kb. 1000 méteren van. Gyönyörű körpanoráma nyílik róla. A suli után pedig felkerekedtünk, és meg sem álltunk Luzern-ig. Illetve megálltunk, többször is, mert katasztrofális volt a forgalom az autópályán... De végül elértünk Luzern-be, ami az azonos nevű kanton székhelye is egyben. Ez már nagyon svájci német rész. És gyönyörű! Az a város egyszerűen elragadó. Sétáltunk a belvárosban, és csak kapkodtuk a fejünket. Tópart, hegyek, a Reuss folyó, a régi házak, és persze a hidak. A leghíresebb a Kappelbrücke, amely Európa egyik legrégibb gyalogos fedett fahídja, a hosszúsága 204,70 méter. Eredetileg 1365-ben épült, és a Reuss folyó két partján elterülő ó- és újvárost kötötte össze. Az oromzatán 111 háromszögletű festmény található, amelyek a svájci történelem fontos jeleneteit ábrázolják. Sajnos 1993-ban a híd tűzvésznek esett áldozatul, és 78 kép elpusztult. Ebből csak 30 képet sikerült restaurálni és persze a hidat is újjáépítették. A híd közepén található a város nyolcszögletű víztornya, amely 1300 körül, azaz még a híd előtt megépült. A torony felváltva szolgált őrtoronyként, városi levéltárként, fogdaként és kínzókamraként. Ma emléktárgyakat árusító bolt található benne, illetve a helyi tüzéregylet is itt kapott helyet. A folyóparton szállodák, éttermek, kávézók és rengeteg turista. Van egy kis gát-rendszer, ami régebben malmokat működtetett, most pedig egy kis erőművet hajt. Csavarogtunk a szűk utcákon, majd beültünk vacsorázni egy étterembe. Itt előbb németül, majd angolul bajlódtunk a rendeléssel, amíg az egyik felszolgálólány fel nem fedezte, hogy magyarok vagyunk. Ő Vajdaságból jött, hogy szerencsét próbáljon.

Este még átautóztunk Brunnen-be, ami szintén a Vierwaldstättersee mellett található. Ez már az ősi Svájc központja. Mint - Boritól is - megtudtuk ehhez közel van az a hely, ahol 1291-ben az első három kanton szövetségre lépett. Aranyos kis szállodában aludtunk, aminek az ablakából lélegzetelállító kilátás nyílt az éjszakai tóra. Reggel pedig a felhőkre... :) Mindegy, reggel úgyis sietnünk kellett, nem volt idő nézelődni. Ugyanis várt ránk a Victorinox Visitor Center! Mi nyitottuk a helyet. Van itt egy márkabolt, egy kis bicska múzeum, egy kiállítás a környék látványosságairól és egy kis műhely, ahol bicskát lehet összeszerelni. Egy kedves hölgy segítségével mindannyian elkészíthettünk a bicskánkat. Nem volt sok lehetőség, csak a Spartan típusú kést lehet összerakni, az egyetlen választás az, hogy dugóhúzót, vagy csillagcsavarhúzót rak bele az ember. Aztán a végén még a nevet is belegravírozzák a bicskába. Jó móka volt. Ábel pedig nagyon büszke rá, hogy ő maga szerelte össze az első svájci bicskáját. (Mondjuk én is...) A múzeumban persze bemutatják a márka történetét, a világ legkisebb és legnagyobb bicskáját. Őszintén, ha valaki nem akar összerakni egy kést, akkor ne menjen oda, mert csalódni fog, de az összeszerelés nagy élmény.

A rossz időre tekintettel nem kirándultunk a környéken, hanem visszaindultunk Luzern-be, hogy megint ott sétálgassunk egy kicsit. A tóparton autóztunk vissza, és többször megállapítottuk, hogy a látvány olyan fokú giccs, amit már büntetni kellene. Felül sziklás, alul erdős hegyek, sötétkék tó, gyönyörű kisvárosok a parton és akkor még egy fehér vitorlás is a tavon... Á, hagyjuk! Ahogy beértünk Luzern-be elmentünk a helyi Közlekedési Múzeum mellett, és egy hirtelen elhatározással úgy döntöttünk, hogy megnézzük. Jó döntés volt. Éppen a helyi Mentőszolgálat tartott nyílt napot, ezért egyrészt ingyenes volt a belépő, másrészt jobbnál-jobb programok voltak a múzeum udvarán. A Verkehrshaus egyébként az egyik legnagyobb ilyen témájú múzeum Európában. Kb. 40.000 négyzetméteren mutatják be azt a több mint 3000 kiállítási tárgyat, ami így vagy úgy a közlekedés témaköréhez tartozik. Külön pavilonok vannak a vasúti-, vízi-, légi- és közúti közlekedésnek szentelve. De van itt az udvaron egy hatalmas medence, amiben hajómodellek úszkálnak, van külön rész, ahol a gyerekek mindenféle útépítő gépek kicsinyített változataival dolgozhatnak. Van egy pavilon, amiben térben és időben utazhattunk egy lifttel. Így mentünk vissza 180 millió évet, és láttuk hogyan alakult ki az a kőzetréteg, amiben most a rádióaktív hulladékot tárolják Svájcban. A múzeumban egyébként is minden interaktív, a srácok is nagyon élvezték. És itt még Eszter is nyugodtan ült be a felvonóba... :) A mentős napnak köszönhetően volt mentőautó kiállítás, sőt egy lezuhant ejtőernyőst is megmentettek egy magas épület tetejéről. Voltunk Planetáriumban (mert az is van), ahol a Földről, a Napról és a Holdról láttunk egy filmet. És voltunk IMAX moziban is (mert az is van), ahol meg a korall-zátonyok világába merülhettünk le. Van egy másik terem, a Swiss Arena, aminek a padlóján egy kb. 200 négyzetméteres légifelvétel van Svájcról. A kép 1:20000 arányban mutatja az országot. Nagyon vicces így sétálgatni, könnyedén átlépni a legnagyobb hegyeken, és pár lépéssel eljutni mondjuk Genfből Zurich-be. Elég részletes a kép, úgyhogy látszik minden mező, folyó, híd, ház, utca és persze stadion. Megtaláltuk a házunkat, az iskolát, és Eszter kedvenc útvonalát a kettő között. Sőt, van egy külön vásznon egy térkép, azonos méretaránnyal, Londonról. Döbbenetes, hogy ez lefedi kb. Svájc egy harmadát. Eltöltöttünk kb. hat órát a múzeumban, de még így is csak egy töredékét tudtuk megnézni a dolgoknak.

Este még visszamentünk Luzern-be, sétáltunk egy kicsit, és vacsoráztunk a vajdasági lánynál. Aztán kemény erőfeszítések árán sikerült legalább nekem ébren maradnom a kocsiban hazafelé...

Vasárnap Bori megint születésnapi buliba ment, mi pedig gondoltuk lődörgünk egyet Vevey-ben, max. fagyizunk a parton. Nem is vittünk fényképezőgépet, mondván itt már annyiszor jártunk, hogy nincs mit lencsevégre kapni. Hát volt. Nem tudom mi van ebben a városkában, de ahányszor ott voltunk midig történik valami. Most éppen vízi-fesztivál volt, ami azt jelentette, hogy a tavon minden hadrafogható vízijármű felvonult, a parton meg nézett a nép. Volt egy csomó vitorlás, motorcsónak, és az egyébként a Genfi tavon közlekedő mind a hat nagy kirándulóhajó is felvonult. A végén ezekről színes lufik százait engedték a levegőbe, úgyhogy volt nagy felhajtás. Mi egyébként az egész parádét a hivatalosan már a szomszéd faluhoz (La Tour-de-Peilz) tartozó kastély tornyának tetejéről néztük. Úgy kerültünk ide, hogy Muki meg szerette volna nézni a kastélyt, mert korábban már voltak ennek az udvarán játszani a sulival. Hát megnéztük. Az épületben egy játékmúzeum van, amiben főleg a társasjátékok történetét mutatják be, így van sok sakk, meg dáma, meg baggamon készlet. De látható itt pár régi Monopoly, sőt még egy kaszinó is be van rendezve. Tisztességesen megnéztünk mindent, és végül még egy jó kis svájci társasjátékkal is gazdagodtunk. Sok szeretettel várunk mindenkit otthon egy party-ra. :)

Hát, azt hiszem ezen a hétvégén sem unatkoztunk. És azóta volt újabb hétvége, amikor két állatkertet is meglátogattunk. De erről majd később.

Na itt vagyunk még, élünk és virulunk, csak a blog írás maradt el. De hogy az élményeket ne fedje a feledés homálya, a fényképek alapján megpróbálom rekonstruálni az elmúlt egy hónap eseményeit.

Miután visszatértünk Zermattból, a tavaszi szünet jegyében még négy napot el voltunk itthon, semmi különöset nem csináltunk, vártuk haza Gézát, hogy ahogy este belép az ajtón rávetődjünk azzal a kérdéssel, hogy lemegyünk-e focizni / hintázni / tollasozni. Természetesen - mivel ő is egész nap csak erre várt - vidáman tett eleget a kérésnek, frissen, fiatalosan futott le azonnal a lépcsőn, hóna alatt egy focilabdával / tollas ütővel / egyéb felszereléssel.

Április utolsó szombatján bringára pattantunk, és a tó parton áttekertünk a szomszédos - St. Sulpice elnevezésű - településre, ami egy gyönyörű szép kis hely (Géza és Ábel már jártak itt), közel is van, úgyhogy még elfáradni sem lehetett a tekerésben. Megkíséreltünk megebédelni egy helyi étteremben, de mivel már felháborítóan késő volt eme tevékenységhez (du. kettő!), csalódottan tovább álltunk, majd visszatérve Vidybe, tettünk még egy kísérletet, de mivel az egész személyzet az ebédjét fogyasztotta (ekkor már fél három volt...), innen is elhajtottak minket. Ez kicsit furcsa, hogy ebédelni déltől kettőig lehet, vacsorázni meg héttől tízig, de hát rend a lelke mindennek. Végülis nem haltunk éhen, a jól bevált hotdogosunknál hozzájutottunk némi élelemhez.

Miközben mi bringáztunk, valamint ebédet vadásztunk, a város a futás lázában égett, mivel ezen a napon zajlott a Lausanne 20km elnevezésű futóverseny. Egész nap folytak a versenyek, mindenféle korosztály, mindenféle távon indulhatott, hogy végül a legkeményebbek este lefussák a 20 km-es távot, Lausanne belvárosát érintve, hegynek föl, völgynek le. Na, mi ezen nem vettünk részt, bár Ábel teljesen belelkesedett, és majdnem indult a 2 km-es távon, de a helyszínen már nem lehetett nevezni sajnos. Emiatt volt egy kis sírás, de aztán következett az elhatározás, hogy jövőre majd a Vivicittán elindulunk családi formációban. Hát, vagy igen, vagy nem. Mindenestre Ábel nagyon lelkes, szeptembertől tervezi a futó edzéseket, de addig is kizárólag gyalog közlekedik a negyedik emelet és a földszint között.

Ezen a hétvégén már más nem történt, azonkívül, hogy vasárnap Géza távozott Athénba, de aztán három nap múlva ismét köztünk volt.

Május első szombatján Bori két szülinapi partyra is hivatalos volt, délelőtt egy játszóházba szállítottuk egy Orbe nevezetű városba, amíg ő bulizott, mi megtekintettük a városkát, ahol éppen egy "barátkozzanak össze a bevándorlók és a helyi lakosok" célú rendezvény zajlott. Délután pedig Vevey-ben kellett megjelennie, méghozzá egy táncteremben, ahol egy órán keresztül break dance-et tanultak, majd elvonultak egy közeli parkba piknikezni, és rohangálni. Ezen idő alatt mi Vevey-ben sétálgattunk, ahol éppen tűzoltó nap volt, úgyhogy megcsodáltuk amint felvonulnak a kissé pityókás, de annál vidámabb tűzoltók. (Szerencsére épp nem gyulladt ki semmi.)

Másnap Ábel vett részt egy remek partyn, és így Borival fagyiztunk addig Vevey-ben.

Az iskolában eközben keddenként új délutáni klubok indultak, Bori a "Photography and Scrapbooking" elnevezésűn vesz részt, ahol értelemszerűen fényképeznek, és fotóalbumot készítenek, Ábel pedig az "Outdoor Games / Parachute Games" nevű elfoglaltságon vesz részt, állítása szerint a végén igazi ejtőernyővel fognak majd ugrani. Ebben azért nem vagyok teljesen biztos, de majd meglátjuk.

Május 8-án Agyibagyi érkezett látogatóba, ő jött csütörtök este, Géza pedig szombaton elutazott Barcelonába, ahol egy hetet töltött. Nagyon örültünk Agyibagyinak, aki sokat focizott, mesélt, játszott, kirándult. Reméljük, hogy jól érezte magát.

Szombaton, amikor Géza elutazott, mi egy nagyon különleges cirkuszi előadást tekintettünk meg Bori itteni magyar barátnője, Dorka szereplésével. Géza kollegái elmondása szerint egyes iskolákban Svájcban a tananyag részét képezi, hogy a gyerekek behatóbban megismerkednek egy cirkusszal. Dorkáéknál ez azt jelentette, hogy egy hétig minden nap felkeresték a St. Prix-ben állomásozó Cirque Helvetia-t, ahol különböző műsorszámokat gyakoroltak, majd szombat délután az izgatott szülők, barátok jelenlétében előadták. Na ezt nem hagyhattuk ki, úgyhogy háromtól hatig ültünk a cirkuszban, ahol kb. 130 gyerek lépett porondra. Voltak zsonglőrök, légtornászok, bohócok, akrobaták (jó sokat bukfenceztek), stb. Dorkát két számban láthattuk, légtornászként, és kötéltáncosként. Kicsit hosszú volt a műsor, de Ábel és Bori szájtátva figyelték az eseményket, úgyhogy nagy élmény volt mindenképpen.

Aztán 16-án, péntek éjszaka Géza is visszatért Spanyolországból, úgyhogy szombaton - kis késéssel - megünnepeltük a születésnapját, majd délután - a változatosság kedvéért - újabb buli következett. Most Ábel volt hivatalos Charlie nevű cimborája születésnapjára. Amíg ő focizott, rohangált, trambulinon ugrált, addig mi felkerestük a Mont Pélerin nevű hegyet, ami ezer méter magasan található, és egy nagyon meredek pályán haladó siklóval lehet felutazni. Természetesen a kilátás gyönyörű volt, de a kirándulást nem vittük túlzásba, sietni kellett vissza a partyra, hogy még Bori is kivehesse a részét a rohangálásból, ugrálásból. A party végén összeszedtük a kivörösödött, leizzadt gyermekeket, majd az autóhoz sétáltunk. Útközben betértünk egy kis temetőbe, ahol megpillantottunk egy sírt, rajta Graham Greene felirattal. Gyorsan utána néztünk, hogy ez a Greene a híres angol író Greene-e, és igen! Mint kiderült Graham Greene, idős napjait Vevey-ben töltötte, és itt is hunyt el. Hogy mik vannak?!

Vasárnap kilátogattunk Signal de Bougy-ba, ahol a gyerekek rohangáltak, kecskéket simogattak, mi pedig különféle pihenésre alkalmas, árnyas helyekről figyeltük őket.

Hétfőn könnyes búcsút vettünk Agyibagyitól, ő tőlünk, és - lehet, hogy csak egy időre - Svájctól, ugyanis egy hónap múlva visszatérünk Magyarországra, úgyhogy ha látni szeretne minket, nem kell repülőre ülnie.

Ezenkívül még az a nagy izgalom, hogy közeleg az iskolai évzáró, azaz az International Day, amelyen az osztályok - lelkes anyukák vezetésével - különböző táncokat adnak elő, úgyhogy megkezdődött a próba időszak. Jómagam, mint az egyik lelkes anyuka, Ábi osztályának próbálom - egy másik anyuka által koreografált - tánclépéseket betanítani. Remek szórakozás. Lesz még egy estély is (evening soirée), amelyen a gyerekek különféle dalokkal, hangszeres produkciókkal fogják szórakoztatni a kedves szülőket. Szóval programból nincs hiány...

Első nap: Ősz

Mivel a húsvéti szünetre ezúttal nem mentünk haza, úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy olyan helyet, ami talán a legelőkelőbb pozícióban szerepelt a "helyek Svájcban, amiket mindenképpen meg kell néznünk" listánkon. Az úti cél tehát Zermatt és a Matterhorn. Sokan figyelmeztettek, hogy csak akkor menjünk ide, ha biztos a szép idő. Halogattuk is az utazást, de most már ugye nem halogathatjuk sokáig, ezért útra keltünk. Az időjárás-jelentés nem volt éppen a legbiztatóbb, de amit végül kaptunk, az minden várakozásunkon túltett. Autóztunk tehát kb. két órát, és eljutottunk Täsch-be. Ez a Zermatt-hoz legközelebbi olyan település, ahova kocsival is be lehet hajtani. Mert Zermatt-ba ugye nem lehet. Így letettük a kocsit a vasútállomás melletti parkolóházban, és vonatra szálltunk, majd rövid utazás után meg is érkeztünk Zermatt-ba. A szállodánk közel volt az állomáshoz, így nekünk nem kellett igénybe vennünk a jellegzetes helyi elektromos taxikat. Egyébként a hotel elég egyszerű volt, kb. mint egy régen menő balatoni szálloda, még felújítás előtt, persze mindezt annyi pénzért, mint egy régen menő budapesti szálloda felújítás után. Viszont az apartmanunk a Matterhorn-ra nézett. Ezt persze akkor még csak onnan tudtuk, hogy ezért felárat kértek a foglalásnál. :) Ugyanis a környék, és a Toblerone csoki jelképe a nyálkás őszi időnek köszönhetően egyáltalán nem volt látható. De nem keseredtünk el, felkerekedtünk, és megnéztük a városkát. Ebédeltünk egy jó kis étteremben, majd felkerestük a Matterhorn múzeumot. Gondoltuk, hogy mielőtt élőben is megpillantjuk a hegyet, tanulmányozzuk a történetét. A múzeum egyébként nagyon klassz. A föld alá süllyesztett régi városban megnézhettük, hogyan éltek a helyiek, amikor még nem voltak itt a turisták. Meg hogyan, és kik mászták meg először a hegyet. Még az a kötél is ki van állítva, ami az első mászásnál elszakadt, és négy hegymászó vesztét okozta. Aztán a remek időjárás elől a szálloda wellness részlegébe menekültünk, ahol a síelésből visszatérő vendégekkel vegyülve pancsoltunk a medencében és a pezsgőfürdőben.

Második nap: Tél

Másnap reggel reménykedve húztuk szét a függönyt, de a helyzet rosszabb volt, mint a legrosszabb rémálom. Visszatért a tél. Nem kicsit, nagyon. Reggelre már kb. tíz centi hó fedett mindent, és folyamatosan szakadt. Látszott, hogy aznap semmi nem fog látszani a hegyből, és sajnos ezt a helyiek is megerősítették. Így megint sétálni indultunk, gondoltuk megnézzük a régi falu maradványait. Nagyon jól nézett ki az a pár utca, ami megmaradt, és tényleg egész olyan volt, mint a múzeumban. Csak itt szakad a hó... A srácok viszont meglepően jól fogadták a dolgot, főleg, hogy csúszkálhattak a szálloda kertjében a domboldalon. Én meg a Húsvétra való tekintettel építettem egy hó-nyulat, hogy mindenki örüljön. Aztán megint wellness, de most csak a miénk volt az egész hely. Bori pl. Bástya elvtárs(nő)ként úszkált a medencében, míg mi a pezsgőfürdőben ejtőztünk. Délután tettünk még egy kísérletet a sétára, de gyorsan visszamenekültünk a szállodába és a wellness-be. Kissé csüggedten tértünk nyugovóra, bár a helyiek próbáltak reményt önteni belénk...

Harmadik nap: Tavasz

Húsvét vasárnap. Csoda. Reggel kék ég és szikrázó napsütés fogadott minket. És a hegy! Tényleg uralta a látképet az egész városban. Gyorsan felkerekedtünk, bepattantunk egy helyi taxiba és elrobogtunk a felvonóhoz. A Matterhorn Express kis kabinja fel is vitt minket a Trockener Steg-ig (2.939 m), ahonnan egy hosszasabb várakozás után egy 100 fős felvonó felrepített minket a Matterhorn glacier paradise nevű csúcsra (3.883 m). Ez persze könnyűnek hangzik, de ha valaki annyira retteg az ilyen lélekvesztőktől, mint Eszter, illetve a tömegtől, mint Bori, akkor azért ez nem egy kéjutazás. Fent viszont a látvány mindenért kárpótolt minket. 360 fokos körpanoráma a környék 38 négyezres csúcsára, köztük a Matterhorn-ra. Nem lehet leírni. Képek az albumban. Előre is elnézést kérünk a mennyiségért, de higgyjétek el, hogy ez már egy válogatott mennyiség. A csúcs meghódítása után már csak lefelé volt... de hova! Elmerültünk a gleccserben, mivel a sípályák alatt, a jégbe vájva egy külön kis világ várja a látogatókat. A gleccserből kifaragott termekben jégszobrok és még egy jégcsúszda is található. Remekül szórakoztunk, amíg szét nem fagytunk. Aztán ebédeltünk a csodás panorámát nyújtó étteremben, és Ábival irigyen bámultuk a síelőket, akik egészen innen a csúcsról indultak a völgybe a pazar pályákon. Velük ellentétben, mi életünk kockáztatásával ismét beszálltunk a felvonóba. :) Félúton még kiszálltunk a Schwarzsee-nél (2.583 m) és megnéztük a tavat. Illetve a helyét, hiszen most hó borította az egész környéket. Viszont itt már érződött a tavasz, nagyon melegen sütött a nap, és még a húsvéti nyulak is feltűntek a sípályán. Aztán újra felvonózás, illetve levonózás, vissza Zermattba. Ahol délutánra szinte teljesen elolvadt az előző napi 25 centi hó, és így teljesen más arcát mutatta a városka. Kicsit sétáltunk, aztán vonatozás, autó begyűjtése a szomszéd város parkolóházában, és vissza Lausanne-ba. Ahol a nyuszi meglepetései vártak minket. Úgy látszik ő tudta, hogy idén nem megyünk haza Magyarországra, így nem oda kell vinni a csokit...

.

Kitört a tavasz és a Húsvéti szünet az iskolában. Az előbbi azért lényeges, mert újra nekivágunk az országnak, hogy felfedezzük a még nem látogatott helyeket. Az utóbbi meg azért, mert ebben az évben úgy döntöttünk, hogy nem megyünk haza erre a két hetes szünetre. Részben azért mert nekem dolgoznom kell, részben pedig azért, mert az Easyjet visszaélve a monopol helyzetével iszonyatos árakkal kezdett el dolgozni. Megtehetik, hiszen közvetlenül csak velük lehet Budapest és Genf között repkedni... Mindegy, így utólag tulajdonképpen nagyon hálásak lehetünk nekik, mert remek dolgokat csináltunk, csinálunk a szünetben. És nem mellesleg megúsztuk a pakolás-utazás-otthon-pakolás-utazás őrületet. :)

Az első hétvége a szünetből elég mozgalmasan telt. Szombaton elmentünk Nyon-ba. Nem, nem azért mert ott van az UEFA székháza, hanem mert onnan lehet átmenni a tó túloldalára Franciaországba, Yvoire-ba. Ez egy nagyon szép középkori városka. Csodálatosan megőrizték a városközpont épületeit a tóparton. Nagyon könnyű átérezni, hogy milyen lehetett itt élni 700 évvel ezelőtt. Persze el kell tudni vonatkoztatni a turista-hordák megkopasztására létrejött ipar jeleitől. Vagyis attól, hogy szinte minden második ház aljában ajándékbolt, galéria, kávézó, vagy étterem van. Gondolom a középkorban ez azért nem volt ennyire gyakori. Viszont van kastély, amiben kb. hatszáz éve ugyanaz a család él. Komolyan ott élnek most is, ezért nem is lehet látogatni. A kastély mellett viszont kialakítottak egy gyönyörű nyilvános kertet. Ez a Jardin des Cinq Sens, vagyis az Öt Érzék Kertje. Ez a középkori mintára kialakított kert egy kis labirintus, amiben az alpesi növényeket bemutató kertecske mellett öt téma-kert van. Mindegyik az egyik érzékre épül, vagyis van a látásra, tapintásra, szaglásra, ízlelésre épülő rész. Mondjuk az ötödik érzék, a hallás egy kicsit elnagyolt, mert a madárdalt ugye nem csak ebben a részben lehet hallani. :) Viszont a kert gyönyörű, nagyon klassz volt végigbóklászni benne. A srácoknak van egy kis feladatlap is, hogy lekösse őket, és persze azért elképzeltük azt is, hogy milyen lenne kettesben ücsörögni a madárfüttyös napsütésben a padokon. Utána keresztül-kasul bejártuk a kisvárost és nagyon elégedetten hajóztunk vissza a svájci oldalra.

Aztán szombat este régi "adósságomat törlesztettem". Mióta itt vagyok Svájcban, azóta tervezgettem, hogy kimegyek egy itteni foci meccsre. Aztán mindig volt valami más program, meg valljuk be őszintén, az itteni foci azért nem annyira vonzó, mint mondjuk a jégkorong. A helyi csapat, az FC Lausanne Sport most éppen tök utolsó a méltán ismeretlen svájci bajnokságban, a Super League-ben. De csak nem mehetünk úgy haza, hogy nem voltunk itt meccsen! Éppen ezért kinéztem egy olyan meccset, ahol legalább az egyik csapat kellemes emlékeket ébreszt bennem. FC Lausanne Sport - Grasshoppers Zurich. Nem kellett aggódni, hogy nem lesz jegyünk, hiszen összesen 2.850 néző volt a 15.700 férőhelyes Lausanne-i Olimpiai Stadionban. Ebből is kb. ezer lehetett a vendégszurkoló. Ennek megfelelően nem is nagyon volt hangulat. A 20 lausanne-i ultra próbálkozott valami dalolással, de egyrészt a jóval hangosabb vendégszurkolók, másrészt a meccs minden kritikán aluli színvonala lassan elcsendesítette őket is. A zurich-i csapat viszont meghazudtolta a svájciakról bennünk élő előítéleteket. Gondoltam, hogy itt egy meccsen az a legnagyobb botrány, ha a szurkolók nem közvetlenül a kukába dobálják a szotyi héját. Ezzel szemben a zurich-i szurkolók végig görögtüzeztek, sőt egy alkalommal még a futópályára is beugráltak. Szerintem otthon ez legalább 2 millió lenne... Ja, a meccset a Grasshoppers nyerte 2-0-ra.

Vasárnap újabb kirándulásra indultunk. Ezúttal maradtunk az országban, viszont autóztunk kicsit, nehogy az autó, vagy a srácok elszokjanak az utazástól. Trümmelbach volt az úticél. Amint a nevéből is látszik, ez a hely már a rösti graben német oldalán van, és a völgy, amiben található arról nevezetes, hogy rengeteg vízesés hozza le ide a hegyekről az elolvadt havat és jeget. Nagyon szép látvány, ahogy befelé haladva a völgyben mindkét oldalon egymás után kisebb, nagyobb vízesések követik egymást. A leghíresebb az a tíz vízesés, ami a hegy belsejében zúdul le. Erről kapta egyébként a patak a nevét is, ami arra utal, hogy ez a vízesés elsősorban nem a látványával nyűgözi le az embert, hanem a hangjával. A Trümmelbach ugyanis azt jelenti, hogy patak, ami dobként dübörög. A hegy lábától a sziklába vájt lifttel lehet feljutni a legfelső vízeséshez, ahonnan kiépített utakon, hidakon, teraszokon, lépcsőkön vezet le az út, vissza a völgybe. Tényleg döbbenetes a víz hangja, de azért a látvány sem utolsó. Másodpercenként kb. 20.000 liter víz zúdul le itt az Eiger, a Mönch és a Jungfrau gleccsereiről. Nagyon klassz élmény volt!

A héten aztán én csütörtökig dolgoztam (Nagypéntek itt munkaszüneti nap), a srácok meg kipihenték az iskola és a mozgalmas hétvége fáradalmait. Főleg itthon heverésztek, de voltak nálam ebédelni, meg játszani a Milan parkban is. Meg cirkuszban is jártunk. És itt most következzen egy kis reklám. A jegyeket ugyanis ajándékba kaptuk az AMAG-tól, ami az itteni Porsche Hungária. Tőlük vettük a Skodát, és oda hordjuk szervizbe is. Gondolom mivel az elmúlt két évben rendesen fizettük a lízinget, és már négyszer volt kötelező szervizen is a kocsi, kiemelt ügyfelek vagyunk. :) A lényeg, hogy meghívtak minket a csak az ügyfeleiknek kibérelt előadásra a Nock Cirkuszba. Nagyon jól szórakoztunk. Volt minden: ló, kutya, teve, szamár, zsonglőr, bohóc, meg ketrec-gömbben motorozás. A szünetben ugyan a műlovarnő árulta az üdítőt, az akrobata a pattogatott kukoricát, a kutyaidomár a vattacukrot, de a műsor összehasonlíthatatlanul profibb volt, mint a balatonvilágosi Colorado Cirkuszban. Sőt, végül a bűvész éppen Ábelt vitte fel a porondra, hogy vele varázsoljon. Itthon azóta is próbálunk pénzeket előhúzni a füle mögül és a szájából, de nekünk valahogy nem sikerül... :)

A Húsvéti hétvégét pedig Zermatt-ban töltöttük. De erről majd legközelebb.

Április első hétvégéjén még egy utolsó kísérletet tett Géza arra, hogy Ábellel elmenjenek síelni. Diablerets gleccserét nézte ki maguknak. Reggel még úgy tűnt, hogy meghiúsul a terv, mivel a web kamerán keresztül csak tejfehér ködöt lehetett látni, és telefonon azt mondták, hogy a pályák nyitva vannak ugyan, de a jó időt nem tudják garantálni. Aztán kisütött a nap, a fiúk autóba pattantak, és távoztak a hó irányába. Mi Borival itthon maradtunk, mert ő már tényleg lezárta a síszezont, és ebben nem ismert tréfát, úgyhogy nem fárasztottuk magunkat azzal, hogy meggyőzzük az elszalasztott lehetőségek soha vissza nem térő természetéről.

A síelés nagyon jól sikerült, talán Géza részletezi is alább.

Részletek: Diablerets Gleccser. 3000 méter. A reggeli ködnek köszönhetően szinte üres pályák. Magyar felvonókezelő (Béla). Hol szikrázó napsütés, hol "20 méterre sem látni" köd. Viszont hibátlan minőségű hó. Ábel lelkes volt, így piros pályákon zárhattuk a szezont, ő meg végre ment egyedül csákányos felvonón. Ennek köszönhetően nekem nem szakadt le a derekam. :)

Másnap reggel szép ruhába öltöztünk, és elautóztunk a kb. 100 km-re található fővárosba, Bernbe, ahol éltünk állampolgári jogunkkal, és szavaztunk a követségen. Meglepően jó volt a szervezés, már az utcán fogadták az érkezőket, külön sátorban szavazhattak a Budapestiek, és a vidékiek, sorban sem kellett állnunk, és a végén még az Euronews-nak is nyilatkoztunk. Nagyon szép idő volt, úgyhogy a nap további részét a városban töltöttük, ahol mindenhol magyarokba botlottunk. Megtekintettük a város címerállatait, a medvéket, ebédeltünk egy napsütötte teraszon, aztán visszatértünk az otthonunkba.

Az ezt követő hét az iskolában a Book week nevet viselte, az idei fő téma a hírek, és az újságírás volt. Boriék felkerestek egy rádióstúdiót Lausanne-ban, az iskolába ellátogatott egy újságíró, két gyerekkel riportot készített egy helyi rádióadó, volt könyv-vásár, many voices afternoon, pénteken pedig be lehetett öltözni a témához kapcsolódó jelmezbe.

Húsvéti tojáskeresés is volt szerdán az iskola kertjében. Tavaly (bár akkor korábban volt Húsvét) majdnem lefagyott a kezünk, amikor nyúlként elhelyeztük a fűben a csokikat, idén szerencsére sütött a nap, bár ennek nem minden csokinyúl örült. De a gyerekek örültek, boldogan keresték az elrejtett édességeket.

A hét legizgalmasabb eseménye - az én szemszögemből - a many voices afternoon volt. Ez a délután ugye pont az anyanyelv használatáról, a hazai szokásokról szólna, de mivel mi a nemzetközi csoportba kerültünk, ezért próbáltunk olyan dolgot kitalálni, ami érdekelheti a többieket is, de mégis valami magyar vonatkozása is van. Ja, és ha lehet, akkor kapcsolódik a Book Week fő témájához is.

Végül készítettünk egy nagy, újság címlapot mintázó plakátot, amin magyar találmányokat mutattunk be, valamint megtekintettünk egy megható zenés kis filmet ebben a témában, majd bezsebeltük az elismerő szavakat. Ezen kívül megtanítottuk a jelenlevőket az örökbecsű "tulipánból paprika, parikából Jancsika" kezdetű mondókához tartozó hajtogatós játék elkészítésére. Nagy sikere volt, főleg, ahogy angolul próbáltam előadni a sztorit. Ezek után a román anyuka kapott elő festeni való tojásokat, a gyerekek vidáman festettek, majd megnéztünk egy kis filmet a román népi tojásfestőkről, természetesen román nyelven. Mivel több szülő nem jelent meg rajtunk kívűl, de még mindig volt egy csomó időnk, bevetettem a vészhelyzetre betárazott újságokat, amiből papírcsákót hajtogattunk ("newspaper recycling" címmel). Valahogy aztán eltelt az idő, a gyerekek elégedettek voltak, engem pedig nagyon megdicsért a jelenlevő (amúgy szerintem a legszigorúbb) tanárnő, úgyhogy rendkívül büszke voltam magamra.

Másnap jelmezben kellett menni, zseniálisan kitaláltuk, hogy Bori riporter lesz, akkor csak egy mikrofont kell beszereznünk, amúgy mehet szép ruhában, Ábel pedig meteoro-mókus (időjárás jelentő) lesz, neki csak egy térképre lesz szüksége, amin elhelyezünk mindenféle napokat, esőket, felhőket. Mikrofont Géza gyártott egy kaleidoszkópból, egy hungarocell gömbből és egy fülhallgatóból, igazán varázslatos lett, Bori nagyon boldog volt vele. Ábi pedig egy kötőtűt kapott, amivel mutogatni tudott a térképen.

Másnap pedig kitört a két hetes tavaszi szünet, amit most itt a helyszínen töltünk, leginkább nagy alvások szerepelnek a tervemben, Húsvétra pedig elutazunk Zermatt-ba, ahonnan megtekintjük a Toblerone hegyet, azaz a Matterhornt. Mármint ez a terv, már csak az időjárásnak kellene ehhez alkalmazkodnia (egyelőre havazást írnak...).

Hogy szüleink ne legyenek szomorúak, meg persze Gyula sem, gyorsan összefoglalom az elmúlt egy hónap eseményeit. Nem voltunk semmilyen igazán látványos helyen, nagy szabású programon, de azért a fényképek gyűlnek, úgyhogy épp ideje, hogy újabb bejegyzés következzen.

A tavaszias időjárás folytatódott, ami a síterepeknek nem tett jót,  az alacsonyabban fekvő pályák már hetekkel ezelőtt be is zártak, a gleccseren meg állandóan köd volt, úgyhogy síelni nem nagyon lehetett. Én voltam sítalpazni, az igen csak jó volt, a gyerekek is voltak még az iskolával síelni, de aztán már síelés helyett csak kirándulni tudtak elmenni.

Szerencsére az időjárás kegyes volt hozzánk, és általában hétvégére sem romlott el az idő. Kivéve amikor hirtelen visszatért a tél, a kellemes tavaszias hőmérsékletet felváltotta a hideg, a szél, és az eső (kicsit magasabban a hó). De ez volt az a hétvége, amikor Borinak két szülinapi meghívása is volt, úgyhogy ő bulizott, Géza fuvarozta, mi meg Ábellel itthon maradtunk.

Időközben megrendezésre került a Genfi Autószalon is, Géza és Ábel ki is látogattak rá, megnézték, hogy milyen autóink nem lesznek. Mi ezen idő alatt Borival Lausanne belvárosában sétálgattunk, betértünk egy pár boltba, buszos városnézésen vettünk részt, ugyanis nem a megfelelő irányba haladó buszra szálltunk fel, de sebaj, a jegyünk egy órán keresztül érvényes volt, úgyhogy belefért egy kis kitérő. 

Az egyik szép napos vasárnapon felkerekedtünk bringázni, de az én biciklim hátsó kereke megadta magát, úgyhogy mi Borival sétáltunk, a férfiak pedig eltekertek Saint-Sulpice nevezetű szomszédos faluba. A tóparton összetalálkoztunk, ahol a gyerekek halált megvető bátorsággal behatoltak a hattyúk közé (én nem mertem megközelíteni a rendkívül veszedelmesnek tűnő fenevadakat), ahol kavicsokat, köveket gyűjtöttek, amiből később itthon házat építettek.  

Voltunk állatkertben is, amit Bori dokumentált, mintegy ötszáz fényképet készített az ott található élőlényekről.

A fő esemény azonban mégis csak az volt, hogy látogatóink érkeztek egyenesen Magyarországról, méghozzá Bori legjobb barátnője Lili, valamint az ő testvére, és anyukája. Mindez Bori születésnapjára időzítve! Ugyanis március 28-án Boriska kilenc éves lett. Őrület. Ezek szerint én is sokkal öregebb vagyok már, mint emlékeztem...

Ráadásul az iskolában is pont ezen a jeles napon került megrendezésre Bori osztályában a Class Assembly, amire heteket gyakorolt Bori titokban. Így Lili is megnézhette barátnője angol nyelvű alakítását. Mivel Boriék fő témája az Antarktisz volt, ennek megfelelően volt pingvin tánc, híres felfedezők, Amundsen és Scott, és a végén egy kis rap. Nagyon vicces kis előadás volt, a gyerekek és a szülők is nagyon élvezték.

Vendégeinket elvittük Vevey-be, Les Paccots-ba, hogy havat is lássanak, voltunk a Cailler csokigyárban is, és ha már ott voltunk sétáltunk egy kicsit Gruyere-ben. És természetesen megmutattuk nekik Lausanne-t is. Gyorsan elillant a két és fél nap, és már mentek is haza.

Egy héttel Boriék előadása után Ábeléknél is volt Class Assembly. Ebben Ábi a varjú szerepét kapta, nagyon ügyes volt. De persze az összes gyerek nagyon helyes volt. Mondjuk amikor nyolc darab hét éves énekli az Dancing Queent az ABBA-tól, némi tánc mozdulattal fűszerezve, hát az elég mókás, de egyben persze a szülői szíveket büszkeséggel eltöltő jelenet.

A héten az iskolában Book Week lesz, fő téma idén a hírek, híradó, újságok. Lesz megint Many Voices Afternoon, idén sem alakítottunk külön magyar nyelvű csoportot (bezzeg a japán kislány igen! neki megteszi kizárólag az anyukája társasága), szóval a nemzetközi (azaz maradék) társasághoz csapódtunk. Majd beszámolok róla, hogy mivel nyűgöztük le az orosz, román, és litván gyerekeket.

Na jó, a hétköznapok sem szürkék, hanem egészen tavasziasak, madárcsicsergősek. Géza sokat utazik, szerencsére azért hétvégenként itthon van, így részt tudunk venni közös családi programokon. Tényleg szokatlanul meleg van, ami itt a városban nem is baj, de a hegyekben szerencsére esett/esik a hó, lehet téli sportokat is űzni, ha az embernek éppen arra támad kedve. Nem mindig támad mind a négyünknek egyszerre ugyanarra kedve, úgyhogy különböző variációkat dolgozunk ki, a kecske és a káposzta elvet alapul véve.

A síelés mellett rendkívül népszerű sport a snowshoe walk, azaz a hótalpazás, helyi nevén raquettes á neige (egyszerűség kedvéért: rákett, ami nem keverendő össze a ráklettel, azaz a raclette-tel, ami meg egy étel). Szóval a hegyekben sokan síléc helyett hótalpakat csatolnak a bakancsukra, és nekivágnak a gyönyörű hegyeknek. A sípályák mellett többféle nehézségi fokú raquettes útvonal található, szépen kitáblázva, kitaposva. Én nagyon szerettem volna már kipróbálni, úgyhogy egyik szombaton, amikor Bori éppen nem akart síelni, Ábi viszont nagyon is, elmentünk Les Paccots-ba, ahol Borinak és nekem béreltünk hótalpakat, a fiúk síeltek, mi meg meneteltünk az erdőben, patak csobogást hallgatva, gyönyörködve a tájban. Nagyon jó volt, én teljesen beleszerettem a dologba. Borinak is tetszett, egyrészt nem kellett síelnie, másrészt kettesben lehettünk, ami mindig nagyon jót tesz nekünk.

Gondoltam, hogy akkor ezzel megszüntettük a feszültség forrást, ha Borinak nincs kedve síelni, akkor sem kell otthon maradni, hanem gyalogolhatunk a hóban, amíg a fiúk síelnek. Hahaha, persze... Elérkezett a következő szombat, beöltöztünk talpig síruhába, majdnem elindultunk, de aztán már csak arra emlékszem, hogy Géza Borival távozott síelni, mi meg Ábellel otthon maradtunk. Na sebaj, Bori szuperül érezte magát (együtt síelt Dorka nevű barátnőjével), megállapította, hogy síelni végül is egész jó, mi pedig eltöltöttünk egy szép csendes napot Ábellel kettesben.

Nekem viszont annyira megtetszett a hótalpazás, hogy nem voltam rest, és jelentkeztem is az iskolai anyukák által szervezett snowshoe walk-ra. Egyik kedden 11 órakor indultunk egy túravezető (David, aki francia - egyenesen Párizsból) iránymutatásával caplattunk a friss hóban, szikrázó napsütésben, gyönyörű hegyek, és erdők között. Célunk egy étterem  volt, amihez meg is érkeztünk, ott elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket, majd pedig visszatértünk a kiindulási pontra. Az étteremben amúgy lehet szánkót bérelni, amivel meg lehet gyorsítani a visszautat, azaz le lehet száguldani a lejtőn, majd az út végén található tárolóban ott lehet hagyni a szánkót. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel, de ami késik, az nem múlik...

Biztos ami biztos, én másnap is elmentem egy túrára (minden szerdán és pénteken mennek az iskolai anyukák), az is nagyon jó volt, annyira, hogy lelkesedésem átragadt kis családomra, úgyhogy vasárnap felkerekedtünk, és mind a négyen hótalpat csatoltunk. A lelkesedés aztán kissé alábbhagyott a gyerekek részéről, amikor kiderült, hogy menni fárasztó dolog. Bizony. Ábi szerint a síelés azért jobb, mert ott nem kell semmit sem csinálni, csak állni, és csúszni. Na ja, aki nem félti közben az életét, annak tényleg csak annyi. Szóval ez egy fetrengésekkel tarkított menet volt, végül Ábel már hótalpak nélkül ment, mert úgy gondoltuk, hogy a letaposott havon könnyebb anélkül menni, de akkor megpróbált a derékig érő hóban haladni, ami szintén elég fárasztó dolog. Nem hiszem, hogy ezentúl síelés helyett túrázni fogunk családilag.

Azóta voltam több túrán, hegynek föl, völgynek le, köd, eső, vagy napsütés, sebaj, függő lettem. Nagy népszerűségnek örvend az éjszakai rákett túra, fejlámpával, fondüzéssel. Na olyanon még nem voltam, de jól hangzik.

Téli sportok kategóriában még megemlítem, hogy voltunk ismét szánkózni Les Diablerets-en. Géza csúszott egyet Ábellel, a több mint 7 km-es utat 14 perc alatt tették meg (nekünk múltkor esésekkel tarkítva mintegy negyven percbe telt lejutni...). Ábel a végén csak annyit kérdezett, hogy "Apa még élek?" 

Még annyi érdekesség történt az utóbbi hetekben, hogy Ábinak születésnapja volt, méghozzá hét éves lett. Őrület. Még csak most született. Megünnepeltük családi körben, valamint rendeztünk neki bulit a Fun Planet nevű helyen Villeneuve-ben. Kilenc gyerek, bowling, mini golf, torta, ajándékok, elhanyagolható mennyiségű sírás, vigyorgó, boldog gyerekek. Nekem is volt közben szülinapom, nem kellett bowlingoznom, de kaptam sok szép ajándékot, és tortát.