Ezt most már én is túlzásnak éreztem... 

Három napos hétvége, napsütés, pár órányi autózásra pedig az olasz tengerpart... Én próbáltam tiltakozni ellene, de aztán beláttam, hogy egyszer tényleg kipróbálhatnánk, hogy milyen az, amikor a tenger és a levegő hőmérséklete is meghaladja a húsz fokot, és az eső sem esik. Géza lefoglalta a szállást Pietra Ligure-ban, összepakoltuk a fürdőruhákat, a markolót, a Playmobil csónakokat, a helikoptert, némi elemózsiát az autózásra, és szombat reggel tíz órakor elindultunk Genova irányába. Délután négykor pedig már a tengerben sikítoztunk. Az autózás a szokásos volt, én voltam az étel-, ital-, pofon-osztó. Persze pofont nem kapott senki, de ígéretet rá annál inkább... Gyönyörű tájakon haladtunk keresztül, átautóztunk a Szt. Bernát hágó alatti alagúton, Bernáthegyi kutyát nem láttunk (csak plüsst).

A szállásunk egy apartmanházban volt, a terasz a tengerre nézett. A tenger és a ház között haladt a régió valószínűleg legforgalmasabb útja, a vonat, és - mivel a közelben volt egy kórház - tíz percenként egy szirénázó mentőautó is. De ez nem szegte kedvünket, teljes erőből nyaraltunk másfél napot.

Első este beautóztunk a városközpontba vacsorázási céllal, de mivel nem találtunk parkolóhelyet, visszatértünk szálláshelyünkre, és gyalog megközelítettünk egy kis éttermet. Megpróbáltuk értelmezni az olasz nyelvű étlapot (jobban kellett volna figyelnem a gimnáziumi olasz órákon...), de aztán a helyi néni magabiztosan közölte, hogy ő tud angolul, kérdezzünk bátran. Mi kérdeztünk is bátran angolul, ő pedig ugyanilyen bátran válaszolt, olaszul. Rendeltünk is egy caprese salátát, hozott is gyorsan egy pizzát, majd mindenféle grill húsokat. Rosszullétig ettük magunkat, úgyhogy a tiramisut kihagytuk.

Reggel a gyerekek üdvrivalgására ébredtem, mikor is afölött érzett örömüknek adtak hangot, hogy látták a napfelkeltét. Hurrá! Próbáltam alvást színlelni, hátha megszánnak, de kegyetlenségük nem ismer határokat, úgyhogy én magam is megtekintettem a napot, amint süt. Nagyon érdekes volt.

Aztán valahogy összeszedtük magunkat, és levonultunk a strandra, ahol az egész napot heverészéssel (én), fürdőzéssel (többiek) töltöttük. Első nap Borinak még komoly gondot okozott, hogy a tenger sós, és ezt a tapasztalatát irtózatos sikítással, és gyakori - kissé sem nőies - köpködéssel tudatta másokkal is. De vasárnapra túllépett ezen is, és teljesen önfeledten ringatózott a hullámokon.  Én a magam részéről feküdtem a nyugágyban, fotó-dokumentáltam a vidám kis családomat, és egyszer még a hűs habokba is bemerészkedtem. Na akkor én is sikítottam. De nem köpködtem. Természetesen a homokvárépítés sem maradhatott el, minden adott volt hozzá. A fiúk a hagyományos módszert alkalmazták (lapát, ásás, miegymás), Bori viszont a fejével próbált lyukat fúrni a homokba, majd pedig a hajára épített egy kis várat.

A tengerparton amúgy sokan voltak (olaszok mind), de már érződött, hogy vége van a szezonnak, a jégkrém választék is nagyon korlátozott volt, és a trattoria-ban is közölte a néni, hogy nincs már panini, mert ez már az utolsó nap.

Vasárnap este sikerült parkolni a városközpontban, úgyhogy a vacsorát is ott fogyasztottuk el (nem a parkolóban!), teljes boldogságban, Bori bespaghettizett, Ábika pedig tradicionális rántott húst evett. Ezen a hétvégén a városban édesség kiállítás volt, úgyhogy megnéztünk egy csomó csokit, meg mindenféle helyi édességet, és be is szereztünk egy kis kóstolót.

Szuper nap volt, tényleg. Ami nagyon érdekelne, hogy hová haladnak az olaszok autóval és gyalog tömegesen vasárnap este? Enni? Na mindegy, már túltettük magunkat a rejtélyen.

Hétfőn reggel autóba pattantunk, és elindultunk vissza Lausanne-ba. Gondoltuk, hogy valami programot még beiktatunk, úgyhogy útba ejtettük Genovát, hogy megnézzük az Akváriumot (Acquario di Genova). Az autózás nem volt minden feszültségtől mentes, kanyargó utak, kiszámíthatatlanul vezető olaszok, őrült kamionosok, úgyhogy én kapaszkodó pózba merevedve utaztam egy ideig, de aztán Géza felhívta a figyelmemet viselkedésem idegesítő voltára, úgyhogy akkor ellazultam, főleg miután Ábi felavatta a hányós vödröt... Kb. húsz percet úgy autóztunk, hogy én teljesen relaxált állapotban, ölemben a tele vödörrel, élveztem az utazást. Na de aztán szerencsésen megérkeztünk, és behaladtunk a létesítménybe.

Megcsodáltuk a halakat, delfineket, cápákat, pillangókat, kolibriket. Nagyon szép, meg érdekes tényleg, de csak ezért ne menjetek Genovába! A Tropicarium és az Állatkert lepkeháza is hozza ugyanezt a színvonalat.

De azt megállapítottuk, hogy a lamantin (nem tévesztendő össze Lamartine-nel) népszerű nevén a tengeritehén rendkívül helyes állat, vetekszik a fóka cukiságával.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.