Péntek este elrohantunk az IKEA-ba, abból a célból legfőképpen, hogy pótoljuk a lakás felszereléséhez tartozó, de általunk már megsemmisített tárgyakat (pl. pohár), valamint beszerezzünk még egy pár műanyag dobozt, amelyek segítségével uralni tudjuk a gyerekszobákban eluralkodó káoszt. Szépen bevásároltunk, ettünk húsgolyót, ahogy kell, majd fél tíz tájban haza is értünk. Gyorsan megpróbáltuk ágyba dugni a gyermekeinket, én megkíséreltem lerángatni Ábi zokniját. Nem sikerült, ellenben a jobb kezem középső ujján a legfölső ujjpercem derékszögben - egy diszkrét pukkanás kíséretében - hátrahajlott, majd vissza, és ott egészen hülye pózban begörbült. Nem fájt igazán, csak nem tudtam mozgatni, és idétlenül nézett ki. Pánikba estünk. A gyerekek teljesen, Géza nem annyira, ő inkább a tettek mezejére lépett, és kiderítette, hogy a klinika 11-ig nyitva van, úgyhogy áthívta a tőlünk nem messze lakó kollegáit, hogy vigyázzanak a gyerekekre (ők tíz percen belül meg is érkeztek, örök hála nekik ezért), mi pedig autóba pattantunk, és elszáguldottunk a rendelőbe.

Ott ki kellett tölteni egy francia nyelvű nyomtatványt, majd a betegfelvevő néninek átnyújtani, aki először is hosszasan ellenőrizte, hogy a biztosításunk rendben van-e, majd kérdezte, hogy mi a baj (nem beszélt angolul). Felmutattam a középső ujjamat (szerencse, hogy nem valami takargatni való helyen volt a sérülésem, mert kínos lett volna a többi sebesült előtt letolni a gatyámat pl.), bólintott, írt valamit, és mondta, hogy várjunk.

Vártunk. Közben - felkészülve arra a rémisztő szituációra, hogy Géza nem tarthat velem a vizsgálatra - begyakoroltuk angolul balesetem történetét. Fél óra múlva szólítottak is (Zsütaszi néven), Géza határozott léptekkel velem tartott, de a nővér visszaküldte azzal, hogy ne aggódjunk, a doktor beszél angolul (az klassz, de én nem). Ez a szigorú néni - anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám - készített két röntgenfelvételt a kezemről, majd áttessékelt egy másik szobába azzal, hogy a doktor is coming.

A doktor kisvártatva meg is érkezett, nagy vidáman el kezdett ékes francia nyelven beszélni hozzám, majd amikor elárultam neki, hogy nem értem amit mond, akkor megszeppenve közölte, hogy ő nem igazán beszél angolul. De spanyolul igen. Remek, ez így vicces lesz...

Azért én mindenesetre felmondtam a begyakorolt mondatomat, mely szerint megpróbáltam a fiam zokniját lehúzni, de my finger reccs. Bólogatott, beszélt franciául sokat, megnézte a röntgent egy másik nagyon szimpatikus monsieur-vel együtt, tanulmányozták a fittyent részt. Aztán nagyon szépen artikulálva, mosolyogva, részletesen elmagyarázta, hogy mi történt az ujjammal. Franciául. De mutogatott, és néha belecsempészett a mondandójába egy-egy angol szót, úgyhogy a lényeget megértettem, mely szerint csontom nem tört, de az ínszalag elszakadt. Hurrá. Ráhúzott az ujjamra egy műanyag merevítőt, körbetekerte ragasztóval, és közölte, hogy ezt egy hónapig hordanom kell, éjjel nappal, soha nem vehetem le. Majd egy hónap múlva, ha még mindig így áll az ujjam, akkor opera (láttam rajta, hogy ezalatt nem azt érti, hogy együtt megtekintjük a Pillangókisasszonyt). Na szép, mondhatom. Még valami gyógyszert is felírt, amit négy napig kell szednem. Miután ilyen jól elbeszélgettünk, kerítettek egy kedves nőt, aki beszélt angolul, úgyhogy akkor az ő segítségével még egyszer átvettük a dolgokat. A doktor elmondta az infókat, amiket tőlem hallott, többek között, hogy amikor vettem le a cipőmet, akkor történt ez a szörnyű baleset. Mondtam a nőnek, hogy my son, meg hogy socks, és hogy pulled down, úgyhogy végülis a zárójelentésben már az szerepel, hogy a fiam cipőjével csináltam valamit (ezeket a szavakat már felismerem franciául). Valószínűleg lényegtelen, a leghülyébb baleset címére így is eséllyel pályázhatok.

Közben még arról is megpróbált érdeklődni, hogy van-e családorvosunk (na mire ezt is megértettem, hogy mit akar...), mondtam, hogy nincs (pedig van, a Lotz Károly utcában rendel, és nem kedves, de ezt a remek poént szerencsére nem sütöttem el). Aztán bedobtam az adu ászt, megmondtam, hogy hol dolgozik az én drága hitvesem, ja hát akkor minden rendben van kérem, hívjuk dr. Edét, és majd ő mindent elrendez.  Ezek után a papírokkal és egy fájdalomcsillapítóval távoztunk a helyszínről. Itthon (negyed tizenkettő volt már) vidám kis társaság fogadott minket, a fiúk megpróbálták értelmezni a papírokat mindenféle fordító program segítségével, lámpafénynél megszakértették a röntgenfelvételt, majd a bébiszitterek távoztak, mi pedig nyugovóra tértünk.

Az ujjam továbbra sem fáj, viszont nem vagyok ügyes bal kézzel, ami elég zavaró. Holnap pedig felkeressük doktor Edét.

Ha már ilyen idétlen sérülést szereztem, akkor muszáj felidéznem a családunkban eddig előfordult baleseteket. Géza achillesz szakadásai rendes sportsérülések voltak, úgyhogy azt nem sorolnám ide. Ellenben nekem eddig egyszer kellett összevarrni a kezemet, amikor is mosogatás közben eltörtem egy poharat, valamint egyszer volt rajtam gipsz, akkor pedig az autó csomagtartója becsukása közben a jobb kezem hüvelykujja hajlott úgy hátra, hogy mind a két oldalon elszakadt benne az ínszalag. Borika egyszer - a délutáni alvás bojkottálása keretében - magára rántotta az olvasólámpát, ezzel égési sérülést szerzett, valamint egyszer lenyelte egy zenélő doboz kulcsát (mentővel kórház), Ábika pedig egy frissen sült csirke nuggetsba dugta bele úgy a mutatóujját, hogy az égési sérüléssel két naponta kellett kötözésre járnunk.

Szóval mit nekünk extrém sportolás, a hétköznapok is tartogatnak elég kihívást számunkra.

A gyerekek egyre jobbak angolból, remekül érzik magukat a suliban, mostanában Boriska sem szomorkodik annyit egyedül az udvaron, elvegyül a többiek közé. Ábinak az egész osztály a barátja, de van egy kiemelt személy, Charlie. Charlie nagyon helyes kisfiú, vörös göndör hajjal, művészien elhelyezett szeplőkkel az arcán. Annyira nagy a barátság, hogy vasárnapra Ábi meghívást is kapott Charlie-ékhoz egy kis közös játékra. A meghívás úgy szólt, hogy ebéddel is ellátják, sőt Bori is maradhat, hiszen Charlie-nak van egy nyolc éves nővére, és akkor jól összebarátkozhatnának. Juhéjj, kettesben tölthetünk egy pár órát! Na persze. Bori egyből kijelentette, hogy szó sem lehet ilyesmiről, ő biztos nem marad csak úgy ott, mindenféle idegen népekkel. Ábi lelkes volt, egészen addig a pillanatig, míg be nem léptünk a vendéglátók házába. Na ott lefagyott, és azt suttogta, hogy nélkülünk nem szeretne ott maradni. Akkor kínos toporgás vette kezdetét, közösen kivonultunk a kertben található óriás trambulinhoz, macskát simogattunk, legoban turkáltunk. De Ábit semmi sem győzte meg arról, hogy jó lesz ott neki. Az eredeti tervünk az volt, hogy míg Ábi önfeledten játszik nélkülünk, addig mi felkeressük a Vevey-ben található Alimentarium elnevezésű élelmiszer múzeumot. Végül is úgy alakult, hogy Charlie közölte, hogy ő szívesen velünk tart, úgyhogy Bori kis morgása után ("úgy volt, hogy hármasban megyünk"), elhaladtunk Vevey-be. Megnéztük a megnézni valókat, van mindenféle interaktív cucc, főzési kellékek, mindent meg lehet fogdosni, lehet illatmintákat szagolgatni, rohangálni. Charlie hamar feloldódott, rengeteget beszélt, kérdezett (Ábi szerint nagyon jól tud angolul. Valóban. Angol apukával és ausztrál anyukával én is jól tudnék.) És ami nagyon jó volt, hogy végre Borit is hallottuk angolul beszélni. Ábi nem nagyon szólalt meg, valószínűleg az ő barátságuk inkább non-verbális vonalon mozog, bár az is lehet, hogy egyszerűen előttünk nem akart angolul beszélni, amit teljesen megértek.

A múzeumnak van saját konyhája is, ahol mindenféle ínycsiklandozó falatot készítenek, a kertben szedik hozzá a friss fűszernövényeket, és még az ételek ára is a megszokott csillagászati alatt volt. Na de persze, mi nem használtuk ki a lehetőséget, mivel fúj hal, fúj zöldség, fúj leves, fúj ismeretlen mindenféle volt a választék, ezért a gyerekek jégkrémet ebédeltek (tudom, tudom...). Charlie-nak ki is esett a foga az első nyalintásnál... Ült, kezében tartott véres fogára meredve, hogyaszongya: "What is this?" Hát az a fogad, majd elviszi éjszaka a fogtündér. De nem! Az övét majd az egér viszi el.  Oké. Ennyit a kultúrák sokszínűségéről.

Fagyizás után szaladgáltunk még egy kicsit a tóparton, a szaladgálás hasznos volt a hideg ellen, aztán Charlie-t és a fogát haza szállítottuk. Otthon a szüleinek átnyújtottuk a fogat, és kicsit szabadkoztunk, hogy tényleg nem vertük meg a gyereküket. Addigra persze Ábinak is megjött a bátorsága, főleg hogy mi is ott voltunk, úgyhogy még egy órát játszottak teljes egyetértésben, miközben mi a kedves szülőkkel beszélgettünk. Persze főleg Géza beszélt, én szokásom szerint bőszen bólogattam, és néha bedobtam egy-egy szót, jelezvén, hogy képben vagyok.

Ezzel el is érkeztünk az én angol tudásomhoz. Na hát az nem nagyon van, de önbizalmam már annál inkább, tényleg már csak a legritkább esetben bújok el a boltban meglátván egy kedves anyukatársat, és nem mindig ügyelek kínosan arra, hogy nehogy egyszerre szálljak ki valakivel az autóból, így kitéve magamat annak, hogy az iskoláig beszélgetéssel kelljen elütni az időt (kb. egy három perces útról beszélünk). Persze egy csomó mindent nem értek, hanem inkább félreértek, és akkor nagy lelkesen válaszolok, és utána rájövök, hogy de nem is az volt a téma... Szerencsére ezek nagyon kedves nők, úgyhogy nem szólnak, csak elnézően mosolyognak, és néha csak egy homlokráncolásból jövök rá, hogy nem biztos, hogy tudnak követni, és ez most hogy jött ide.

Géza angol nyelvi fejlődéséről nem tudok beszámolni, gondolom jól megy neki, mivel azt használja napi sok órában, és néha ha nagyon fáradt, akkor nekem is mond olyat, hogy and.

Franszia tudásunk alakulgat, mióta egyszer rettenetesen beégtünk Vincent előtt, felkészületlenségünk okán, azóta szépen készülünk az órákra, én a magam részéről megfogadtam, hogy minden nap tanulok, legalább egy kicsit. Többé-kevésbé be is tartom. A boltban a következő kérdéseket már meg tudom különböztetni, és a megfelelő oui, illetve non válasszal meg is válaszolom: van-e törzsvásárlói kártyám, gyűjtöm-e a pontokat, kérek-e szatyrot, valamint a benzinkúton is meg tudom nevezni a kutat, ahol tankoltam. Csodálatos, ugye? Amúgy hivatalosan a teljesen kezdő szintről eggyel magasabb kategóriába léptük (Géza szerint a teljesen hülyéből átléptünk a simán hülyébe).

Ha tudnék angolul, akkor egyébként olyan társadalmi életet élnék, hogy csuhajja! Az iskolai szülői közösség nem tétlenkedik, folyamatosan szervezi a programokat. Volt kiállítás látogatás, amire nem mentem, tegnap este pedig a "Fun Ladies Night Out... Bowling!" című programon nem vettem részt. Amin még nem veszünk részt, az a Montreux Palace-ban - az iskolába járó gyerekek szülei, valamint az iskolában dolgozók részére - megrendezésre kerülő bál lesz. A részvételi díj 110 CHF fejenként, nőknek coctail dress, uraknak suit, esetleg dinner suit az elvárt viselet. Kár, hogy a koktélruhámat kirágta a moly, ezért most nem megyünk bálba. Igazán persze nem azért nem megyünk, mert koktélruhát, hozzáillő koktélcipőt, és passzoló koktéltáskát kellene beszereznünk számomra, (és akkor Géza dinner suitját még nem is említettem), hanem mert drága gyermekeinkre nincs aki vigyázzon. Pedig biztos jó buli lesz. Na mindegy, majd jövőre!

Akikkel barátkozunk, és néha közös programokat szervezünk, azok Géza magyar kollegái, valamint Annáék, akikkel együtt is síeltünk hétvégenként. Ami rendszeres, az a kedd délelőtti kávézás Annával Vevey-ben. Na az nagyon szórakoztató, és hasznos elfoglaltság. Lehet beszélni egy csomót magyarul! és hát az mindkettőnknek jól megy. Rendeztünk már magyar estet, csirkepörkölttel (magyar csirkéből!), nokedlivel, és uborkasalátával. Azon az estén gyermekeink kipróbálhatták, hogy mindenféle szülői presszió nélkül mikor jön el az az időpont, amikor önmaguktól ágyba kívánkoznak, alvási célzattal. Ábi 11-kor jelezte, hogy végül is már készen áll egy gyors fogmosásra, majd bedőlt az ágyába, és azonnal elaludt. Bori jól bírta, ő megvárta az éjfélt (persze addigra már a jól nevelt vendégek távoztak, mégiscsak egy kisgyermekes család vagyunk), és csak akkor tért nyugovóra. Kemények. Persze ez nem jelenti azt, hogy másnap délelőtt tízig horpasztottak volna, ezzel esélyt adva nekünk is a késői kelésre.

Mint már többször beszámoltunk róla, itt a társadalmi élet meghatározó része a sportolás. Mindenféle sportesemények vannak, amitől teljes izgalomba jön a város. Szombaton került megrendezésre a Lausanne 20 km elnevezésű futóverseny. Többféle kategóriában lehetett indulni, a gyerekeknek is voltak rövidebb távú versenyek, és volt egy 10 km-es verseny is. A nap fénypontja természetesen a 20 km-es futás volt. Gyönyörű útvonalon haladnak a futók, rettenetes szintkülönbségeket kell legyőzni, mivel a tengerszintről (vagyis a tószintről) indulnak, és érintik a város tetején található katedrálist (ezt úgy kell elképzelni, mintha a budapesti vivicitta érintené a Gellért-hegy tetejét). Mi, a magunk részéről a lelkes szurkoló kategóriában indultunk. Bár én már annyira asszimilálódtam, hogy rendszeresen járok futni (egyedül), de hülyén néztem volna ki a tízévesek között, mert a táv alapján ott indulhattam volna legfeljebb. De azért együtt dobogott a szívünk a várossal, és a 10 km-es versenynél az erkélyről szurkoltunk, majd a 20 km-es verseny idejére még az utcára is lehaladtunk. Azt azért hozzá kell tennem, hogy az időjárás nagyon zord volt, esett az eső, és kb. 7°C volt (igen, amikor Magyarországon 26°C, verőfényes napsütés). Gondoltuk, hogy bíztatjuk egy kicsit ezeket a bátor embereket, annál is inkább, mivel Bori magyartanára, Irénke is indult a versenyen, és megígértük neki, hogy szurkolunk, ha febukkan. Hát nem bukkant fel, pedig alaposan megbámultuk azt a pár ezer embert, aki elfutott mellettünk.  Mint később kiderült ő a 10 km-es távon indult, de azért utólag értékelte az igyekezetünket.

Végezetül pedig gyerekszáj rovatunk következik:

Mivel sokat autózunk, többféle módját találtuk ki az időtöltésnek. Én a magam részéről beérném a néma bámulással is, de gyermekeink nem annyira hívei ennek az elfoglaltságnak. Szóval, ha éppen nem egymást csépelik, és kántálják, hogy kaka-baba-utállak-undorító, akkor barchobázni szoktunk. Na az nagyon vicces. Általában Bori gondol, de néha Ábel is lehetőséget kap. Kedvencük a fogalom kategória. Vagy a fogalom, és tárgy keveréke (pl. eső, köd, mert ezeket meg lehet fogni). Szerencsére nem csak igennel és nemmel válaszolnak, hanem további támpontokkal is szokták árnyalni a képet. Így a legújabb kedvenc feladvány Bori részéről, amit ki kellett volna találnom, de valahogy nem sikerült: méter. Ez egy fogalom, ami felnőtteknek hasznos.

Hát így mulatunk mi.

Már megint majdnem eltelt egy hónap az előző bejegyzés óta, őrület. Mi meg nem írunk, felháborító. Gézának felmentése van, őt bedarálta a multinacionális nagyvállalat, én nem tudok semmi rendes kifogást felhozni, úgyhogy most megpróbálom bepótolni az elmaradásokat. Vigyázat, hosszú lesz!

Március utolsó hete az iskolában a Húsvét jegyében telt, valamint Ábiék Class Assembly-je is megrendezésre került, ezen kívül Bori nyolc éves lett.

A Húsvét megünneplése az iskolában tojáskereséssel történt, méghozzá oly módon, hogy lelkes anyukák (közöttük én is) mindenféle csoki tojást, csoki nyulat, és más efféle finomságokat rejtettünk el az iskola kertjében, amit aztán a gyerekek nagy izgalom közepette megkerestek. Rendkívül boldogok voltak a zsákmánnyal, és most egyik gyerekünk sem sértődött meg, hogy ott találtak engem - az anyukájukat, jaj, hova jut a világ?! - a tojás keresés színhelyén. (Fejlődőképes vagyok, tehát nem integettem, nem dobáltam puszit, nem teremtettem velük testi kontaktust, csak álldogáltam ott, a többi anyukával együtt.)

Ábiék Class Assembly-jét nagyon vártuk, annyit tudtunk, hogy Ábi sáfrány gyári munkás lesz benne, és állítása szerint amerikai angyalnak is beöltöznek egyesek. Nahát ezek után a következő dolgok történtek. Ábiék osztálya és a másodikosok közös műsorban foglalták össze, hogy milyen alapanyagok szükségesek a paella elkészítéséhez, és ezeket a dolgokat Spanyolország mely részéről lehet beszerezni. Na mi itt tudtuk meg, hogy a paella elkészítéséhez szükséges sáfrány nem más, mint a krókusz bibéje. Bevallom, hogy ezt eddig nem  tudtam, természetesen azóta utána olvastam, nagyon érdekes, tényleg. (Azért pont ezt a témát dolgozták fel, mert az utóbbi időszak témája náluk Spanyolország volt, így ennek ürügyén - többek között - megismerkedtek a paella hozzávalóival, készítettek magukról portrét Picasso stílusában, volt egy kislány, aki flamencót táncolt nekik /Ábi szerint flamingót.../, Gaudi hatására pedig mozaikot raktak.)

Amerikai angyal nem volt, Ábika viszont tényleg gyári munkás volt, még egy mondatot is mondott önállóan, valamint a többiekkel együtt énekelt (spanyolul is...).

Március 28-án Borcsa nyolc éves lett, ami teljesen érthetetlen, és hihetetlen, hogy ennyi idő eltelt a születése óta. Megható fotó összeállítást persze megint nem készítettem, de majd fogok egyszer, tényleg. Egyetlen dolgot kért szülinapjára, hogy legyen tavasz. Mivel az időjárás nem teljesítette ezt a kívánságát, kénytelenek voltunk a lakást művirágokkal, és műpillangókkal feldíszíteni. Borika szerencsére értékelte az igyekezetünket.

Március 29-én pénteken pedig elindultunk kocsival hazafelé. Géza egyedül tizenkét óra alatt szokta megtenni a Lausanne-Budapest távot, ezt persze a gyerekekkel nem mertük bevállalni, úgyhogy Salzburgban foglaltunk szállást egy éjszakára, hogy szombaton kipihenten és vidáman érkezzünk haza.

Az autózás nem volt annyira horror, mint amennyire számítottam rá (főleg ennyi idő távlatából visszatekintve). Persze volt ordibálás, verekedés (de szerencsére csak a gyerekek között, mi Gézával türtőztettük magunkat, legalábbis a verekedés terén). Voltak idilli részek is, amikor a gyerekek szépen elfoglalták magukat (Ábi például remek videó felvételt készített az autópályán mellettünk elsuhanó tájról, de többet is, egyik sem rövid), mi pedig beszélgetni is tudtunk egymással. Reggel kilenckor indultunk, és este fél hatra értünk Salzburgba, ahol még a szemerkélő esőben, és a kb. 3 °C-os hidegben sétáltunk egy nagyot, és megbeszéltük, hogy egyszer majd szép időben hosszasabban is elidőzünk ebben a kedves kis városban. Szombat reggel már nyolckor az autóban ültünk, és száguldottunk otthonunk felé. Magyarországra érvén az első dolog, ami feltűnt (azonkívül, hogy a bábolnai mekiben nem lehet kártyával fizetni), hogy annak ellenére, hogy mi tavaszi szünetre érkeztünk, tavaszi ruhákkal felszerelkezve, igencsak havas volt a táj. Megérkezvén otthonunkba észleltük, hogy a nagy hó mellett, hideg is van. Otthon ünneplő tömegek vártak minket, megünnepeltük Bori, és Géza tesója, Dani szülinapját. Danit egy 4,5 kg súlyú Toblerone-nal köszöntöttük föl. Gondolom még van belőle...

Húsvét vasárnap reggel a gyerekek lelkesen keresték a hideggel és hóval dacoló nyúl által a kertben elrejtett ajándékokat, Bori köszönő levelet is írt, amelyben aggodalmát fejezte ki fül- és farok lefagyás ügyében. Aztán érkezett az én drága kis családom is, evés, ivás, nevetés volt a program.

Kíméletes leszek, és nem fogok az otthon töltött két hét minden napjáról megemlékezni, a lényeg, hogy jó volt otthon, a gyerekek is szuper programokon vettek részt Agyibagyiéknak köszönhetően, én is tudtam találkozni barátokkal. Akikre nem jutott idő, azoktól elnézést kérek, remélem nem sértődtek meg örökre.

Azt még rögzíteném, hogy nagyon hideg volt ezalatt a két hét alatt, és mivel az előrejelzések 14 °C fokról, napsütésről, maximum futó záporokról írtak, ennek megfelelően meleg ruhával nem igazán készültem. A kertünkben kb. egy hétig hó volt, és az eső is állandóan esett, úgyhogy a hideg ellen azzal védekeztünk, hogy nem hagytuk el a házat. De aztán kimerészkedtünk a kertbe, a krókuszok is kinyíltak (de nem gyűjtöttünk sáfrányt), és mikor két hét után elindultunk a repülőtérre a nap is kisütött, és két nappal aztuán, hogy elhagytuk Magyarországot, Nagyapa már küldhette is fényképeket a teljes pompájukban virágzó nárciszokról.

Tanulság, hogy ne higgyetek az időjárás előrejelzésnek, mindig legyen nálatok esőkabát, meleg pulcsi, és vízálló cipő. A többi nem olyan fontos. Csomagolni még mindig utálok, és nem is tudok ésszerűen.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mialatt mi vígan voltunk Magyarországon, hogyan teltek Géza napjai Lausanne-ban. Ő a húsvét hétfőt követő kedden ugyanis visszatért ide külföldre, egyedül, csöndben visszaautózott, miközben elérzékenyülve arra gondolt, hogy milyen kár, hogy senki nem sikít a fülébe, nem kérdezi meg tíz percenként, hogy oda értünk-e már, és nem követel olyan ételt/italt, ami természetesen nincs nálunk.

Azért neki sem kizárólag magányosan teltek a napjai, pár napot itt töltöttek a barátaink, úgyhogy a szinte már kötelező sajt- és csokigyár-látogatás után fondüzhetett jó társaságban, és kirándulhatott a Mont Blanc-on. Sőt, kihasználva a síszezon utolsó hétvégéjét, megérkezésünk előtti napon még síelni is elment. Bár a hó már nem volt az igazi, azért senki ne legyen szomorú, eltelt szépen az a nap is.

A visszatérésünk nagyon jól sikerült, egészen rutinosan repülünk már, és vasárnap délben már landoltunk is a tavaszi időjárással fogadó Svájcban.

A szép időre való tekintettel le is sétáltunk a tó partra, ahol olyat láttunk, amilyet itt még sohasem (és a tíz éve itt élő ismerősünk állítása szerint még ő sem), szóval mindenhol autók parkoltak, a behajtani tilos utcákba behajtottak, felálltak a fűre, és egy csomó olyan dolgot csináltak, ami otthon hozzátartozik a szép tavaszi Normafa látványához, de itt eddig elképzelhetetlennek tartottam. Na sebaj, itt is emberek élnek ezek szerint. A tó parton pedig fűben piknikezők, barbecue sütők mindenféle méretben, a levegőben égett kolbász illata, a fagyisnál kilométeres sorok, a tavon evezősök.

A jó időnek köszönhetően pár nap alatt minden virágba borult, az eddig is gyönyörű tájat még szebbé téve. Kezdtük is beleélni magunkat, hogy kitört a nyár, de aztán egy huszáros vágással péntekre húsz fokot csökkent a hőmérséklet, Svájc német részén még a hó is esett, itt csak az eső szerencsére.

A tavasz beköszöntét itt az is jelzi, hogy megjelentek a tehenek a legelőkön, vidáman legelésznek, úgyhogy újra jönnek majd a tehén fotók, vigyázat!

Amúgy a suli még mindig jó, újra járnak úszni hetente egyszer, keddenként pedig Ábi ping-pong különórán vesz részt. Májusban mennek osztálykirándulásra mind a ketten, két éjszakát töltenek majd a Morgins nevű helyen. Nagy az izgalom az üggyel kapcsolatban, Bori teljes pánikban van, Ábi próbálja a dolog jó oldalát nézni. Az iskolában azt javasolták, ha még nem aludtak a gyerekek idegen helyen (mármint a szüleik nélkül), akkor itt az ideje, hogy valahol máshol töltsenek egy pár éjszakát. Esetleg valaki? Bori vagy Ábi egy pár éjszakára? Nem tudom mi lesz, gondolom jól fogják érezni magukat, de azért majd csomagolok nekik titkos ételkészleteket, biztos ami biztos.

A hétvégét megpróbáltuk valahogy eltölteni síelés nélkül, többek között megtekintettük Géza kollegájának két hetes gyermekét, Balázst. Rendkívül cuki egy teremtés, a mi gyerekeink is teljes eksztázisba jöttek tőle, mármint nem úgy hogy szeretnének itthonra egyet, hanem hogy kisbabásat játszanak. Ábi megállapította, hogy azért ijesztő a kisbaba sírása, mert váratlan és nagyon hangos. Van benne valami...

Vasárnap pedig - hogy ne maradjunk sportolás nélkül - bringára pattantunk, és elkerekeztünk a szomszédos Pully nevezetű településre. Szerencsére ez is egy olyan program, amiben meg lehet sértődni, lehet sírni, megfogadni, hogy na ezt soha többet, de végülis összességében megállapíthatjuk, hogy jó volt, máskor is megyünk.

Hát így zajlanak itt a napjaink, remélem senki nem sérült meg a magyarországi földrengésben! Megpróbálunk gyakrabban írni, mert ez így nem az igazi, félő, hogy apró - de annál fontosabb - részletek így lemaradnak, és az úgy mégsem járja.

Gondolom már mindenkit furdal a kíváncsiság, hogy hogy is volt az a március 15., és hogy került egy svájci - angol - iskolába egy magyar huszár. Na, az úgy volt, hogy a március 11. és 15. közötti héten "Words and Pictures Week" volt az iskolában, ami azt jelentette, hogy az egész hét az olvasás, a könyvek, az illusztrációk jegyében telt. Például ha megszólalt egy kolomp (mégiscsak Svájcban vagyunk...), akkor mindenki befejezte az aktuális tevékenységét, és olvasott 10 percig (elnevezése: D.E.A.R. = Drop Everything And Read). Ellátogatott az iskolába Paul Geraghty író, illusztrátor, aki vicces előadást tartott a gyerekeknek, rajzolt nekik félelmetes dinoszauruszt, és persze a könyveit is meg lehetett vásárolni, amit ott helyben dedikált is.

Aztán jött a csütörtök délután, amit nagy izgalommal vártunk. Aznap került megrendezésre a Many Voices Afternoon, aminek az a lényege, hogy az azonos anyanyelvű gyerekek összejöhessenek, egymás között használhassák az anyanyelvüket, beszélgessenek, játszanak, esetleg készítsenek valami hazai finomságot, mindezt egy-egy tanár, és a szülők együttműködésével. Mivel magyar gyerekből csak kettő van az iskolában, választhattunk, hogy Bori, Ábi és én alakítunk egy nyelvi csoportot, és elszórakoztatjuk egymást magyarul, vagy pedig csatlakozunk a nemzetközi csoporthoz, ahol az iskolában alulreprezentált nemzetek gyermekei vesznek részt (tehát a maradék). Bármilyen csábító volt is az első variáció, mégiscsak a nemzetközi gruppba jelentkeztünk, ahol megjelent egy görög, egy orosz kisfiú, és két román kislány. Mi a közelgő nemzeti ünnepünkre való tekintettel papírhuszárt hajtogattunk, miközben a big revolution, freedom fighter, hungarian soldat szókapcsolatok is elhangzottak a részemről. A görög anyuka a görög abc rejtelmeibe avatott be minket, a román apukával ún. márciuskát készítettünk, az orosz anyuka pedig a cirill betűket mutatta be. A mi csoportunkon kívül még tizenkét csoport volt, szívesen megnéztem volna például ahogy a spanyolok fiestáznak, a japánok pedig sushit készítenek.

Aztán elérkezett március 15., az iskolában aznap - az egész hét lezárásaként - mindenki beöltözhetett kedvenc karakterének. Nekünk több se kellett, Ábi magára öltötte a huszár ruháját (amit innen is még egyszer köszönünk Ritának, sok puszi kíséretében), fejébe nyomta a csákóját, és öntudatosan bevonult az iskolába. Bori Pankának öltözött a Csiribi és Pankából (Panka egy tündérlány, aki nem tud repülni, bár van szárnya, de a végére persze megtanul, senki ne aggódjon).

Akiket előző nap kiműveltünk, azok felismerték Ábiban a huszárt, a többiek - a hiányos műveltségű többség - viszont azt hitte, hogy Ábel a Diótörő. Na mindegy, annak is jó volt.

Amúgy az iskola még mindig szuper, eltekintve a reggeli szenvedéstől, szívesen mennek mind a ketten. A tanárok szerint jól beilleszkedtek, szépen haladnak az osztállyal, egyre aktívabbak az órákon. A reggeli búcsúzkodásunk a "se puszi se pá" jegyében arra redukálódott, hogy már Ábit sem kísérhetem el az ajtóig, hanem - hátra sem nézve - egyedül rohan az épületig. Ennek persze örülök, mindenképpen jobb, mintha úgy kellene belökdösni az ajtón. Boriska azért gyakran elszomorodik, hogy az ő örökbarátnője, Lili messze van, és nagyon hiányzik neki. Lilit senki sem pótolhatja, úgyhogy ebből szokott is sírás kerekedni, amitől a szívem megszakad. Lili helyére nem léphet senki, de remélem, ahogy Bori az angolt egyre jobban elsajátítja, úgy egyre inkább be tud kapcsolódni a közös játékba is. Ábinak nincsenek ilyen problémái, ő eljátszik bárkivel, focizik, kosarazik, csúszdázik, vagy csak bandázik a többiekkel.

Pénteken Boriék osztályában ún. class assembly került megrendezésre. Ez egy kis bemutató volt a szülők részére mindabból, amit idén tanultak az osztályban. Mivel fő témájuk eddig Egyiptom és a Római Birodalom volt, így bemutatták, hogyan készül a múmia, hogyan vásárol villákat magának a római császár, felolvasták az általuk írt meséket. Mindezt dalolva, táncolva, lazán, vidáman. Holnap Ábiéknál lesz ilyen rendezvény, nagy izgalommal várjuk, főleg, hogy Ábi szerint amerikai angyalnak fognak beöltözni. (?)

Szombaton Bori buliban volt, az egyik osztálytársa szülinapján Vevey-ben egy keramikus műhelyében szobrászkodtak, közben mi Ábival hármasban sétálgattunk a tóparton.

Vasárnap pedig az idei síszezon lezárásaként Champéry-be haladtunk. Az időjárás nem volt túl meggyőző, óriási köd fogadott minket, de aztán a kabinos felvonó felvont minket a felhők fölé, úgyhogy gyönyörű helyen, méltóképpen búcsúztattuk a síelést. Ez már lejtősebb, és sokkal hosszabb pálya volt, mint amin szocializálódtam Les Mosses-ban, de nem tört ki semmim, és be kell vallanom egészen megkedveltem eme szabadidős tevékenységet. Na de a következő síszezon még odébb van, addig is várnak ránk a hegyek, a kirándulások, talán előbb-utóbb tényleg kitavaszodik.

Péntektől pedig két hét tavaszi szünet következik, amit otthon töltünk (kivéve Gézát), úgyhogy mindenki érjen rá, és hívjon fel, és jöjjön át, és legyen otthon, ha mi mennénk át, és legyen jó idő!

Nehogy a feledés homályába vesszenek az elmúlt hetek eseményei, ezért gyorsan összefoglalom, hogy mi történt velünk azóta, hogy a gyerekek Cutie-val együtt visszatértek az iskolába.

Ott tartottunk, hogy a szünet után visszazökkentünk a dolgos hétköznapokba, majd március 1-én (pénteken) megérkezett Agyibagyi, hogy velünk töltsön tíz napot. Jöttét nagy öröm övezte, annál is inkább, mert Gézát a munka a hegyekbe szólította, úgyhogy a 4-vel kezdődő héten nélkülöznünk kellett a társaságát. Szombaton felkerestük a Cailler csokigyárat Brocban, ahol már jártunk ugyan, de Agyibagyi még nem. Megint tetszett, ettünk sok csokit helyben, és természetesen bespájzoltunk itthonra is.

Broc után elmentünk Gruyéres-be, ahol már szintén jártunk, de akkor szakadt az eső, ami valamennyit levont a program élvezeti értékéből. De most sütött a nap, a város gyönyörű volt, megnéztük a várat is, ahol a Plonk & Replonk című nagyon vicces kiállításba botlottunk. Szavakkal nem lehet leírni, ezért egy pár képet mutatunk, érdemes megnézni, tényleg nagyon mókás. A kiállítás szeptember 1-ig megtekinthető, ha esetleg valaki erre jár...

Ha már Gruyéres, akkor sajtgyár, ahol ugye sajtszag van feltehetőleg, úgyhogy amíg Géza és Agyibagyi a sajtkészítés rejtelmeiben merült el, mi üldögéltünk az autóban, Bori a frissen szerzett füzetében tündérekre matricázott báli ruhát, retikült, Ábi pedig félelmetes lovagjával terrorizálta eközben. Elüldögéltünk egy ideig, majd felbukkantak a gyár-látogatók azzal a hírrel, hogy van étterem, olyan, amiben nincs sajtszag, úgyhogy vidáman - bár gyanakodva, szimatolva - betódultunk, degeszre ettük magunkat, majd hazatértünk.

Kihasználva Agyibagyi jelenlétét, Gézával kettesben távoztunk otthonról, bebuszoztunk a belvárosba, ahol pénteken és szombaton zajlott a Red Bull Crashed Ice verseny. Méghozzá valami világkupa, vagy mi. Bevallom őszintén soha nem hallottam még eme sportágról, ha esetleg van még ily tudatlan elme rajtam kívül, annak elárulom, hogy ez arról szól, hogy nagyon meredek és keskeny jégpályán - négyesével - korcsolyával száguldoznak elszánt fiatalemberek. Az győz, aki a leggyorsabb. Nagyon meglepő volt a tömeg, amit az utcákon találtunk (bár lehet, hogy minden szombat este ilyen élet van a városban, csak mi még sosem jutottunk be olyankor), óriás hangulat, vidám fiatalok mindenhol. Csatlakoztunk Géza kollegáihoz, akik a startnál figyelték az eseményeket. Volt nagy izgalom, mert a legjobb négy közé bejutott egy (vagy kettő?) svájci is, úgyhogy nagyon drukkoltunk neki, de csak második lett. Megünnepelendő e szép helyezést, beültünk egy mexikói étterembe, ahol ettünk sokat, és a hangos zenének köszönhetően (rockabilly est volt) üvöltve beszélgettünk.

Másnapra a terv Genf meglátogatása volt, de reggelre Bori elbágyadt, szerintem belázasodott, de a hőmérő és Géza szerint nem. Szerintem meg nem jó a hőmérő, mivel az én hőmérsékletemnek 35,4 °C-t mért, ami a többiek szerint teljesen oké, szerintem meg annyira nem. Ugyanis nem vagyok hüllő. Na mindegy, lényegtelen persze, mindenesetre Bori a torkát is fájlalta, úgyhogy Ábival kiegészülve otthon maradtunk, Géza pedig Agyibagyival elautózott Genfbe. Ahol bejárták a belvárost, és megállapították, hogy a protestáns Róma az előzetes hírével ellentétben igenis szép város.

Hétfőn Géza elutazott Gstaad-ba, úgyhogy a hetet négyesben töltöttük. Agyibagyi napközben kirándulgatott a környéken, amúgy pedig legózott Ábival. Egyfolytában. Péntek este Géza visszatért közénk, volt nagy öröm. Szombaton Villeneuve-be mentünk (ez egy város, nem a Jacques), ahová Ábinak szülinapi meghívása volt, méghozzá bowling partyra volt hivatalos egytől fél négyig. Ábit leadtuk a helyszínen, mi pedig sétálgattunk a városkában, kacsákat etettünk, cukrászdában üldögéltünk. A cukrászdában megtudtuk, hogy Bori nem szereti az édeset. Erről azután tájékoztatott minket, hogy fél óráig skandálta, hogy mehenjühünk vissza abba a cuuukrááászdááábaaa! Majd miután két sütit is megkóstolt, és csalódottan félretolt, kért egy baguette-t. A megadott időben visszamentünk fiúgyermekünkért, aki kipirultan, izzadtan, vigyorogva távozott a rendezvényről.

Vasárnap hajnalban Géza elhagyta a Lausanne-i ingatlant, mivel az a téveszméje támadt, hogy nélküle nem játsszák le az Albert Stadion utolsó városi rangadóját. Szóval meccsre ment. Nyert a fradi, hipp hipp hurrá!

Hétfő reggel Agyibagyi visszatért Magyarországra, Géza pedig feltöltekezve zöld-fehér mámorral, visszatért hozzánk.

A suliban rengeteg minden történt/történik, majd arról külön beszámolok, elöljáróban annyit, hogy pénteken - azaz március 15-én - Ábi huszár ruhában megy iskolába, csütörtök délután pedig bemutatjuk a magyar nyelv szépségeit az érdeklődőknek.

A múlt héten szünet volt az iskolában, ami ráfért a gyerekekre, mert már eléggé fáradtak voltak.

Na szóval szünet, méghozzá úgy, hogy Géza is szabin volt szerdától, úgyhogy remek családi programokat találtunk ki. Még a szünetet megelőző pénteken az iskolában megkaptuk Cutie-t Ábiék osztályhörcsögét. Höri egy óriási ketrecben érkezett, egy nagy szatyor hörcsög-kellék (étel, faforgács stb.), egy hörcsögtartásról szóló kézikönyv, valamint egy A4-es lapnyi tudnivaló kíséretében. Az információk között szerepelt egy telefonszám, arra az esetre, ha Cutie-t elveszítenénk (tehát ha eltűnik, vagy ha eltávozik az élők sorából). Mindenkit megnyugtatok, hogy nem kellett tárcsáznunk a számot. Cutie-t hazaszállítottuk, és a következő napokban rendkívüli izgalommal vártuk, hogy előjöjjön rejtekhelyéről. Nem nagyon jött. Általában megvárta amíg elcsendesül a lakás, a gyerekek alszanak, és akkor aktivizálta magát, ami azt jelentette, hogy különböző módszerekkel megpróbált kiszökni a ketrecből. Nem sikerült neki. (Nekem volt gyerekkoromban hörcsögöm, és úgy emlékszem neki is az volt az egyetlen életcélja, hogy kijusson a terráriumból. De neki sikerült is.)

Az első hétvége szombatját a teljes tespedés jegyében töltöttük, csak délután merészkedtünk ki a levegőre, megtekintettük a tavat, a gyerekek bicikliztek, aztán gyorsan visszatértünk az otthonunkba. Vasárnapra havas hegyeket tűztünk ki célul magunk elé, de mivel nem bírtunk korán felkelni, ezért úgy döntöttünk, hogy nem síelünk, hanem szánkózunk Les Diablerets-en (Lö Diabétesz, tudjátok). Gyönyörű napsütéses idő volt, a felvonó még mindig nagyon félelmetes magasságban suhant velünk, de Ábel már annyira vagány volt, hogy nem is kapaszkodott, sőt hátrafordult az ülésben! Ó minő borzalom! Ettől én majdnem meghaltam, de aztán mégsem. Két menetet csúsztunk, Géza-Bori páros persze megint gyorsabb volt nálunk, de mi is száguldottunk rendesen, méghozzá Ábi kitalálta, hogy ne az út közepén haladjunk, mint a többiek, hanem a pálya szélén, bedőlve, amiből persze logikusan következik, hogy borultunk is párat, a legnagyobb örömünkre.

A hétfőt és a keddet itthon töltöttük, csak a közeli játszóteret kerestük fel, valamint Gézát a munkahelyén, ahol együtt ebédeltünk.

Szerdán Bázelben voltunk, amit Géza már megénekelt az előző bejegyzésben. Nagyon jó program volt, csak elindulni volt szörnyű. Azt hiszem azt volt a legborzalmasabb elindulásunk a szünidő alatt. Mert nálunk az a rész, amikor megpróbáljuk elhagyni a lakást, általában horrorba fordul. Igen, minden reggel így távozunk itthonról. Ordibálás, bőgés, fenyegetőzés. Lehet küldeni életvezetési tippeket! Nem mondom, hogy szívesen fogadjuk az "úgy rontottátok el a gyereknevelést, ahogy van, most már késő" típusú hozzászólásokat, de az építő jellegű tanácsokkal ne fukarkodjatok.

Csütörtökön korcsolyázni mentünk Les Paccots-ba, ahol megérkezésünkkor három személy korizott, úgyhogy attól nem kellett félni, hogy elsodor minket a tömeg. Én ismét rámerészkedtem a jégre, ami csúszós volt, de egyszer sem estem el, pedig nem kizárólag egy helyben tartózkodtam a palánkot szorítva... A gyerekek persze már ebbe is tök jól belejöttek, Ábi is elhagyta a keretet, és egyből hátrafelé kezdett el korcsolyázni. Én robotmozgással róttam a köröket, néha gyorsítottam a tempón, amikor meghallottam a "Fogócskázzunk!" felszólítást.

Aztán jött a péntek, a program: síelés! A helyszín: Les Mosses. Bennem elhatározás, hogy élvezni fogom. És tadadamm! élveztem is. A sífelvonót minden alkalommal úgy hagytam el, mint a többi ember (nem hason, nem háton, nem léc nélkül, nem bőgve, nem magammal rántva másokat), amitől az önbizalmam az egekbe szökött, és így lesiklani is sokkal jobb volt. Igazán akkor estem csak el, amikor meg akartam nézni Ábi óráján, hogy mennyi az idő, és elvesztettem az egyensúlyomat, de ezzel legalább fellöktem Ábit is, aki elütötte Borit, tehát hárman feküdtünk a földön, miközben Géza remekül szórakozott. Ő amúgy elmehetett igazi pályára is síelni, aminek örült, mi hárman pedig jól elvoltunk a gyerekpályán. Erről a szintről egyelőre nem szeretnék továbblépni, szeretném kiélvezni a siker mámorát.

Szombaton külföldre utaztunk, a Lausanne-tól 100 km-re található francia várost, Annecy-t kerestük föl, ahol a hétvégén velencei karnevál volt. Annecy-t amúgy Franciaország Velencéjének is szokták nevezni, szűk kis utcácskák, keskeny csatornák, hidacskák, tényleg nagyon hangulatos. Igazán karneváli hangulatot nem érzékeltünk, dermesztő hideget annál inkább. Tömegek hömpölyögtek az utcán (mert ráadásul szombaton van piac is, amolyan kirakodó vásár jellegű), a kávéházak megteltek, és az utcákon fel-alá sétáltak a jelmezesek, akik néha megálltak pózoltak, lehetett fotózni. Amúgy nagyon jól néztek ki, nem aprózták el a dekort, volt aki pl. egy fácánt viselt a fején. Tényleg nagyon hideg volt, úgyhogy bemenekültünk a helyi várba, ahol megtekintettünk egy - számunkra - teljesen értelmezhetetlen kortárs képzőművészeti kiállítást. Volt kitömött nyúl, kilapított hupikék törpike, felcicomázott biciklikerék. Miután a kulturális sokktól, és a lépcsőmászástól felmelegedtünk, elhagytuk a várat, majd a várost is, ahová mindenképpen szeretnénk még tavasszal visszatérni.

Vasárnapra a tervünk az volt, hogy kipihenjük a szünidő fáradalmait, hát így is tettünk. Aludtunk, főztünk, ettünk, délután pedig átjöttek Annáék, a gyerekek nagyot játszottak (a fiúk autóztak, vagy a lányokat nyaggatták, a lányok pedig különböző fejdíszekben vonultak fel-alá), mi pedig beszélgettünk egy jót.

Hétfőn pedig hónunk alá csaptuk Cutie-t, az abrakos zsákot, Ábi sífelszerelését, és egészen kevés veszekedést követően elindultunk az iskolába. Azóta visszarázódtunk a dolgos hétköznapokba, és várjuk a tavaszt, ami előbb-utóbb biztos megérkezik, mert a szőlőkben már dolgoznak, a parkokban is metszik a fákat, viszont a reggeli hőmérséklet még -10° C körül van.

Die drei scheenste dääg, a három legszebb nap. A bázeliek így nevezik a három napos farsangi karneváljukat, amelynek fényét idén volt szerencsénk jelenlétünkkel emelni. Bár az indulás előtt gyermekeink szokás szerint nem-tetszésüket fejezték ki a program miatt. Így többek között létrejött az Eszter szerint teljesen szürreális jelenet, amelyben Bori azt üvöltötte, hogy 'Nem akarok Bázelba menni!!! Biztos, hogy rondák lesznek a jelmezek!'. Mi meg megpróbáltunk észérvekkel, majd később hangos szóval meggyőzni egy hat és egy majdnem nyolc évest arról, hogy miattuk nem fogjuk kihagyni az év eseményét. Mindegy. Végül persze elmentünk Bázelba, és végül persze mindenki remekül érezte magát. Kislányunk utóbb büszkén (és röhögve) mesélte a barátainknak, hogy ő minden programot utál, és mi hiába is állnánk elő akármilyen szuper ötlettel, ő mindig az aktuális dolgot fogja utálni. Aztán élvezni, teszem hozzá én...

Ennek a posztnak viszont a Basler Fasnacht a témája. A három napos mulatság mindig Hamvazó Szerda utáni hétfőn kezdődik és pontosan 72 órán át tart. Hétfőn hajnali négykor minden fény kialszik a városban, és mikor a templomok harangjai elütik a négy órát meggyulladnak a lampionok és a fáklyák, és a elindul a több, mint tízezres jelmezes felvonulás. Aztán hétfőn délután újra felvonul a kb. kétszáz, Clique-nek nevezett csapat. Majd kedden a gyerekeké a terep, és díszes kiállításon mutatják be a Clique-ek óriás lampionjait a városban. Közben esténként minden magára valamit is adó kocsmában egy-egy csapat zenekara tart bulit és Schnitzelbank énekesek járják a várost a szatirikus hangú dalaikkal, a sujet-ekkel. Szerdán pedig délután újra körbejárják a várost, és csütörtök hajnali négyig folytatódik a buli.

Mi ebből a szerda délutáni felvonulást, vagy ahogy itt hívják Cortége-t néztük meg. Kb. délre értünk a városba, és mivel a belvároshoz közeli részeken mintegy fél óra keresgélés után sem találtunk olyan parkolót, ahol 90 percnél tovább lehet maradni, a város szélén hagytuk a kocsit, az FC Basel stadion parkolójában. (Lehet, hogy hallgatnom kellett volna a kolleganőmre, és egyből itt kezdeni?) Innen felpattantunk a 14es villamosra, ahol már csak arra kellett koncentrálnunk, hogy ott szálljunk le, ahol a furcsa jelmezes útitársaink. Aztán megkezdtük a bolyongást a belvárosban, ahol fél kettő után kezdődött a felvonulás. Mindenhol jelmezes csoportok készülődtek a "fellépésre", és itt-ott már felcsendült a fuvola és dob hangja. Aztán az egyik olyan téren álltunk meg, ahol a városban kijelölt külső és belső körön egymással szemben haladó csoportok éppen összetalálkoznak. Voltak páran. De remek helyünk volt, az egyik útvonal közvetlenül a mi járdaszigetünk mellett haladt el. Ácsorogtunk, és nézegettük a készülődést. Sokan a nézők közül is jelmezben voltak, a gyerekek meg szatyrokkal, táskákkal várták a menetet. Gyorsan rájöttünk, hogy ők tudták, amit mi akkor még nem: a felvonulók cukrot, csokit osztanak, de olyan mennyiségben, hogy a zsebek kb. a harmadik csapat után megtelnek. Ilyenkor jön jól a szatyor anyu táskájából! A felvonulás úgy néz ki, hogy egymást sűrűn követve, a forgalmi akadályok miatt néha meg-megállva jönnek a jelmezes zenekarok. Mindegyik guggenmusik-ot játszik, ami leginkább fúvószenét jelent, sok-sok dobbal és fuvolával. Minden csapat egy általa választott témát / személyt figuráz ki a jelmezével, az óriás lampionra festett képekkel és a nézőknek papíron osztogatott sujet-el. Nekünk is van pár ilyen gúnyversünk, és biztos remekül szórakoznánk rajtuk, ha értenénk a bázeli dialektust... De nem értjük. :) A zenekarokat a nagyobb csapatok esetében egy általában traktor vontatta pótkocsi zárja, aminek a tetejéről, vagy a belsejéből maskarások szórják az édességet.

Viszont a felvonulók nem csak cukrot és csokit osztogatnak. Dobálnak narancsot, mandarint és banánt is a bámészkodó tömegnek. A hölgyeket virágokkal, rózsával és mimózával csábítják közel a kocsikhoz, ahol aztán elkapják őket és beterítik konfettivel. Mert konfetti, azaz a Räppli van bőven. Olyan mennyiségben szórják, hogy helyenként szó szerint bokáig áll az utcán. És a rossz nyelvek még azt terjesztik, hogy a svájciaknál még a legféktelenebb buliban is egyből a porszívóba szórják a konfettit! :) Hát a bázeliek biztos nem! Mellettünk egy szerencsés lány, aki nem tudott ellenállni a virágnak, végül egy egész zsák konfettit kapott a nyakába. Az egyik kocsiról pedig egy konfetti-ágyúval kb. 5 méterről lőtték fejbe a sarkon ácsorgó rendőröket. Ilyenkor itt mindent szabad. Láttunk olyan teljesen ártatlannak tűnő plüss macinak öltözött alakokat, akik lemásztak a kocsiról, és beszélgetni kezdtek egy fiatalemberrel. A nagy dumálás közben az egyik mackó folyamatosan pakolta a konfettit a srác nyakába és fejére. Ő meg rezdülés nélkül társalgott a másik medvével. Óriási jelenet volt. Magam is megtapasztaltam, hogy milyen érzés ez amikor túlságosan elbambultam, és egy tízéves forma srác egy marék konfettit szórt a nyakamba, gondosan ügyelve rá, hogy jusson a kabátom, de még a pólóm alá is. Muki is kapott az arcába, mikor felemeltem egy kocsihoz, hogy csokit kérjen egy maskarástól. Még órákkal később, itthon is hullott belőlünk a räppli.

Körbejártuk a belvárost, megnéztük a kis utcákban, a tereken és a hidakon mindenfelé masírozó maskarásokat, és csak a hideg miatt hagytuk ott este Bázelt. Megértem, hogy miért mondták a helyiek, hogy náluk az év 362 napja arról szól, hogy készülnek erre a háromra. Nem tudom jövőre hol lesz a bázisunk, de ide szívesen visszajönnénk. Én mondjuk nagyon megnézném azt a hajnali felvonulást is.

Az előző bejegyzés kapcsán úgy érzem, hogy rögzítenem kell a síeléssel kapcsolatos érzéseimet. Már csak azért is, hogy ha egyszer én leszek a világ legöregebb síbajnoka (aki már eleve öregen tanult meg síelni), akkor is emlékezzek rá, hogy honnan indultam.

Na szóval az van, hogy a síelésben nagyon tetszik a táj, a hegyek, a hó, a síruhám, a szép bakancsom, viszont a többi részével még nem sikerült megbarátkoznom. Géza szerint nem látszik rajtam, hogy élvezem a síelést. Elárultam neki a titkot, hogy esetleg ez azért van, mert nem élvezem. Inkább csak szeretnék életben maradni. Nem eltörni egyik végtagomat sem. Vagy csak úgy kiszállni a felvonóból, hogy azzal nem okozok tömegbalesetet. Kicsit méltóságteljesebbnek, és elegánsabbnak szeretném érezni magamat. De ez még nem megy, úgyhogy vagy sírok, vagy nevetek a bénaságomon. De nem adom fel, bár néha úgy érzem, hogy mindenki jobban járna, ha hagynánk az egészet... De egyelőre a tél kitart, úgyhogy én is kitartok, és a hétvégén újra megpróbáljuk.

Múlt hétvégén viszont nem síeltem, hanem villámlátogatásra hazautaztam, ugyanis testvérem, akit nevezzünk Györgyinek (hiszen így hívják) kitalálta, hogy farsangi bulit szervez, méghozzá az ABBA  jegyében, ami nélkülem mit sem ért volna. Beszereztem egy megfelelő arany ruhadarabot, otthon pedig várt a szőke paróka, hogy Agnetaként pompázhassak. Pénteken délután érkeztem haza, majd a bkv járatait igénybe véve elutaztam Nagykovácsiba (ott várt a szőke paróka). Igazán nagy élmény volt, és az egy órás utazás során nagy örömömre szolgált, hogy értettem amit a körülöttem utazók beszélgetnek. Mindenkit kihallgattam, ezért utólag is elnézést kérek. A buli igazán fergeteges volt, csodálatos bajszokban, trapéz nadrágokban, szőke hajakban jelentek meg a kedves vendégek. Fotót - a köznyugalom megzavarásának elkerülése érdekében - nem mellékelek az eseményről, aki igényli, annak küldök e-mailben. Szombaton családilag ebédeltünk egyet, majd vasárnap reggel - röpke háromnegyed órás hólapátolás után - elhagytam az ottani otthonunkat, és visszarepültem itteni itthonunkba.

Vasárnap délután jó feleség módjára nokedlit szaggattam a röszti reszelő igénybe vételével, és muffint sütöttem, hogy Ábel a hétfői szülinapján meg tudja vendégelni az osztálytársait.

Ábel születésnapjára szerettem volna egy kis fotó összeállítást közzétenni, mint amilyet a rendes lelkiismeretes szülők szoktak készíteni ilyen alkalmakra, de nem tudtam kiválasztani ezernél kevesebb fényképet, viszont órákat töltöttem nosztalgikus bömböléssel. Nem értem, hogy mikor történt az, hogy abból a nyuszimotoron manőverező, homlokán állandósult kék púppal közlekedő, két éves koráig nem beszélő cukorfalatból egyszer csak hat éves nagyfiú lett, aki egyedül megy be az iskolába, és nem csak, hogy puszit nem adhatok neki, de már integetéssel sem égethetem.

Az iskolában nem tartottak farsangot, hanem ún. Silly Chlotes Day volt kedden, ami annyit jelentett, hogy mindenféle bolondos cuccban, vagy jelmezben lehetett menni iskolába, és egész nap abban voltak. Mi e jeles napra - hosszas próbálgatás után - beszereztünk egy piros bohóc orrot (Ábel kérésére), egy cica álarcot (szintén Ábel) és egy doboz arcfestő krétát (Borika javaslatára). Ezek után persze egyiket sem használtuk fel... Bori kikérte magának, hogy az arcát összefirkáljuk, Ábelnek ugyan rajzoltam egy kackiás bajszot, de mire a sulihoz értünk, lekopott, úgyhogy sos beszereztem egy szemceruzát, amivel újabb bajuszt (bajszot?) rajzoltam az arcára.

Be kell valljam, hogy nem bánom, hogy idén elmaradt a szülinapi zsúr megrendezésével, és a farsangi jelmez beszerzésével/elkészítésével járó idegbaj.

Jövő héten pedig szünet lesz az iskolában, juhéjj!

És a legjobb hír így a végére: Ábelék osztályhörcsöge Cutie nálunk tölti a szünidőt! Nagyon izgatottak vagyunk a vendég érkezésétől, Ábi tanító nénije azt mondta, hogy kapunk hozzá használati utasítást, de ha bármi váratlan dolog felmerül, akkor e-mailben keressük őt nyugodtan.

Az utolsó két hét úgy repült el, hogy észre sem vettük. Még csak most jöttünk vissza Párizsból... Persze sok minden történt azóta, úgyhogy következzen egy rövid összefoglaló.

Volt egy kis hivatali ügyintézés, mert hamarosan lejár az útlevelem, és bár nem tervezem, hogy az EU-n kívülre utazzak, de ugye soha nem lehet tudni. Nehogy ez legyen az akadálya egy jó kis üzleti útnak egy megfelelően egzotikus helyre. Szóval egy röpke telefonálás után kiderítettem, hogy Bernben van a Magyar Konzulátus, és ott pikk-pakk elintézhetem az ügyet. Mondjuk nem könnyű kapcsolatba lépni velük, hiszen a telefonon csak egy előre rögzített szöveget lehet meghallgatni, ami leginkább az internetes honlapjukra irányít. Remélem soha nem fogunk akkora bajba keveredni itt, hogy azonnali konzuli segítségre legyen szükségünk. Cserébe az ügyfélfogadási idő nagyon baráti. Keddtől péntekig, reggel tíztől délig lehet ügyet intézni. Ez pedig azt jelenti, hogy ugrott egy nap szabadság... Mindegy, elvittük a srácokat suliba, majd elautóztunk Bernbe. A konzulátus egy toronyház tizenegyedik emeletén van, úgy néz ki, mintha egy lakást bérletek volna ki, és abban rendezték volna be a hivatalt. Viszont kedvesek az ügyintézők, és minden adott az útlevél-igényléshez. Készült fénykép, beszkennelték az ujjlenyomataimat és az aláírásomat. Gondoltam ezzel meg is lennénk, és hamarosan megkapom az útlevelet. Aztán kiderült, hogy ennyire azért nem egyszerű a dolog. Visszaadták a még érvényes régi útlevelet, amit majd vissza kell küldenem postán nekik, hogy ők elküldhessék az újat. Azt ígérték, hogy mindezt hat héten belül lebonyolíthatjuk. Gondoltam, hogy persze, biztos sikerülni fog. De nem volt jogos a negatív hozzáállás, el kell ismernem, hogy ebben az esetben úgy tűnik remekül működik a magyar közigazgatás. Tegnap már meg is kaptam az e-mail-t, hogy legyek szíves küldeni az útlevelemet és postafordultával küldik is az újat. Két hét alatt. Elismerésem. Minden irónia nélkül.

Az ügyintézés miatt kivett szabadnap egyébként remek alkalom volt arra, hogy Eszterrel sétáljunk egy kicsit Bernben. Csodálatos a belváros. Egyik kedvenc útikönyv-fordulatunkkal élve: egységes urbán egész. Vagyis remekül megmaradt / megtartották a középkori óváros szűk utcáit és az épületeket. Néha olyan érzésünk volt, mintha a budai várnegyedben sétálnánk, más az építészeti stílus, de a hangulat valahogy nagyon olyan. És a legjobb az egészben, hogy végre olyan nyelven beszélnek az utcán, a boltokban és a kávézókban, amit megértek. Remek volt végre nem azzal kezdeni a rendelést, hogy beszélnek-e angolul. Itt ugyanis már a német az alap. Felüdülés volt. Körbesétáltuk az óvárost, nagyon klassz, hogy az egész egy félszigetszerű dombon van, amit U alakban ölel körül az Aare folyó. A túlpartról gyönyörű kilátás nyílik az óvárosra, és jobb időben még a város címerállata, a medve is látható a folyóparti medve-parkban. Még arra is sikerült rávennem Eszter, hogy felmásszon a székesegyház tornyába. Azt hiszem a látvány végül némileg ellensúlyozta a tériszonyát. Ide biztosan visszajövünk még tavasszal vagy nyáron, mert nagyon megfogott minket a város hangulata.

És ennek a napnak még mindig nem volt vége. Az iskola újra ámulatba ejtett minket. Meghívtak, hogy vegyünk részt egy workshop-on, ahol megmutatják nekünk hogyan tanítják ők az olvasást a gyerekeknek. Összejöttünk vagy 15-en (14 anyuka meg én!!!), és a Fundation 2 (az iskola előkészítő második évfolyama, ahova a 4-5 évesek járnak) két tanítónője szépen, lépésről lépésre elmagyarázta, hogyan tanítják meg először az angol nyelv hangjait, az azokhoz tartozó betűképeket, majd a különböző hangok összeolvasását, és végül a folyamatos olvasást. Mindezt úgy, hogy bemutatták a feladatokat, a képeket, még meg is énekeltették a csoportot. Játszottunk mindenféle játékot a betűkkel, de a legjobb az volt mikor előadták, hogyan gyakorolják az olvasást a srácokkal az iskolában. Az egyik tanárnő játszotta a gyereket, a másik saját magát. Könnyesre röhögtük magunkat, ahogy eljátszották a jelenetet. Simán el tudom képzelni, hogy pontosan így zajlik nap, mint nap a dolog. Az egésznek az volt a célja, hogy a kedves szülő pontosan értse, hogy mi történik a gyerekével a suliban, és ha arra vetemedne, hogy otthon gyakorol a gyerekkel, akkor ő is ugyanúgy csinálja, mint a tanárok. Még mindig ámulok.

Hétvégén megint síelésre kényszerítettem a családot, de legalább abban engedtem, hogy ismét Les Mosses-ban voltunk, ahol nem annyira félelmetes a tanulópálya. Annyira nem, hogy Ábel délelőtt tíztől öt órán keresztül folyamatosan pörgött. Ment fel a felvonóval, és robogott le a pályán. Robogott, mert nem kanyarodik, nem fékez, megy. Aztán rájött, hogy van a pálya szélén pár ugrató, úgyhogy a végén már ugratott is. Mindezt kb. 5 alkalom síelés után. Irigylem. Bori megértőbb volt, nem tágított Eszter mellől, szépen tartotta velünk a tanuló-tempót. Én meg mehettem pár kört a magasabb pályákon is. Képek mellékelve, részletekkel nem fájdítom a szíveket...

Aztán megint rövid hét jött, mert Eszter kimenőt kapott a hétvégére, így pénteken nekem kellett suliba és suliból fuvarozni a srácokat. És ha már ott voltam, akkor mire másra használhattam volna a napot, mint síelésre. Megnéztem egy új helyet, Leysin-t. Néhány iskolai csoport is pont pénteken tartott ott síelős napot, de a 40 perc sorbanállás a kabinos felvonónál nem rettentett el. És nem is bántam meg. Fent ragyogó napsütés és frissen esett hó fogadott. A hegy tetejéről egészen le lehet csúszni a faluba egy 7 km hosszú kék pályán. Nem volt rossz bemelegítés. De legjobb a 2330 méter magasból induló fekete pálya volt, aminek a nagyobb részén nem volt előkészítve a terep. Vagyis kb. egy méter mély szűz porhóban lehetett síelni. Aki csinált már ilyet, az tudja mit jelent ez. Akik meg nem, annak nehéz lenne elmagyarázni az érzést. Hihetetlen élmény volt.

Aztán a srácok úgy döntöttek, csináljunk egy laza hétvégét. Szombaton így ők pizsama-napot tartottak, én meg főzőcskéztem nekik. Meg magamnak. Régen ettem ilyen jó paprikás csirkét. :) Amihez a péntek esti, budapesti ABBA buliból vásárnap délben hazatérő feleségem még galuskát is csinált, úgyhogy nagy nagy bódottá volt. És akkor már el is jutottunk a tegnapi naphoz, mikor is Muki hatodik szülinapját ünnepeltük itthon, és őt ünnepelték a suliban is. Volt minden, ami kell: az osztály készített neki egy A2-es méretű képeslapot, ő meg meglepte őket sütivel és csokival. Itthon meg várták az ajándékok és a torta. Csak azt tudnám, hogyan telt el hat év ilyen gyorsan....  

Most pedig következik a múlt hétvége krónikája, amiben lesz Párizs, születésnap, romantika és lepkeház, viszont egyáltalában nem lesz benne szó síelésről!

Múlt szombaton születésnapom volt, méghozzá egy kerek évszám (vagyis csak a második számjegy kerek, az első szomorúan szögletes, és nem a 10-ről beszélünk, de még nem is a 70-ről) a Tücsök utca 2-ben nagy készülődés vette kezdetét a jeles napot megelőző hetekben. A gyerekek esténként eltűntek a szobájukban Géza, egy csomó papír, meg festék társaságában. Gondoltam, hogy a gyerekeken kívül Géza is készül valami meglepetéssel, de el nem tudtam képzelni, hogy mit fog kitalálni... (beállít a családom január 26-án? flash mob Lausanne egyik forgalmas parkjában? négyesben torta evés a lakásban?). Annyit elárult végül Bori javaslatára, hogy két napra csomagoljak össze, mert elhagyjuk az ingatlant. Kettesben! (Bori azt mondta Gézának, hogy anyának erre nem csak lelkileg, de bőröndileg is fel kell készülnie). Annyi útmutatást kaptam még, hogy kényelmes cipővel, és meleg kabáttal készüljek. Persze nagyon izgultam, hogy mi lesz, és amíg mi vígan vagyunk valahol, mi lesz a mi két kis drága gyermekünkkel. De teljes hírzárlat volt, úgyhogy senkitől semmilyen infót nem sikerült kicsikarnom.

Péntek délután a szokásos időben hazaértünk az iskolából, és tatatatamm! Géza szülei fogadtak minket egy hatalmas csokor virág társaságában. Oké, akkor a gyerekek rendben lesznek. De mi hova megyünk? És mikor? És mivel? Ezekre a kérdésekre is hamarosan választ kaptam, egy Párizs útikönyv előbukkanása lerántotta a leplet a titokról. Szóval este hétkor már a vonaton ültünk, ami elszállított minket Párizsba, ahonnan vasárnap délután négykor indultunk vissza itteni otthonunkba.

Este 11-kor már a Montparnasse-on található kedves kis szállodában voltunk, ahol a recepciós kicsit a Waczak szálló Basiljára emlékeztetett (Főleg akkor, amikor szombat este megkértük, hogy ajánljon egy éttermet a közelben, de ne legyen japán, kínai, hanem inkább valami kontinentális jellegű hely. Mire ő, állát vakargatva, oh well, nézzük csak, hát Kína az a kontinensen van, de igaz, ami igaz Japán, az egy sziget...)

Szombat reggel felkerekedtünk, és dacolva esővel, hideggel, széllel, vasárnap délutánig bejártunk mindent, amit egy rendes turista megnézhet, ha először jár ebben a gyönyörű városban. Nekem még három nappal a hazatérésünk után is izomlázam volt a sok gyaloglástól. Aki kirándult már együtt Gézával, az tudja miről beszélek.

Szombaton a Sacré Cœur-székesegyházzal kezdtük a napot, majd megtekintettük a Montmartre-on esernyőik alatt festményeiket árusító művészeket, és a gyanútlan turistákra erőszakosan lecsapó kétes tehetségű portré rajzolókat. Elhaladtunk a Diadalívhez, ahol kb. negyed óra keringés után rájöttünk, hogy melyik aluljáróból lehet felbukkanni az objektumhoz (az ötsávos úton való átfutást koromra való hivatkozással megtagadtam). Felcaplattunk (284 lépcső), körbenéztünk. Addigra már kicsit oszladozni kezdett a köd, és talán már az eső sem esett.

Következő állomásunkig, ami a Notre Dame székesegyház volt, "csak" a Champs Elysée-n kellett végigkorzózni, átcuppogni a Tulieriák sárban úszó kertjén és megkerülni a Louvre-t. Na, ez volt az a pont, ahol Géza megkegyelmezett nekem, és beültünk egy étteremnek látszó helyre, ahol a leveses csészében felszolgált kávétól, és sajtos hamburgertől ('le cheeseburger', persze az nem a leveses csészében volt) magunkhoz tértünk, és vidáman folytattuk utunkat.

A Notre Dame-ba kisebb sorban állás után bejutottunk, alaposan megtekintettük. A toronyba sajnos nem tudtunk felmenni, mert jól bezártak, mire odakeveredtünk.

Azt már nem tudom felidézni, hogy a nap melyik részében néztük meg az Igazságügyi Palota udvarán található Sainte-Chapelle-t, ami óriási festett ólomüveg ablakairól híres, és tényleg lenyűgözően gyönyörű. (Géza: az még a Notre Dame előtt volt.)

A szobafoglalásunkhoz járt két hajójegy is, amit estére tartogattunk, és úgy terveztük, hogy hajókázás után még vacsorázunk egy szülinapit valahol, úgyhogy este hatkor megcsodáltuk (csak alulnézetből) a kivilágított Eiffel tornyot, majd a Szajnán várakozó hajóhoz siettünk. Na, innen tényleg tömény romantika vette kezdetét, hajókázás a Szajnán, Párizs fényei, a hangszóróból szól a "Aux Champs-Elysées, aux Champs-Elysées" (ó sanzelizé), hordákba verődnek az egymást, és magukat megállás nélkül fényképező japán turisták, sikítva rohangálnak a tinédzserek... Jó dolog a születésnap.

Hajókázás után visszatértünk a szállodánkhoz, ahol a kedves recepciós - korábban már ismertetett - útmutatása után inkább magunktól kerestünk egy éttermet. Szerencsére találtunk egy nagyon hangulatos helyet, ahol még angol nyelvű étlap is volt (franciából még csak a bemutatkozást, zöldségek és berendezési tárgyak neveit vettük, úgyhogy az még kevés egy étlap értelmezéséhez). Finomat vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk, hogy másnap reggel korán kelhessünk, hiszen fél tízre már megvolt a jegyünk az Eiffel toronyba.

Vasárnap reggel szakadó esőben megközelítettük az Eiffel tornyot, fellifteztünk a második emeletre, ahol lehetőségünk adódott a panorámában gyönyörködni. A lehetőség adott volt, csupán az arcunkba csapódó vízszintesen zuhogó eső szabott határt az élvezetnek. A príma időjárásnak köszönhetően nem is lehetett magasabbra menni, úgyhogy amit meg lehetett nézni kívül és belül, azt megnéztük, és reménykedtünk, hogy hirtelen elvonulnak a felhők és kisüt a nap. Hát nem így lett. Mivel ilyen szép idő volt, gondoltuk, hogy valami fedett helyen töltjük a délelőtt további részét, de mert az időnk elég szűkre szabott volt, ezért a Louvre helyett az Orsay Múzeumot választottuk. Nem voltunk egyedül ezzel az ötletünkkel, úgyhogy a sorban állást itt sem úsztuk meg, de igazán megérte az álldogálást. Mindenre nem jutott időnk persze, de az óriási impresszionista kiállítást sikerült megnéznünk. (Nem, nem mi voltunk az a büdös család, aki a hírekben szerepelt azzal, hogy a szaguk miatt kitessékelték őket a múzeumból.)

A múzeum után visszamentünk a szállodába a bőröndünkért, és verőfényes napsütésben kisétáltunk az állomásra. Nagyon jól éreztük magunkat, és mindenképpen szeretnénk visszatérni, esetleg olyankor, amikor nem esik az eső, és akkor még megmásszuk az összes lépcsőt, amire most nem volt alkalmunk.

Este nyolcra érkeztünk a Tücsök utcába, ahol ünneplő tömegek vártak minket (Géza szülei és a gyerekeink személyében), tortával, ajándékokkal. Előkerültek a titokban készült alkotások, Bori egy házat készített papírdobozból, Ábi pedig egy várat rajzolt, kinyitható ablakokkal, valamint egy királylánnyal (ez vagyok én).

A szegény, Tücsök utcában maradottaknak sem volt szomorú sorsuk a hétvégén, szombaton a nemzetközi hőlégballon fesztivált nézték meg, vasárnap pedig a Papilioramában voltak, ahol a lepkéket csodálták meg, valamint bejutottak a malac simogatóba is (ahova múltkor együtt nem sikerült), bár a malac nem volt otthon, csak egy kedves szamár.

Ui.: Mindez nem jöhetett volna létre, ha Agyibagyiék nem vállalták volna el a gyerekmegőrzést, amit innen is még egyszer nagyon köszönök! Valamint a fotókból kiderül, hogy a két napos erőltetett menet közben új hobbit is találtunk magunknak, miután felfedeztük, hogy az iPhone-on elől is van kamera. Így mostantól mi is bővíteni fogjuk az önmagukat fotózó bolond turisták körét.