Kicsit elcsendesedett a Tücsök utca, mert a család 3/4 része már megkezdte a jól megérdemelt karácsonyi szünetet. Magamban maradtam, és mivel úgy gondoltam nem lenne a leghasznosabb időtöltés az egész hétvégét ingek vasalásával tölteni, elhatároztam, hogy egy erősen sportos hétvégével készülök az előttünk álló, töltött káposzta-húsleves-bejgli-mézeskalács-mindenegyéb formában jelentkező kihívásokra. Ezzel mintegy előre enyhítendő az ilyenkor szükségszerűen bekövetkező lelkiismeret furdalást.

Szombaton az egyébként is futóbolond város lakói megrendezték az Éjféli Karácsonyi Futás elnevezésű megmozdulást, és mivel a régebb óta itt állomásozó kollegám/szomszédunk lelkes rohangászó, beneveztünk mi is. Hiszen mi mást is csinálhatna az ember egy kellemesen esős szombat este... A rendezvényről annyit kell tudni, hogy a résztvevőknek (több ezer nevező volt) kötelező valamilyen maskarában futni, de legalább egy Mikulás sapkával jelezni, hogy (futó)bolondok. Van jelmezverseny is, ennek megfelelően szép számú Mikulás, ajándékdoboz, és karácsonyfa jelent meg a rajtnál. Volt olyan, merészebb férfi versenyző, aki a piros fürdőköpenye alatt csak egy fekete, elől piros toll-boában kiteljesedő tangát viselt, hangos sikert aratva a nézők körében. De láttunk komplett betlehemes jelenetet Máriával, Józseffel, állatokkal, Kis-Jézussal a jászolban. Volt olyan 4 fős csapat, aki egy party-sátor méretű karácsonyi csomag belsejében teljesítette a távot, és futott Mikulás apuka a gyermekét (?!) talicskában tolva. Bemelegítésként egy nagy sörsátorban lehetett lélekben is felkészülni a megpróbáltatásokra, és elbújni a néha rázendítő eső elől. Mi a jobb ráhangolódás érdekében forralt borral melegítettünk, biztos, ami biztos. Három táv közül lehetett választani, így mi jelentős önismeretet tanúsítva, a még legkevésbé elrettentőnek tűnő 2,5 km-es távra neveztünk. Az igazat megvallva az indulás előtt kicsit nagyképűen álltam a dologhoz, mert gondoltam ezt a távot kacagva végigszökdelem. És indulásnál még nem is volt gond, remek testcselekkel kerülgettem a csoszogós tempóban induló karácsonyfákat és mikulásokat, meg a csetlő-botló gyerekeket a lejtős utcákon. Aztán fordult a kocka, az első emelkedő, és a tüdőm jelentős részének kiköpése után ugyanezek a sporttársaim átszellemült mosollyal arcukon suhantak el mellettem. Ezt ugyanis kihagytam a számításból. Mármint, hogy Lausanne nem az Alföldön van. A 2,5 km alatt egy életre a fejembe véstem, hogy a katedrális igenis magasan van, és többször megfogadtam, hogy engem többet nem hülyít be Miki ilyen nevezésekkel, illetve, hogy most már aztán tényleg rendszeresen fogom látogatni az edzőteremet. Végül pont 15 perc alatt sikerült teljesíteni a távot, amivel a mezőny első felében voltunk. Az igazat megvallva a jobbak a dupla távot teljesítették ennyi idő alatt... Remek tapasztalat és jó móka volt a dolog, még akkor is, ha másnap reggel mikor felkeltem kicsit darabos volt a mozgásom.

Kutyaharapást szőrivel, tartja a mondás, így vasárnap sem tétlenkedéssel telt a nap. Felavattam a szombaton beszerzett új sílécemet és bakancsomat. Mivel továbbra is az eső uralta az időjárást, új barátunkkal, Péterrel úgy döntöttünk, hogy nem Les Paccots-ba megyünk, hanem megnézünk valami magasabban lévő síterepet. Szerencsére van választék. A választásunk a Les Diablerets nevű terepre esett, ami kb. egy óra autózásra van tőlünk. Tudtuk, hogy még nagyon a szezon elején vagyunk, de kicsit megrettentünk, mikor rajtunk kívül csak 3 autót találtunk a parkolóban. Igaz szemerkélt az eső és a völgyben nem volt hidegebb, mint 3-4 fok. Aztán a felvonó tetején hamar kiderült, hogy alaptalan volt a félelem, fent már a hó esett és remek állapotban voltak a pályák. Néha kifejezetten erős hóesésben, néha meg már-már ideális körülmények között csúszhattunk. És nem volt tömeg. Helyesebben nem volt ott senki. Üres pályákon rázódhattam vissza a legalább 8 éve abbahagyott síelésbe. És ez nem csak nekem volt jó, de így mások életét sem kockáztattuk.  Petivel megállapítottuk, hogy mindketten nagyon elegáns stílusban adjuk elő a síelést... könnyeden küzdünk a túlélésért. Aztán persze egyre jobban visszajöttek az emlékek, klassz volt újra a pályán, és főleg ilyen pályán. Mint, mondtam itt még nincs igazán szezon, így nem ment minden felvonó, de így is remekül karbantartott pályákon lehetett síelni, és csak akkor volt kicsit kásásabb a hó, mikor egészen lecsúsztunk a völgybe. De mire oda leértünk, már remegett a lábam. Az erőnlét nagyon hiányzik még. Fél ötkor, mintegy 5 óra síelés után már tényleg úgy éreztem, hogy mozdulni nem tudok, így megváltás volt, hogy hazaindultunk. A nap lezárásaként egy könnyed szalonnás-sajtos-tojásos röstivel és egy korsó sörrel ünnepeltük a túlélést. És az étterem előtt a svájci mindennapok egy újabb remekével találkoztam. Sajt-automata. Hihetetlen. Mivel ugye a boltok korán zárnak, illetve vasárnap nem is nyitnak ki, előfordulhatna, hogy a váratlanul beállító vendéget nem tudják fondüvel kínálni. Ez pedig botrány lenne. Na, erre jó a sajt-automata. Az ember bármikor leugrik a kisváros főterére és megveszi a hiányzó alapanyagot a fondühöz, raclette-hez. Van benne több féle sajt, kenyér, krumpli, de még habcsók is. Ez utóbbi nem a fondühöz persze, hanem a desszerthez. Mert pl. a gesztenyepürét itt úgy készítik, hogy a teljesen semleges ízű masszát egy nagyon édes habcsókra tálalják, és úgy teszik rá a tejszínhabot. Az eredmény végül ugyanaz mint nálunk: édes, tejszínes gesztenyepüré, de nekik ezt is bonyolítani kell... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.