Ez a hétvége megint a téli sportok jegyében telt. Lassan kezd az az érzésem lenni, hogy a Téli Olimpia felkészítő táborába kerültünk. Mondjuk, ezzel nekem semmi problémám nincs, és egyelőre a család többi része sem tanúsít nagyobb ellenállást. Szombaton a szokásos vásárlási őrülettel bonyolítottuk a napot, hiszen Eszternek még nem volt saját sífelszerelése. Na, ezt gyorsan orvosoltuk. Úgyhogy erre már nem foghatja, ha nincs kedve síelni. De van neki. :) A lényeg, hogy itt a sportboltokban már úgy tekintik, hogy vége a téli szezonnak, ezért jelentős leárazások vannak. Vettünk is gyorsan szép lécet, cipőt és botot. Bori meg is jegyezte, hogy ez most már tényleg disznóság, hogy a családból neki van a legcsúnyább sícipője. (Úgy tűnik, azért mégsem szépült meg még annyira.) Hiába mondta Ábi, hogy azért az ő belül rózsaszín bakancsát nem mondaná férfi szemmel túlzottan szépnek, az érvei lepattantak az enyém viszont ronda és kész riposztról. Mindegy, Eszter felszerelése szép is, jó is, és az eladó kedvesen megjegyezte, hogy a lécet elég lesz 1-2 év múlva lecserélni, mikor a Madam már profin fog siklani. Nekem ilyet nem mondtak, mikor a sajátomat vettem... Ezek szerint belőlem nem nézik ki a fejlődést.

Délután Pákó felé vettük az irányt, hogy ne csak síelni, hanem korcsolyázni is megtanuljunk. Kölcsönöztünk mindenkinek korit a helyi jégkorongpályán. Igen mindenkinek, mert Esztert is sikerült rábeszélni, hogy így harmic-khmizébigyó évesen életében először jégre menjen. És nem is adta fel az első kör után. Megtesz majd még egy pár kört, míg ezen a pályán meccset játszhat a helyi csapatban, de az első alkalomhoz képest nagyon ügyes volt. A gyerekek meg úgy köröznek, mint a gyorskorcsolyázók. Ábel még a kis járókerettel, de azzal nagyon, Bori viszont minden segítség nélkül. A legnagyobb élmény talán mégis az volt a srácoknak, hogy egy idő után kis szünetet kellett tartanunk, mert jött a Rolba. Nagyon tetszett nekik, ahogy a gép gyönyörű, sima jeget varázsolt az összekarcolt helyébe. Meg persze az is, hogy mi közben a büfében leülhettünk inni valamit. Aztán végkimerülésig folytattuk a körözést. Mire befejeztük, megint eleredt a hó, gyönyörű fehér takaróval borítva a kis faházakat. (Találtunk is egy eladó faházat. Kellemes, új építésű, két szintes, hegyekre néző. El tudnám ott képzelni a nyugdíjas éveimet. Csak az ára elrettentő egyelőre. 700.000 helyi pénz. Ahogy most kinéz, a nyugdíjból nem fogja futni...) Fura volt, hogy mikor elindultunk haza, már jött is szemben a hókotró. Biztos a helyi Aigner Szilárd jobban meg tudta tippelni a várható hó-mennyiséget, és fel tudtak készülni.

Vasárnap ismét Les Paccots. Csak most a hegyre fel. Meg még egy hadseregnyi másik ember is. Túl szép volt az idő, hogy ne mindenki síelni induljon. Sok síterep van a környéken, de úgy tűnik ezen a vasárnapon Pákó volt a legnépszerűbb. Régi, szlovákiai síeléseket idéző sorok voltak a felvonóknál. Igen, a felvonóknál. Mivel mi is mind felvonóztunk. Itt nincs varázs-szőnyeg, ezért Eszternek és a srácoknak gyorsan meg kellett tanulnia a tányéros felvonó kezelését. Pontosabban Borinak már nem, hiszen ő az iskolai síelésen hétfőn már megtanulta. Büszkén magyarázta is, hogyan kell használni a rémületes szerkezetet. Aztán persze Eszter minden gond nélkül, legyőzve a félelme ezen részét felutazott a pálya tetejére, és Ábel is két közös út után rájött, hogy kényelmesebb egyedül. Sajnos Eszter csak pár csúszást bírt, mert egy remek fejfájás arra kárhoztatta, hogy a nap további részét a pálya alján napozással, és a sípályák népének megfigyelésével töltse. Ki is figyelte, hogy a következő alkalommal inkább egy fiatal oktatótól tanulna. Mi viszont a gyerekekkel számtalan alkalommal kivártuk a sorunkat, és mindenféle kalandos utakon (is) síelve koptattuk a helyi tanulópályát. Azért nekem sikerült feljebb is merészkedni a hegyen, de ez most a kilátáson kívül nem sok pluszt adott. Egész nap verőfényes napsütés volt, sokan is voltak, csúnyán lekoptak és meg is kásásodtak a fenti részek. Összességében jó napunk volt, a gyerekek hihetetlen gyorsasággal haladnak a Téli Olimpia felé vezető úton. Alakul a jövő magyar alpesi sí csapata. A végén megint könyörögni kellett, hogy induljunk haza. Az sem nagyon győzte meg Ábelt, hogy leállították a felvonókat. Az egyetlen - részben - hatásos érv az volt, hogy ő ma is mehetett ugyanoda síelni. (Irigyeltem is rendesen) Lelkesen jött haza, egyébként sícipőben, és büszkén mesélte, hogy ment a nagyfelvonóval is, és megint síelt a fák között, és és és és....

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.