Ígérem, hogy találok valami hobbit, amiről írni lehet, vagy elkezdem jegyzetelni a bosszantó dolgokat, mielőtt olvashatatlanul unalmassá válik a blog a síparadicsomokról szóló bejegyzésektől.

Szóval újabb hétvége, újabb havas hegyek... A legutóbbi bejegyzésnél ott tartottunk, hogy Bori kezd megbarátkozni a tél nevű évszakkal, és ezen belül is a hó elnevezésű jelenséggel. Csak a sícipője, na az ronda, ezért egyáltalán nincs kedve síelni. De mi síelni megyünk, ebben nem ismerünk irgalmat. (Vagyis Gézát nem lehet ettől a meggyőződésétől eltántorítani, hogy síelni jó, és nincs is annál csodásabb dolog, ha a család együtt siklik boldogan valami népszerű síterepen.) Síelő életmódunk jegyében szombaton felkerestünk egy pár sportboltot, hogy a gyerekeknek beszerezzünk még egy garnitúra síruhát (biztos, ami biztos...).

A szombati vásárlásnál megint belebotlottunk az itt szombatonként szokásos vásárló tömegbe. Ezen még mindig meg tudunk lepődni, hogy itt minden szombaton úgy néznek ki az üzletek, mint otthon egy menő plázában aranyvasárnap. Na de a tömeg nem szegte kedvünket, csodálatos ruhákat vásároltunk, mindenki örült.  Ha már úgyis a boltokat jártuk, betértünk egy optikai szaküzletbe is, hogy elvégeztessük a jogosítványunk lecseréléshez szükséges szemvizsgálatot. (Egy éven belül vizsga nélkül le lehet cserélni a jogosítványt svájcira, egy éven túl viszont vizsgázni kell. Franciául.) Itt kipróbálhattuk frissen szerzett - és nagyon kezdetleges - francia tudásunkat, mivel fel kellett olvasni számokat és betűket. Sikerült. Méghozzá annyira, hogy az optikus közölte, hogy a madame-nak (vagyis nekem) nem is kell szemüveg! Ez jó hír, hiszen három héttel ezelőtt csináltattam magamnak egy új szemüveget otthon. Svájcban messzire is látok! Jó mi?

Vasárnap reggel korán felkeltünk, összepakoltuk a sí-szerkókat, és útnak indultunk a Les Mosses nevű helyre. Vittük a ronda sícipőt is magunkkal. Én nem rendelkezem sícipővel és síléccel (sítudással sem), de persze ezzel a gyenge kifogással nem kaptam felmentést a program alól. Anna barátnőmékkel megbeszéltük, hogy ők is megjelennek a helyszínen, és biztosítják számomra a felszerelést. A síparadicsom kb. egy óra autózásra található Lausanne-tól, és minden elfogultság nélkül állíthatom, hogy elég szép. Van két kifejezetten gyerekeknek (vagy nagyon béna kezdőknek = nekem) való pálya, természetesen felvonóval mindkettő (és ami nem olyan természetes, ezekre a pályákra nem kell síbérletet venni, tehát ingyen használható...). az egyiken futószalagos felvonó van, így ezt mindenki rögtön tudta használni. A másikon köteles felvonó van, arra csak Bori merészkedett át, de egyből nagyon ügyesen ráérzett.

A síoktató szerepét Géza töltötte be, nem mondanám, hogy nem volt ideges a tanítványok viselkedésétől. Kicsit kiabált mindenkivel. Kicsit sírt mindenki. De aztán a gyerekek hamar ráéreztek a siklás örömére, úgyhogy fél ötkor, amikor bezártak a pályák csak egy laza hiszti kíséretében sikerült Ábikát indulásra kényszeríteni. Engem Anna is felkarolt, a kezdeti végtelen bénázás, és bőgés után egészen megtetszett eme szabadidős tevékenység, többször lecsúsztam (esés nélkül) a hosszúnak nem mondható (és kb. 10%-os dőlésszöggel rendelkező) pályán. Jobbra kanyarodni még nem tudok, ami nem túl praktikus.

Géza síelt igazi pályán is, nagyon meg volt elégedve, és a lényeg, hogy a nap végén Borika közölte, hogy olyan jó síelni, hogy már a sícipőjét sem látja rondának!

Hétfőn pedig az iskolával mentek síelni Boriék, ahol megtanult tányéros-felvonózni, és nagyon boldogan jött haza, még kedd reggel is úgy ébredt, hogy egyből megjegyezte, hogy imád síelni (a sícipőről már nem is beszélünk).

Viszont az egész hetemet beárnyékolta az aggodalom, amit az otthoni drága rokonaimért, és barátaimért éreztem a hátborzongató híreket (vö. hóesés) olvasva. Remélem mindenki jól van! Csak megnyugtatásul közlöm, hogy itt is esett nagy hó, és itt is elakadtak a trolik, meg a teherautók a városban. Viszont itt legalább járnak a hókotrók...

Persze mi a legnagyobb káoszban mentünk lecserélni a jogosítványunkat, de én már annyira rutinosan vezetek, hogy kacagva kerültem ki a jeges utcán felénk csúszkáló trolikat, elakadt teherautóikra kétségbeesetten hóláncot szerelő sofőröket. A jogsi csere amúgy gördülékenyen zajlott, mintegy húsz perces ügyintézés keretében kezünkbe kaptuk a svájci vezetői engedélyeinket, a magyar dokumentumokat pedig visszaküldték Magyarországra. (Vajon látjuk-e még őket valaha?) Reméljük a hamarosan esedékes útlevél hosszabbítás is hasonlóan sok időt fog igénybe venni.

Hétvégére korcsolyázást és újabb síelést tervezünk, amit mindenképpen dokumentálni fogunk. Ezért előre is elnézést kérünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.