Ott tartottunk, hogy július első hetében hazamentünk, Géza visszajött, dolgozott, szomorkodott nélkülünk, írt blogbejegyzést, három hét után nem bírta, hazaugrott egy hétvégére, aztán még két hetet árválkodott Svájcországban, majd autóba pattant, és ismét Magyarországra látogatott, de akkor már hosszas nyaralás céljából. Két hetet otthon is volt, aztán újra autóba ült, visszaszállította a több köbméter teljesen fölöslegesen haza hurcolt cuccunkat, a bringákat, amiket mintegy három alkalommal használtunk is, aztán augusztus végén mi is visszareppentünk.

A nyár meleg volt, és gyorsan eltelt. A gyerekek egy hetet táboroztak, aztán két hetet otthon szórakoztattuk egymást a nagy melegben, utána két hetet Gödön töltöttünk, majd pedig - már Gézával együtt - pár napot Szegeden nyaraltunk, majd Balatonvilágoson voltunk.

A nyári eseményeket nem nagyon dokumentáltuk, Gödön a Duna parton, avagy bent a Dunában próbáltuk túlélni a hőséget, Szegeden viziparádéztunk, csúszdáztunk, én pedig minden nap - napozás címén - aludtam egy órát valahol egy nyugágyban. A Balatonnál - mily meglepő! - fürödtünk a Balatonban, amikor éppen nem fagytunk bele, voltunk Siófokon, ahol megtekintettük a Komi Köztársaságból érkezett finnugor rokonaink néptánc bemutatóját, forogtunk a víztorony tetejével, és még moziban is voltunk.

Persze drága családtagjainkkal is próbáltunk minél több időt eltölteni, és az éppen ráérő barátokkal is összehozni némi randevút. 

Visszatérésünk első nagy eseménye a multinacionális nagyvállalat által szervezett családi nap volt augusztus utolsó szombatján, pazar helyszínen, rengeteg étellel, gyerekkel, programmal. A party a kalóztémára volt felépítve, úgyhogy ennek jegyében készítettünk kalózsapkát és papír-papagájt, ettünk, ittunk, veszekedtünk, aztán hazajöttünk. Vasárnap bringára pattantunk, és legurultunk  a tó partra, de közben belekeveredtünk egy görkorcsolya világversenybe. Mármint csak nézőként. Nagyon érdekes volt, főleg a hason száguldó versenyzők...

Szeptember 2-án felkerestük az iskolát, megtekintettük az osztálytermeket, tanárokat, mindent rendben találtunk, beszereztük az egyenruhákat, majd hazatértünk. Másnap a gyerekek teljes izgalommal vágtak neki a napnak, Ábelék kilencen vannak az osztályban, Boriék pedig - összevonva a harmadikosokkal - tizenöten. A hangulat még mindig remek, minden great, fantastic, super, excelent, faboulos.

Én a magam részéről elhatároztam, hogy angol nyelvi fejlődésem elősegítése céljából belevetem magam a társasági életbe, részt veszek mindenféle - iskolai anyukák által szervezett - programon.

Ennek megfelelően múlt pénteken, miután leadtam a gyerekeket, határozott léptekkel bevonultam az iskola szalonjába, hogy ott társalogjak és kávézzak. Bementem, de mivel mindenki cseverészett valakivel, sarkon fordultam, és kiosontam. Gézát értesítettem megfutamodásomról, aki határozottan felszólított, hogy menjek vissza, és barátkozzak. Visszamentem, tébláboltam, elrontottam a kávéfőzőt, de aztán tényleg szóba elegyedtem a kedves nőkkel, és még egy reggelire is meghívást kaptam. Kértem, hogy ezt e-mailben is részletezzék, mert nem biztos, hogy pontosan értettem, hogy mikor és hol kell megjelenni. Kaptam is e-mailt, úgyhogy a kedd délelőttöt már Ábel osztályába járó gyerekek anyukáival töltöttem, és mexikói reggelit (chilis bab!) fogyasztottam.

A partyra kicsit késve érkeztem, ugyanis udvarias érdeklődésemre, hogy mit vigyek magammal, hétfő éjszaka jött a levél, hogy "something yumi". Nem álltam neki yumit készíteni, hanem kedd reggel, miután elszállítottam a gyerekeket a suliba, beugrottam egy supermarketba. Épphogy beraktam a kosaramba a sütit, szirénázás kezdődött, és a hangosbemondó bemondta, hogy "Attention, attention, bla bla bla, bla bla bla!" szerencsére németül, és olaszul is elmondták ("Achtung, achtung, bla bla bla, bla bla bla!" "Attenzione, attenzione, bla bla bla, bla bla bla!"). Gondoltam, hogy ennek fele se tréfa, figyeltem a békésen vásárlók reakcióját, de ők meg sem rezdülve vásárolgattak tovább egy ideig, de aztán újra sziréna, és az előző figyelmezetés. Sikerült rájönnöm, hogy ez egy tűzriadó próba, és el kell hagyni az épületet, és ott kell várakozni. Az autó persze a garázsban állt, megközelíthetetlenül, úgyhogy fegyelmezetten várakoztam az épület előtt.

Hihetetlen volt a látvány, hogy mindenki (rajtam kívül) teljes lelki nyugalommal álldogál, vár, és vár, nem idegeskedik. Kb. húsz perc után kinyitották az ajtót, ahol szépen, lassan, vidáman visszahaladtak a vásárlók a boltba, és mintha mi sem történt volna, újrakezdték a vásárlást. A visszatérés örömére a bolttól mindenki kapott egy tábla csokit ajándékba. Én gyorsan a pénztárhoz vágtattam, és szatyromban a yumival leszaladtam a garázsba. Vagyis a garázsba nem tudtam behaladni, mert a fotocellás ajtó nem nyílt ki. Már egy páran  várakoztak a csukott ajtónál tele szatyrokkal, én is csatlakoztam hozzájuk, és együtt néztük az ajtó másik oldalán, a garázsban álldogálókat. Mindenki (rajtam kívül) békésen várakozott, jött mindenféle ajtónyitó-szakembernek látszó személy, nyomkodtak gombokat, kulcsokkal bohóckodtak, a hangulat remek volt, nevetgéltek, beszélgettek, teljes zen állapotban volt mindenki (rajtam kívül). Én végül meguntam a hiábavalónak tetsző várakozást, és a szakadó esőben megkerültem az egész épületet, lerohantam a kocsilehajtón, és pánikszerűen elhagytam az objektumot. Így a kilenckor kezdődő reggelire tízkor már meg is érkeztem, ahol próbáltam elmagyarázni, hogy micsoda kalandom volt. Lehet, hogy most egy páran azt hiszik, hogy valami nagy tűzvész túlélője vagyok, de sebaj, a lényeg, hogy vittem yumit.

Kirándulni is voltunk már, meg kiállításon, holnap pedig (mivel három napos hétvége következik) elmegyünk Svájc olasz részére, Luganóba. Ez azt jelenti, hogy jönnek a fényképes beszámolók hegyekről, tavakról, mormotákról, siklóernyősökről, és más efféle érdekességekről. És akkor a francia nyelven megtartott zumbody elnevezésű sportfoglalkozást - amin szintén részt vettem - még nem is említettem.

Csak nem maradhat bejegyzés nélkül a blog egész nyáron... Gondoltam összefoglalom mi történt amióta a család 3/4 része a jól megérdemelt szabadságát tölti. A terv az volt, hogy az ő hazautazásuk és az én szabadságom közötti öt hetet én itt töltöm, ők meg otthon. Mint később ki fog derülni, ez nem jött be.

De kezdjük az elején. Mivel most nem tudok síelni menni, így más sport után kellett néznem, amivel elüthetem a magányosan töltött hétvégéket. Gondoltam a biciklizés éppen jó is lesz. Az első hétvégén így nyeregbe pattantam és letekertem Ouchy-ba. Onnan hajóval át a franciákhoz, Evian-ba. Jó tervnek tűnt, hogy a tó partján visszagurulok Lausanne-ba. Nem nagy ügy, csak 65 km. Viszont tükörsima. Gondoltam én. Egészen az út kétharmadáig nem is volt gond. Tekertem, mint a gép. Vidám arccal hívtam Esztert a féltávról, hogy milyen remekül haladok. Aztán jött a feketeleves. Vevey után elég alattomossá vált a terep. Úgy tűnik mintha sima lenne, de valójában gusztustalanul megbúvó, sunyi, viszont hosszú emelkedők vannak benne. Vagy csak elfogyott az erőm... Viszont ezen a szakaszon olyan lassan haladtam, hogy szerintem egy óvodás kocogó-csoport is könnyedén lehagyott volna. Szerencsére nem jöttek, így legalább az önbecsülésem szikrái megmaradtak. Mindegy, végül hazavergődtem, egy nagy élménnyel valamint némi izomlázzal gazdagabban. Sajnos ezen a programon nem készült fénykép, mert inkább koncentráltam a túlélésre, mint a dokumentálásra. Még levegőt is nehezen kaptam, gondolom a kezem is eléggé remegett volna.

Aztán hétköznap arra jutottunk a magányomat látó, és szomorú sorsomat megszánó barátainkkal, hogy ha már most van Montreux-ben a híres Jazz Fesztivál, akkor kár lenne kihagyni. Még az sem rettentett el minket, hogy szakadó esőben vágtunk neki a kalandnak. Végül kegyes volt az időjárás, és mire odaértünk, éppen elállt a zuhi. Körbenéztünk, vacsiztunk, magyar karikaturistákkal beszélgettünk, majd végigugráltuk a Karamelo Santo koncertjét. Nagyszínpad hangulat. Meglepően lelkes közönség, éjfélig buli. Hiába, a ska mindig bejön. Még ha argentin is. Az igazság az, hogy nem tudom miért hívják ezt jazz fesztiválnak. A fellépők jó nagy része szerintem messze nem ezt a műfajt játsza. Persze lehet, hogy csak az én zenei ismereteim hiányosak, de a Kraftwerk, a ZZ Top, a Green Day vagy Prince az jazz? Mindegy a hangulat nagyon jó volt.

A következő hétvégén Zürich-be mentem, egyrészt mert nincs is jobb annál, mint 30 fokban egy nagyvárosban mászkálni, de leginkább azért, hogy meglátogassam az ottani barátokat. Szóval végre eljutottam egy olyan svájci városba, ahol tényleg nem az az ember érzése, hogy egy nagy lélekszámú faluban van. Na, ne legyünk igazságtalanok, Lausanne sem egy tanya, és Bern is közelít a dologhoz, de azért most éreztem először, hogy ez egy igazi nagyváros. Pedig Zürich-ben is csak kb. 400000-en laknak. Viszont ezzel ez Svájc legnagyobb városa. Van nyüzsgés, és pl. itt van villamos (nem is csak egy...). Volt pár órám végigsétálni a belvárosban a Limmat partján a tóig, felmászni a Grossmünster tornyába, korzózni a bevásárló utcán és bolyongani a kis tereken. Mindenhol teraszok, kiülős helyek, remek időjárás, rengeteg turista. Ja, és ha odafigyelnek, egész szépen beszélnek németül. És ez sokat dobott a hangulatomon. Végre megint értettem mit kérdeznek a boltban. :)

Aztán eljött a harmadik egyedül töltendő hétvége, de ez már soknak bizonyult. Nagyon hiányzott a család, így hazarepültem hozzájuk. És irány a Balaton. Hát, meg kell állapítanom, hogy gyönyörű helyen lakunk mostanában, de azért a Balaton az a Balaton. Ismeretterjesztő jelleggel itt kell megjegyeznem, hogy bármit is állítanak a svájciak és a franciák a Genfi-tóról, a Balaton nagyobb. Kb. 14 négyzetkilométerrel. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel finomabb a lángos Balatonvilágoson, mint Lausanne-ban. Ahol nincs is.

Viszont nemzeti ünnep az itt is van. Augusztus 1-én azt ünnepli Svájc, hogy 1291-ben ezen a napon kötött szövetséget az első három kanton (ha valakit érdekel, akkor: Uri, Schwyz és Unterwalden írta alá a szövetségi levelet, nagyrészt azért, hogy összefogjanak a Habsburgok ellen.) Ezt a remek történelmi eseményt én idén egy kis túrával ünnepeltem. Tavaly egyszer már jártunk a mormota paradicsomban a srácokkal, de akkor vonattal mentünk fel a hegyre. Most gondoltam megnézem milyen ugyanez gyalog. Caux-ból a csúcs, Rocher de Naye csak 8 km-re van. Viszont ezen a távon kell legyőzni az 1000 méter szintkülönbséget. Jó kis túra volt, gyönyörű helyeken, jól jelölt utakon, és nem is tűnt nagyon meredeknek. Egészen az utolsó szakaszig, ahol kb. 500 méter alatt kellett 200-al feljebb jutni a sziklás ösvényen a napon. Megizzadtam mire felértem. Jelentem, a mormoták jól vannak, nagy kedvvel fogyasztották a vadvirágokat, mint magam az étterem teraszán a grillezett húsokat és a radlert. Azért lefelé már kényelmesen hátradőlve, a vonat ablakából szemléltem a tájat... Este pedig a lausanne-i lakosság nagyrészével együtt lementem a kikötőbe, és megnéztem a tűzijátékot. Szép volt, szép volt, de azért hiányzott a háttérből a Parlament, a Budai vár és a Lánchíd...

Na nem a blogolást hagyjuk abba, csak a svájciaskodást függesztettük fel egy időre, mert a család háromnegyede visszatért Magyarországra. Mielőtt visszatértünk volna, jártunk még egy-két szép helyen, amiről feltétlenül meg szeretnénk emlékezni. A Svájcban töltött utolsó vasárnapunkon - csak a mihez tartás végett - megtekintettük a Mont Blanc-t, és akkor jutott eszünkbe ez a tréfás cím is.

Szóval ott tartottunk, hogy mindenféle események voltak az iskolában, kitört a nyár, de aztán mégsem. Az International Day szombatját követő vasárnap egy kis hegyi túrát terveztünk, amiért a gyermekecskéink nem lelkesedtek, de hát ezt már megszoktuk, úgyhogy a szokásos műsor kíséretében elindultunk a Lac de Tanay (Tanay tó) irányába. Az időjárás nem volt egyértelműen nyári, de azért reménykedtünk, hogy talán nem ázunk el.

A szokásos útvonalunkon autóztunk Franciaország irányába, de aztán mielőtt elhagytuk volna Svájcországot, felkacskaringóztunk egy hegyre, ahol parkoltunk, majd némi szenvedés közepette megkezdtük a kirándulást. A tó 1408 m magasan helyezkedik el, a parkoló pedig 1000 m-en. Két út közül lehetett választani, az egyik egy aszfaltos, amelyiknél az volt kiírva, hogy 1 óra 20 perc a menetidő, a másik köves, erdei ösvény jellegű, menetidő ötven perc. Természetesen amilyen kemények vagyunk, az utóbbit választottuk. Szerencsére a gyerekeknek tetszett a terep, bár nagyon meredek volt, de Géza faragott nekik vándorbotot (szerencsére nála volt a svájci bicskája, haha), és azzal lelkesen haladtak. Géza haladt a leglelkesebben (állítása szerint nem gyorsan ment, csak a saját tempójában... köszönjük szépen), de azért nem rázott le minket teljesen, és néha bevárta fáradt kis csapatunkat. Kicsit több mint egy óra alatt fel is értünk a hegytetőre, megláttuk a tavat, és az éttermet. Mind a kettő szép látványt nyújtott. Sajnos egy óriási felhő is akkor ért oda a hegytetőre, nagyon hideg volt, viszont az étteremben a szokásos fondü szag terjengett, valamint teljesen tele volt, úgyhogy oda nem tudtunk bemenekülni egy kis melegért. Letelepedtünk a teraszon, kb. 10 fok volt (június 23-át írtunk ezen a napon), amit a jeges szél tett még kellemetlenebbé. Nagyon fáztunk. Viszont, hamár úgyis a szabadban voltunk, végre fondüzhettünk Gézával, és csak párszor kellett helyet cserélnünk a gyerekekkel evés közben, amikor változott a szélirány. A tavat is megszemléltük közelről is, távolabbról is, csodás látványt nyújtott a körülötte magasodó hegyekkel együtt.

A lefelé vezető úton Ábel lelkesedése alábbhagyott, többször kijelentette, hogy ő nem jön le, feladja, ha valaki nem viszi, akkor ott marad. Végül nem hagytuk ott, ha lassan is, de leereszkedtünk a kiinduló pontig. A hazafelé úton pedig nemcsak a gyerekek aludtak el, hanem én is, amit Géza meg is örökített, rendkívül előnyös kép készült mind a hármunkról...

Aztán jött az iskola utolsó hete, Géza pedig elutazott Athénba megnézni, hogy milyen a nyári meleg. Míg ő a 32 fokos hőségről panaszkodott, mi kabátban dideregtünk a 12 fokban. Ahogy véget ért az iskola pénteken, Géza is visszatért közénk, úgyhogy a vakáció első napját a reménytelenül szakadó esőben otthon töltöttük. Hamár úgyis hideg volt, gondoltuk, hogy olyan programot csinálunk, amihez legálisan télikabátba bújhatunk, úgyhogy vasárnap megcéloztuk Franciaországot, és a Mont Blanc-t. Később kiderült, hogy a gyerekek úgy gondolták, amikor többször megemlítették, hogy szeretnék megnézni a Mont Blanc-t, hogy az autóból rámutatunk, hogy na ez, az, aztán megyünk a dolgunkra.

Elautóztunk Chamonix-ba, onnan indul a felvonó az Aiguille du Midi nevű - 3842 m magas - hegycsúcsra. Azt írja az internet, hogy a Klein Matterhorn (3883 m) után ez a második legmagasabb pont Európában, ahová hegymászó-felszerelés nélkül is el lehet jutni, köszönhetően felvonójának, melyet 1955-ben építettek, és mely két évtizedig a világ legmagasabb felvonója volt.  A Chamonix és a hegycsúcs közötti távolságot (2800 m szintkülönbség) 20 perc alatt teszi meg. A felvonóba hetven ember fér be, lehet sorban állni, izgulni, hogy beférünk-e, ki tolakszik, lábunkra lépnek, hátizsákkal elsodornak, mit képzelnek, ablak mellé kerülünk-e, összenyomnak, leszakadunk, mind meghalunk. Ja, és ezt egy átszállással, tehát mindezt kétszer (a lefelé út külön sztori). Az Aiguille du Midi tetején található egy kilátó, ami Európa legmagasabban fekvő kilátópontja, és itt van a a Cosmiques menedékház, amely kiindulópontja a Mont Blanc-ra induló túráknak. Mi egyelőre hegymászó felszerelés nélkül indultunk el meghódítani a hegyeket, fentről tekintettük meg az örök hó birodalmát. A hegycsúcsról egy másik felvonóval át lehet utazni a de Geant gleccser felett a Helbronner csúcsig (3462 m), amely már Olaszországhoz tartozik. Nem mondom, hogy nem félelmetes az utazás olyan magasságban (mert az, de még mennyire!), de a látvány tényleg lenyűgöző, csodálatos, felejthetetlen. Nagyon érdekes látni, ahogy hangyányi emberek kaptatnak a nagy hóban, vagy esetleg síelnek, na nekik biztos nem szerettem volna a helyükben lenni.

A magasság főleg Ábit viselte meg, mindene fájt, és majdnem elaludt szegényke. Bori jól bírta. Egy ideig. De aztán fázni kezdett. Ráadásul nem volt hely az étteremben, aztán mikor lett, akkor nem volt finom az étel. És aztán jött a szörnyű sorban állás a felvonóhoz (vagyis levonóhoz). Gyerekeink botrányos viselkedését ráfogtuk a magaslati levegőre, ami persze nem sokat javított a helyzeten, de végül lejutottunk a hegytetőről. A csúcson nulla fok volt, a városban húsz. Mire leértünk, mindenki megvidámodott, és szépen haza autóztunk.

A nyári szünetből még két napot töltöttünk Lausanne-ban, a gyerekek iskolásat játszottak (kicsit furák), vagy veszekedtek. Aztán július 3-án (szerdán) szakadó esőben, az autó tetején három bringával elindultunk kis hazánk irányába, útba ejtve Salzburgot, ahol két éjszakát töltöttünk. Az időjárás előrejelzés nem sok jóval bíztatott minket, csütörtökre esőt ígértek, de aztán egészen meglepő módon csütörtök reggelre elvonultak a felhők, egész nap sétáltunk a városban, természetesen voltunk a várban, megtekintettük Mozart szülőházát, amiben manapság egy Spar működik, vettünk egy csomó Manner nápolyit, amit ott helyben fel is faltunk, majd pedig péntek reggel, ömlő esőben haza autóztunk. Itthon napsütés, madárcsicsergéses kert várt minket.

Vasárnap Géza visszatért Lausanne-ba, mi meg itt maradtunk hármasban. A gyerekek a héten Csillebércen táboroznak, én meg próbálom értelmesen eltölteni az időmet. Úgy ítéltem meg, hogy a blogolás annak számít.

Amúgy teljesen hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a tíz hónap, az is furcsa, hogy az a sok dolog tényleg velünk történt, amiről itt a blogon beszámoltunk. Nagyon jó kis időszak volt, örülök, hogy belevágtunk. Géza most dolgozik, de aztán augusztusban hazatér két hétre, és akkor együtt nyaralunk. Szeptemberben pedig folytatjuk a svájciaskodást, és a blogolást. 

Először is tájékoztatok mindenkit, hogy a múltkori nyárköszöntő bejegyzés hatására a nyár véget ért, a napi csúcs hőmérséklet 12 °C.

A nyári hétvége előtti hét egyik délutánján került megrendezésre az iskolában az ún. Portfolio evening. Ezen alkalommal lehet megismerkedni a gyerekek iskolai munkáival. Mindezt úgy, hogy a tanteremben a gyerekek megmutogathatnak mindent a kedves érdeklődőknek, elővehetik az összes feladatlapot, amit a tanév alatt megoldottak. A tanárok nincsenek jelen, a gyerekekre bízzák az egész tárlatvezetést.

Először Ábel osztálytermét tekintettük meg, ahol a falakat is a gyerekek munkái díszítik, és végre megnézhettük Cutie "Our Class Pet" feliratú élőhelyét is. Ábi lelkesen mutogatta a munkáit, miközben Bori egyre izgatottabban kérdezgette, hogy "az én portfoliómra nem is vagytok kíváncsiak?". Persze nagyon kíváncsiak voltunk, úgyhogy átvonultunk a másik épületbe, ahol a szalonban kiállítást rendeztek a gyerekek műalkotásaiból, majd pedig - miközben megcsodáltuk a lépcsőházat díszítő rajzokat, festményeket, fényképeket - felmentünk Boriék osztályába. Bori nagyon készült erre az alkalomra, készített egy listát, hogy miket szeretne megmutatni nekünk, szigorúan tartotta is magát ehhez, nem lazáskodhattunk el semmit. Az egy órásra tervezett program két óráig tartott, de nagyon nagy élmény volt látni a környezetet, ahol nap mint nap tanulnak, és jó volt látni, hogy mennyire büszkék a munkájukra.

Azóta zsákokban haza hurcolták az összes feladatlapot, tesztet, füzetet, rajzot, festményt, mozaikot, velencei maszkot, agyag kaméleont, szóval mindent, de mindent, úgyhogy most már itthon is kedvünkre nézegethetjük, hogy mivel töltötték gyermekecskéink az elmúlt tíz hónap hétköznapjait.

Mint már írtuk azt hiszem, itt nincsenek formális ünnepségek az iskolában, így bizonyítványosztás, és évzáró sem. A bizonyítványt lezárt borítékban küldik haza a gyerekekkel, az évzáró helyett pedig van egy egész napos családi rendezvény, az International Day. Ezenkívül osztályonként is rendeznek party-t az utolsó héten, tartanak egy sport délutánt is, és végső lezárásként az utolsó nap délutánján pedig minden gyerek szélnek ereszt egy lufit (ún. balloon release).

Az International Day keretében az osztályok különféle népek táncait adják elő, amit vállalkozó kedvű anyukák tanítanak be a gyerekeknek. (Én persze nem vállalkoztam, de talán majd jövőre egy jó csárdással tarolunk.) A nagy nap közeledtével a gyerekek egyre felfokozottabb állapotba kerültek, minden nap gyakorolták a műsorszámokat, de részleteket nem árultak el. Mindenki nagyon drukkolt, hogy szombaton - ha már a levegő lehűlt - legalább az eső ne essen, mert ez egy szabadtéri program volt, B terv, és esőnap nélkül.

Szombaton magunkhoz vettük a mákos sütit, és teljes izgalom közepette elhajtottunk az iskolához. 11-re értünk oda, a műsor fél tizenkettőkor kezdődött. Itthon még tanakodtunk kicsit, hogy milyen ruhában menjünk, hiszen dress code-ot nem mellékeltek a meghívó mellé, úgyhogy Géza tanácstalan volt, hogy illő-e bermudában megjelennie. Amikor az iskolába érve megláttuk az igazgatót rövidnadrágban, papucsban, valamint egy apukát skót szoknyában, akkor megnyugodtunk, hogy nagyot nem hibáztunk.

Az ún. nemzetközi asztalon már sorakoztak a különféle ételek, úgyhogy mi is kihelyeztük a mákos sütit. Én már otthon javasoltam, hogy készítsünk egy kis papírzászlót, amivel jelezzük a sütemény származási helyét, de akkor még a család lehurrogott. De aztán a helyszínen megláttuk az ételekbe tűzött mini zászlókat, úgyhogy akkor Géza bevetette magát egy osztályterembe, és gyorsan készített két magyar zászlót. A mini zászlókat büszkén kihelyeztük, majd észleltük, amint a mexikóiak kiszögelnek egy kb. tíz négyzetméteres lobogót. A portugálok (akik egy darab gyerekkel képviseltetik magukat az iskolában) pedig szintén egy kisebb, terítő méretű zászlóval készültek.

Volt jótékonysági vásár, ahol egy kissé leharcolt, de annál csodálatosabb Barbapapára és családjára tettünk szert (amúgy itt óriási Barbapapa kultusz van).

Aztán kezdődött a műsor! Videokamerával, fényképezőgéppel, papírzsepivel felszerelkezve helyet foglaltunk a fűben. Először az igazgató mondott beszédet (bermuda gatya + papucs), amiben kitért arra, hogy a hosszú tél miatt buszvezetőként is helyt kellett állni (ugyanis ő is fuvarozta a gyerekeket, amikor nem lehetett megközelíteni az iskolát), de úgy érzi minden téren sikeres volt. Taps, nevetés, az izgalom a tetőfokára hág!

És aztán következett a tánc! Zumbával kezdtek, ebben az összes gyerek részt vett, leírhatatlan élmény volt, mondanom sem kell. Aztán jöttek az elsősök és a másodikosok együtt (szóval Ábelék), egy indiai tánccal, amit egy egészen autentikus indiai anyuka tanított be nekik. Egyszerűen zseniális volt (igen, itt már bőgtem). Mosolyogtak, rázták magukat, látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik. Utánuk jöttek a harmadikosok (Boriék) és a negyedikesek, ők egy norvég nyelvű dalra polkáztak, majd pedig egy általam nem ismert zenére disco táncoltak (azóta persze utána néztem, Madcon-Glow, nem tudom melyik az előadó, és melyik a dal címe). Persze ez is frenetikus volt. Aztán következtek az ötödikesek és a hatodikosok, skót zászlóval, skót tánccal. Az ő bevonulásuk olyan hatásos volt, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha feltűnik Mel Gibson is, kék-fehérre festett arccal. Volt aztán még dobolós előadás is, a legkisebbek majom tánca, majd a legvégén az összes gyerek - a zenetanár gitárkíséretével - elénekelte az iskoláról szóló dalt. Na, akkor már tényleg nagyon bőgtem.

A táncok után következett az ételek rendkívül rövid idő alatt történő elpusztítása... Végülis nem én szolgáltam fel a húst, hanem Géza vállalkozott erre a nemes feladatra, mondván, hogy az ilyesmit ő úgyis szereti (én mondám). A mákos sütiből egy mákszemnyi sem maradt, de mi sem maradtunk éhen, bár tényleg bámulatosan gyorsan fogyott el minden. A sörcsapot az igazgató kezelte, és a bort is ő öntögette a műanyag poharakba.

Voltak mindenféle vidám vetélkedők, arcfestés, zsákban futás. Ábelnek legjobban a pinjata tetszett, ami egy nagy zöld malac (bad piggies) képében került fel egy fára, és persze úgy végezte, mint a pinjáták általában, egy nagy erejű ütéstől földre került belőle több mázsa cukorka. Bori mindeközben kivárta türelmesen a sorát az arcfestésnél, ahol nagyon szép virágokat pingáltak rá, Géza pedig felhelyeztetett magára egy tattoo-t, ami egy egeret ábrázolt. (Sajnos azóta már lekopott.) Volt még foci, kincskeresés, valamint a méltán népszerű "tippeld meg hány darab cukorka van az üvegben, és aki a legközelebbi számot mondja, az megkapja az egész üveg cukrot" nevű vetélkedő. Természetesen mi is tippeltünk, de még hogy! Másnap reggel jött is az e-mail, hogy "The winner is Ábel", aki ötszázat tippelt (némi atyai segítséggel), ami legközelebb volt az ötszázhuszonhéthez. Volt ám nagy boldogság! Főleg hétfőn az iskolában, amikor átnyújtották Ábinak a csuprot, csurig cukorral. Persze ő nem szereti, de mindenkit megkínált belőle, két napig egyfolytában magával hurcolta a dobozt (mindig lehetett tudni a zörgésről, hogy közeledik). Amúgy még megjelent a rendezvényen Ábiék tanítónénije, aki kb. egy hónapja elment azzal az indokkal, hogy gyermeket vár. Na, ez a gyermek meg is érkezett azóta, és élete hatodik napját az International Day-en töltötte.

Délután háromig tartott a party, kisebb sírás közepette sikerült a gyerekeket elvonszolni a helyszínről (maradtak volna még).

Most már ez úgyis olyan hosszú lett, hogy ide még beillik a sport délután krónikája is. Ez csütörtök délután került megrendezésre, az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy nem mossa-e el az eső az egészet. De végülis a felhők elvonultak, úgyhogy kezdődhetett az izgalmas esemény. A gyerekek négy csapatot alkottak, Bori a zöldeket erősítette, Ábi pedig a kékekhez került. A csapatokban a legkisebbektől a legnagyobbakig voltak összeválogatva a gyerekek, volt távolugrás, akadálypálya, váltófutás, minden ami kell... (nem volt svédszekrény átugrása dobbantóról). Nagyon vicces volt az egész, élvezték, még Bori is boldogan vigyorgott végig, pedig ő nagyon tartott ettől az egésztől. De aztán jött az eredményhirdetés, és akkor minden összeomlott. A zöldek lettek a negyedikek, a kékek a másodikak. Bori vigasztalhatatlanul sírt (mint ahogy a többi zöld gyerek is, kivéve a kicsiket, őket nem rázta meg a hír), Ábi szerencsére beérte az ezüstéremmel is. Ábi próbálta vigasztalni azzal, hogy talán jövőre elfelejtik, hogy ők testvérek (ugyanis testvérek nem lehettek egy csapatban), és akkor egy csapatba kerülnek, és akkor biztos nyerni fognak, de Bori felvilágosított minket, hogy ez már örökre (örökre!) így lesz, ezen nem változtatnak, aki egyszer zöld volt, az már az is marad...

Habár úgy tűnt, hogy sosem fogom befejezeni ezt a bejegyzést, most mégis megteszem, mert a tanév is véget ért pénteken, úgyhogy iskola témában már úgysem történik semmi. Szóval csütörtökön megkapták a bizonyítványukat a gyerekek, ez egy több oldalból álló, szöveges értékelés, ami különböző mérőszámokat is tartalmaz. A félévhez képest rengeteget javultak mind a ketten, most már csak francia nyelvből volt olyan kategória, amit nem lehetett náluk értékelni. Matekból mind a ketten nagyon jó eredményeket értek el, de amúgy is mindenből sokat fejlődtek, egyre bátrabban használják az angolt. Nem mellesleg pedig Bori hátúszásból briliáns, Ábel pedig nagyon boldognak tűnik francia órán.

Péntek délután pedig jött a lufi eregetés. A gyerekek és a tanárok kigyűltek a kertbe, mindenki kapott egy lufit, és egy nagy hangos visszaszámlálást követően égnek eresztették a lufikat. Minden lufin rajta volt egy kis cédula az iskola adataival, úgyhogy ha esetleg valakinek a fejére esik egy kis piros kartonpapír, amin egy fura, francia nevű svájci iskola címe és telefonszáma szerepel, az szóljon!

A lufik elrepültek, mi pedig még ott maradtunk még egy órát játszani az iskolában (mármint a gyerekek játszottak, én ácsorogtam). Volt egy kis sírás is, mert Bori barátnője jövőre már egy másik iskolába fog járni, és ettől Bori nagyon szomorú volt. Ettől én is szomorú lettem persze, ráadásul ennek a kislánynak az anyukája mindig beszélgetett velem (szépen, türelmesen, kivárta amíg kinyögöm magvas gondolataimat, és ő is próbált úgy beszélni velem, hogy azokat a szavakat variálta, amiről úgy gondolta, hogy még én is megértem).

Megkezdődött a nyári szünet, szakad az eső, szerdán indulunk haza Magyarországra. De addig még megírom a múlt vasárnapi kirándulásunk történetét. És aki ezt az egész bejegyzést végig olvasta, (és nem egyenesági rokonunk, mert nekik sajnos kötelező), az tárgyjutalomban részesül.

Végre, végre, itt is kitört a nyár, amit már annyira vártunk! Írom mindezt a kötéstől megszabadított, ámde görbe ujjammal (pont olyan, mint amilyen a gyógykezelés előtt volt...).

Szóval megérkezett a meleg, úgyhogy múlt pénteken miután Géza emberi időben (tehát már hét óra előtt) hazatért a munkából, bringára pattantunk, és legurultunk a tópartra. Másoknak is feltűnt, hogy nyár van, úgyhogy teljes erőbedobással nyaraltak, a homokos part, és a mesterien nyírt gyep tele volt strandolókkal, grillezőkkel. Gyerekeink meglátva a vizet és homokot, gyorsan megszabadultak a cipőjüktől, és elmélyült homokvár építésbe kezdtek, miközben mi gyönyörködtünk a tájban, valamint a tűsarkúban, hattyúkkal fotózkodó turistákban.

Nem volt könnyű elindulnunk hazafelé, de azzal az ígérettel végül sikerült Ábit is meggyőzni, hogy legközelebb teljes strandfelszereléssel érkezünk, és akkor már fürödhet is a tóban. Hazafelé útba ejtettük a helyi hot-dog árust, ahol pompás vacsorát fogyasztottunk, kicsit még bringáztunk a játszótéren (mindezt este fél tízkor), majd beájultunk az ágyunkba.

Szombat reggel jó sokáig aludtunk (volt aki majdnem délig), majd pedig elmentünk Ouchy-ba, hogy végre-valahára csónakázzunk egyet a tavon. Na, hát mondanom sem kell, hogy ezzel az ötletünkkel sem voltunk egyedül, úgyhogy a régóta vágyott motoros hajóról lemaradtunk, de egy szuper vízibiciklit sikerült megcsípnünk, úgyhogy kihajóztunk a nyílt vízre, Géza tekert, gyerekek lábat lógattak, én néha tekertem, néha pedig aggodalmaskodtam, hogy valaki beleesik a vízbe, és megfagy, vagy pedig a kacsák martalékává válik. Nem történt semmi ilyesmi, úgyhogy egy óra múlva kikötöttünk, és persze megesküdtünk, hogy még jövünk. 

A kikötőben - miközben bámultuk a hihetetlen tömeget, és megállapítottuk, hogy leginkább Füredhez hasonlít a hely - elfogyasztottunk egy kis fagyit, majd elindultunk, hogy elmenjünk Lausanne legtetejére, ahol van egy szuper kilátó. Egyszer már jártunk ott, de akkor annyira zuhogott az eső, hogy nem tudtuk elhagyni a gépjárművet. Most pedig azért hiúsult meg a program, mert Ábel felébreszthetetlenül aludt. Én hősiesen kivonszoltam az autóból, de nem ébredt fel, úgyhogy visszaraktam, és kissé csalódottan hazahajtottunk. Az alvást otthon is folytatta, úgyhogy amikor végre felébredt, akkor megint bringára ültünk, és elhaladtunk a szuper hot-dog árushoz, beszereztük az ellátmányt, és közvetlenül a tóparton elfogyasztottuk. Közben szemügyre vettük a tóparti életet, a füvön egymás hegyén hátán emberek, BBQ sütők, füst, sült kolbász illat, zene, tánc, szerelem. Csodás. Aztán mielőtt a nyakunkba kaptunk volna egy zuhét, gyorsan haza tekertünk.

Vasárnap pedig felkerestük az Evionnaz-ban található Labyrinth Adventure nevezetű helyet. Itt található a világ legnagyobb természetes labirintusa ("Das grösste Naturlabyrinth der Welt"). Gondolom ez azt jelenti, hogy természetesen tujából készítették, bár lehet, hogy egy természetes természeti jelenség. Szóval 18.000 tujából áll, ami három kilométert tesz ki, és rendes labirintus módjára tekereg össze-vissza. Vannak állomások, és kincsesládák, hogy ne teljesen céltalanul bolyongjon az ember. Van, ahol drótkötélen kell csúszni, van ahol csúszdán, van ahol vizesárok felett kell átkelni. Nagyon izgalmas. Szerencsére több vészkijárat van, úgyhogy már nem vagyunk ott. Minden állomást megtaláltunk, de a kincsesládákban sajnos nem találtunk kincset.

A labirintuson kívül van még számos szórakoztató dolog a parkban, pl. egy harminc méter magas csúszda torony, trambulinok, ugrálóvárak, minigolf, egy fedett terem mindenféle játékkal. A nagy melegre való tekintettel a pénztárnál a kezünkbe nyomtak több marék mini lufit, hogy egy elkerített részen vízibombázni is lehet. Nahát ez nagyon izgalmasan hangzott, úgyhogy amíg én egy padon relaxáltam, a család többi része viziharcolt. Nagyon viccesnek találták, egészen addig, amíg Ábel nem lett csuromvizes... Ettől egészen felháborodott, hogy őt megdobálták mindenféle gonosz személyek. Persze pótruhával nem készültünk, úgyhogy vettünk neki egy pólót a helyi szuvenír boltban (gyerekméret nem volt, úgyhogy a nap további részét egy térdig érő ruhában töltötte). Nagyon jól szórakoztunk, ugráltunk, csúszdáztunk, léghokiztunk, nagyon nehezen hagytuk el a helyet záráskor. Ja, és meglepően sok magyar tartózkodott a helyszínen, de nem barátkoztunk össze eggyel sem.

Hétfőn még mindig tartott a nyár, úgyhogy iskola után - beváltva a pénteki ígéretemet - lebringáztunk a plázsra. Megdöbbentően sokan voltak, de sebaj, kinéztünk egy két négyzetméternyi szabad felületet, és letáboroztunk. A gyerekek ástak, építettek, fürödtek, én pedig néztem őket. Kisvártatva érkezett egy kb. húsz fős német nyelven ordító gyerekcsapat, amitől tiszta úttörőtábor hangulat lett úrrá rajtam (nem jó érzés). Fél nyolc tájban úgy gondoltam, hogy a másnap iskolába menő gyerekeknek már rég ágyban lenne a helye, úgyhogy hosszas könyörgés után sikerült elindulnunk. De annak a kedves kis játéknak még szerencsére a szemtanúi lehettünk, ahogy a táborozó gyerekek egy döglött hallal üldözték egymást. (ún. döglött hal fogócska: a fogó kezében egy undorító döglött hallal rémisztgeti a többi, önkívületben visító kispajtását.) Hazafelé randevúztunk Gézával a már többször említett hot-dogosnál, majd nagy nehezen haza vonszoltuk magunkat.

Hát így nyaralunk mi, miközben az iskola még a jövő hét végéig tart, és érkezik a lehűlés, 17 °C-kal, esővel. Na de holnap nagy nap lesz, a suliban megrendezésre kerül az ún. International Day, ez egy egész napos hepaj a suliban, zenével, tánccal, ételekkel, játékokkal. A gyerekek nagyon készülnek (Boriék polkázni fognak, Ábi nem árulta el, mi lesz a műsorszám), engem meg beosztottak a büfébe felszolgálni, úgyhogy most be kell gyakorolnom az étel neveket. Ja, és lehet vinni valami házi készítésű, hazai finomságot. Sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy pacallal, vagy sült vérrel kedveskedjünk a többieknek, de aztán végülis az itt rendkívül különlegesnek számító mákot fogjuk felhasználni (mint tipikus ősi hun alapanyag), egy igazán exkluzív édességgel, ún. bögrés mákos süteménnyel járulunk hozzá a nemzetközi kínálathoz.

Múlt héten pénteken végre eljött az a nap, amire nekünk, idegenbe szakadt rajongóknak kicsit többet kellet várni, mint az otthoniaknak. Ideért a Depeche Mode. Persze mi ezt a koncert-látogatást is kicsit extrémen oldottuk meg, hiszen valakinek vigyázni kellett a srácokra, míg mi 100 km-el arrébb bulizunk. Gyorsan felmértük, hogy sajnos a szóba jöhető két baráti pár közül az egyik azért nem tud segíteni, mert felháborító módon éppen most kellett megszületnie a kisgyermeküknek (Balázska egyébként hihetetlenül cuki), a másik párt pedig ezen a hétvégén látogatta meg a család otthonról. Így arra jutottunk, hogy jöjjön anyu. Hihetetlen, de olcsóbb repjegyet venni és ideutaztatni Agyi-Bagyit Magyarországról, mint bébi-sintért fizetni. Arról nem is beszélve, hogy el sem akarom képzelni, mit műveltek volna a gyerekeink egy idegennel itthon.

A lényeg, hogy anyu jött (Ezúton is nagyon köszönjük!), mi meg péntek este autóba dobtuk magunkat és átrobogtunk Bernbe, hiszen a Stade de Suisse-ben (a nemzeti stadionban, ami egyben a helyi Young Boys pályája is) volt a koncert. Az időjárás végre kegyes volt hozzánk, sehol egy felhő, úgyhogy esélyes volt, hogy az eddig megszokottaktól eltérően idén nem ázunk el gatyáig/bugyiig a DM koncerten. Hétre volt meghirdetve a buli, de nem volt meglepő, hogy ekkor még mindenki kint korzózott a stadion körül.  Az élelmes cégek persze kihasználták a tömeget, és chipset (Zweifel!) meg cukorkát (Ricola-t természetesen) osztogattak, volt sörsátor, grill-kaja, sült kolbász, vurstli hangulat. A bejáratnál még füldugót is lehetett kérni. Ezt mondjuk nem nagyon értettük, de természetesen éltünk a lehetőséggel, úgyhogy most Eszter táskájában lapul egy pár füldugó, amit a koncerten nem használt ugyan, de ki tudja mikor lesz rá szüksége. Amúgy minden remek volt, attól eltekintve, hogy mások is eljöttek. :) Ugyanis így felháborító módon elénk álltak, közel jöttek, ittak, ettek és (!) még cigiztek is. Eltartott egy darabig, míg a koncert hangulat felülkerekedett a tömeg-iszonyon, vagy lehet, hogy csak a passzív dohányosként elszívott tucatnyi joint segített oldódni, a lényeg, hogy végül volt tánc, ugrálás meg karlengetés (Never let me down again...) Az mondjuk tényleg fura volt, hogy mikor fél kilenckor elkezdődött a buli, még erősen Dave szemébe tűzött a Nap. Ugyanis itt mostanában csak kb. fél tíz - tíz felé lesz sötét (nyugat, ugye), így tulajdonképpen csak a koncert utolsó fél órájában nem éreztük úgy, mintha egy fesztivál délutáni fellépőjét hallgatnánk. Viszont meg kellett állapítanunk, hogy az öregek még mindig hozzák a megszokott színvonalat, úgyhogy összességében remekül éreztük magunkat.

Szombaton, kihasználva a még mindig kitartó remek időjárást, felkerekedtünk és elmentünk a Gorges du Durnand-hoz. Ez egy kis szurdok, amiben 14 vízesésen keresztül zubog le egy hegyi patak. Most víz is volt benne bőven, hiszen a magasabb hegyeken igazán csak mostanában kezdett olvadni a hó. Szóval, napsütés, patak, vízesés, könnyed séta ebéd előtt, mi kell más?! A számításomból csak az maradt ki, hogy az ötfős kis társaságunkból egyedül nekem nincs tériszonyom. A többieknek viszont elég erős. A könnyed kis séta meg nagyrészt a sziklafalra rögzített falépcsőkön és utacskákon halad. A többieket az sem győzte meg, hogy jelentéktelennek nem mondható súlyom alatt sem szakadt le sehol az út, egy idő után hangos zokogás közepette visszafordultak. Így ők csak később, fényképről látták a lélegzet-elállító zuhatagokat és sziklákat. Cserébe, míg én ámuldoztam, addig a srácok fagyiztak és trambulinoztak egyet; Eszter és Agyi-Bagyi meg napozott az étterem teraszán. Ebédre én is visszaértem, és az út menti étterem kinézetéhez képest meglepően jó ételek fölött azt is eldöntöttük, hogy kárpótlásul a félig-meddig elmaradt programért, hazafelé elmegyünk és megnézzük az Aigle-i várat.

Ezt a várkastélyt távolról már sokszor láttuk, mikor síelni mentünk, és múltkor a vonatos parkban is ennek a makettje volt az egyik fő látványosság. Közelről, teljes méretben is jól néz ki. Egy aranyos kisváros közepén, egy kicsi dombon áll, körülötte mindenütt szőlővel. Ennek megfelelően a termeiben a szőlőtermesztést és a borkészítést bemutató kiállítás van. Pincétől a padlásig. Mondjuk ahhoz, hogy megnézhessük keresztül kellett verekednünk magunkat több multi-kulti esküvőn is. Az egyiken a helyi kosárlabda csapat svájci óriása volt a vőlegény, viszont a mennyasszony egy kínai lány. Így hát a középkori templom előtt nem csak a hihetetlenül ízléstelen szerelésben feszítő pom-pom lányok, hanem egy kínai sárkány is várta a násznépet. Mit mondjak felejthetetlen élmény volt. Hozzájuk képes már szinte üdítő látvány volt a másik esküvő 15-20 cm-es tűsarkakon egyensúlyozó, oroszajkú hölgykoszorúja. Volt köztük olyan, akit két oldalról támogattak a várhoz vezető köves úton, hogy ki ne törje a bokáját. Aztán a kastélyban már egy nagyon normális, és kb. tíz nyelven beszélgető társaság tolongott az udvaron. Szintén esküvő. Úgy tűnik, hogy a környéken az összes esküvő-szervező ezt a helyszínt adta el erre a szombatra. Minket viszont nem hívtak meg, így nekünk maradt a múzeum látogatás...

Vasárnap visszatért a megszokott időjárás: szakadt az eső. Agyi-Bagyi sétálni indult, mi meg zsúrokba hurcoltuk a gyerekeinket. Ábi hosszas rábeszélés után végül nem mondta le a zsúrt az Alimentarium-ban (az élelmiszer múzeum Vevey-ben, ahol már voltunk). Utólag persze már a legnagyobb izgalommal mesélte, hogy a pincében van egy konyha, ahol ők mini zöldséges quiche-t sütöttek, meg a kávázóban tortáztak. Ez utóbbit mi is láttuk, mert addigra már mi is ott lapultunk az egyik sarokban, nehogy észrevegyen. Nagyon jó volt látni, hogy milyen felszabadultan beszélgetett (!) a többiekkel. Amíg Ábi sütögetett, addig Borit elszállítottuk egy másik zsúrba, ahol ugyan nem volt sütögetés, viszont készítettek festett párnahuzatot, ugráltak trambulinon és összeettek minden egészségtelen dolgot. Ő sem nagyon akart hazajönni, és rajta sem nagyon látszott, hogy ne tudná magát megértetni a többiekkel. Alakul az a nyelvtudás...

Mielőtt megint véget érne a hét, még gyorsan elmesélem, hogy mi történt velünk a múlt hétvégén. Az eső egész héten esett, hideg is volt, de az időjárás előrejelzés azt ígérte, hogy vasárnap kitör a nyár, napsütés, és tizenhét fok lesz.

Múltkoriban beszereztünk egy csomó prospektust, hogy svájci precizitással ne csak úgy ad hoc találjuk ki a programokat, hanem előre tudjunk tervezni. Valahogy zuhogó esőre nem sok kecsegtető ajánlatot találtunk, úgyhogy már jó előre kitaláltuk, hogy szombaton otthon maradunk, ebédet készítünk, mosunk (mert ugye itt az is esemény), nekiülünk Bori vikingekről szóló iskolai projektjének, vasárnap pedig felkerekedünk, és meglátogatjuk a Swiss Vapour Parc elnevezésű helyet.

Szombaton valóban egész nap megállás nélkül esett, úgyhogy szépen a terv szerint alakult minden. Ipari mennyiségű rántott húst készítettünk, tanulva az előző heti „kié legyen az utolsó szelet?” című verseny szomorú tapasztalataiból okulva, és biztos, ami biztos még palacsintát is sütöttünk, hogy bírjuk energiával a semmit tevést.

Vasárnapra valóban elállt az eső, úgyhogy reggel megsütöttük a maradék bepanírozott husit, Géza szerzett friss kenyeret, összepakoltuk az élelmiszerszállítmányt azzal a céllal, hogy az ebédet piknikezés keretében oldjuk meg végre valahára mi is, mint a bennszülöttek, és elindultunk Le Bouveret-be. A történeti hűség kedvéért meg kell, hogy említsem, hogy az elindulást övező szenvedés nem maradt el, a szokásos „miért pont oda, miért pont most” kiegészülve „beköltözöm az irodába”, „megyek inkább egyedül” ésszerű visszavágással. De aztán elindultunk, és nemsokára a tájat nézegetve mindenki jókedvre derül.

Le Bouveret a Genfi tó partján fekszik, a szokásos – megunhatatlan látványt nyújtó – kikötővel, háttérben hatalmas hegyekkel.

A park a kikötő mellett található, 17.000 m2 a területe, és 1,5 km sínt fektettek le benne, amelyen mindenféle mini vonat közlekedik. Van gőzös, fogaskerekű, van olyan, amibe bele lehet ülni, van olyan, amire pedig rá. A mini vonatokon kívül a parkban mindenféle épület kicsinyített mása is megtalálható. Ott van pl. az aigle-i vár (château d'Aigle) mini szőlő ültetvénnyel körülvéve, vannak hidak mindenféle stílusban, vízimalom, sífelvonó, szálloda, challet, templom, ezenkívül egy tó, és több mint százféle növény, szépen beszámozva, hogy be lehessen azonosítani a prospektusból. Az állomások is teljesen élethűek, a hangosbemondó bemond (hangosan), a fénysorompó világít, a sorompó lecsukódik. A belépőjeggyel (amit pecsét formájában a kézfejünkre nyomtak) az egész napot ott lehet tölteni, akármennyit lehet vonatozni, de a parkot is el lehet hagyni, és sétálni egyet a tóparton. Hát mi kihasználtuk a lehetőségeket, utaztunk föl-alá, piknikeztünk, aztán megtekintettük a kikötőt, ahol láttunk elázott hattyú gyereket, vízbe eső kite-ost, jetski versenyt.

Szuper nap volt, mindenki elégedett és boldog volt, juhéjj!

Holnap érkezik Agyibagyi gyerekfelügyelni, ugyanis mi Bernbe megyünk Depeche Mode koncertre. És tényleg megérkezett a nyár is. Süt a nap, ma már 25 fok fölé kúszott a hőmérséklet és ezt ígérik a hétvégére is.

Ez most még az előző hétvége elmaradt krónikája lesz, csak szólok.

Az időjárás – mint már kifejtettem - nem volt túl kegyes hozzánk, úgyhogy nagyon kreatívnak kellett lennünk, hogy alternatívát találjunk a „két napig fetrengünk a tv előtt” - amúgy remekül hangzó - hétvégi program helyett.

Szombaton nem voltunk kreatívak, úgyhogy este hatig nem mozdultunk ki otthonról (bár nagyon hívogató volt a természet, főleg amikor az egyhangúan zuhogó esőt felváltotta az agresszíven kopogó jég…). Készítettünk finom ebédet, magyarosch jellegűt (rántott csirke, krumplipüré, uborkasaláta), majd amikor már újra mozogni tudtunk, és az eső is úgy tűnt, hogy egy időre elvonult, akkor felkerekedtünk, hogy legalább egy kicsit sétáljunk a környéken.

Lecaplattunk Vidybe. Útközben a rózsakertben láttunk egy afrikai esküvőt, nagyon színes ruhákban énekeltek, táncoltak, és szépek voltak. A kikötőben pedig egy punk koncertet találtunk, kb. harmincfős – autentikus punkokkal tarkított – bőrszerkós rajongókkal. Nagyon vicces látványt nyújtottak abban a festői környezetben, úgymint Genfi tó, vitorlás kikötő, hattyúk, havas hegycsúcsok, szivárvány (de mint tudjuk: míg a föld kerek, mindig lesznek rokkerek, vagyis ez esetben punkok).

Elsétáltunk a városban állomásozó vidámparkig, ahol megbámultuk a mindenféle forgó, magasba repítő szerkezetet, céllövöldét, gyros sütőt, szörnyülködtünk egy sort, majd hazavonszoltuk magunkat.

Vasárnap gondoltuk, hogy távozunk a lakásból, és megnézünk valami látnivalót, ami lehetőleg fedett helyen van. Így esett a választásunk egy barlangi tóra, méghozzá a St-Léonardban található Souterrain tóra, ami a legnagyobb felületű természetes földalatti tó Európában. A barlang egy szőlőhegyben található, gyönyörű környezetben, és mire oda értünk, a nap is kisütött. A tavat egy hosszú csónakkal lehet megtekinteni, amibe egy csomóan beférnek. Fél óra egy menet. Egy nagyon víg kedélyű fiatalember evezett (állva, mintha gondoláznánk), miközben franciául és németül ismertette a tudnivalókat (az angollal nem vesződött, bár amikor megvettük a jegyünket, akkor biztosítottak róla, hogy három nyelven lesz idegenvezetés). Nagyon hangulatos volt a sötét barlangban ringatózni a vízen, hallgatni az ismertetőt, és a turisták udvarias kacagását. De tényleg szép volt, és érdekes.

Miután kijöttünk a felszínre, láttuk, hogy eső sehol, a nap süt, úgyhogy bátran újabb programot eszeltünk ki, és elmentünk a közeli Sionba. Ez a város a Rhone folyó völgyében fekszik, Valais (Wallis) kanton székhelye, Svájc harmadik legnagyobb borvidéke (a legnagyobb borvidék Lavaux, amelyen mi minden nap keresztülautózunk az iskolába menet). Sion még arról is nevezetes (mint Gézától megtudtuk), hogy az FC Sionban focizik (bocsánat, futballozik!) Vanczák Vilmos (azaz Vanczák Vili), aki magyar ember, bár lila is volt egy időben (ami fúj), de azért mégiscsak.  Mindenkit feldobott a hír, úgyhogy a gyerekek kórusban kiabálták a hegytetőről, hogy mancákmini, mancákmini!

Na de, hogy ezt kiabálni tudják a hegytetőről, fel is kellett oda jutnunk. Két vár közül lehetett választani, egy magasabban fekvő romosabb (Tourbillon), és egy barátságosabb lankákon fekvő, jobb állapotban levő (Château de Valère) között. Vagyis a kérdés csak az volt, hogy melyikkel kezdjük. A magasabban fekvőre esett a választásunk. Teljesen meglepő módon Bori minden ellenkezés nélkül, lelkesen elindult, miközben Ábel üvöltve bömbölt, hogy ő olyan magasra biztos nem megy föl. Zavarba is jöttünk rendesen, hogy nem a megszokott forgatókönyv szerint történnek az események. Miközben én megpróbáltam meggyőzni Ábit, hogy szuper jó lesz felérni, és azután lejönni, Géza és Bori vidáman távoztak a hegytető felé. Végül mi is felértünk, a kövek sem indultak meg Ábel hangerejétől, és fent már tényleg nagyon klassz volt minden. Bár Bori megjegyezte, hogy ő jobban szereti az olyan várakat, amibe be is lehet menni, és nem csak a romos falakat nézegetni. Mondjuk én is.

A kilátás fentről meseszép, háttérben havas hegytetők, alattunk pedig a Rhone völgye (az FC Sion stadionjával). Lefelé már könnyebben haladtunk, és közben kitaláltuk, hogy mielőtt felmászunk a másik várhoz, ebédelünk egy jót. Ki is néztünk egy szimpatikus éttermet, de abban zártkörű rendezvény volt, úgyhogy elcsigázott és éhes kis csapatunk erősen elszomorodott. De nem futamodtunk meg, hanem korgó gyomorral felcaplattunk Valère-hoz. Itt a falakhoz már belső rész is tartozott, ennek igen megörültünk. Egyből megrohamoztuk az éttermet, de kiderült, hogy az egy kávézó. Na sebaj, ebédeltünk egy kis fagyit, az életben maradáshoz az is elég volt. Utána bejártuk a várat, teremőr nénik itt sem voltak szerencsére, úgyhogy felszabadultan ismerkedtünk a vár történetével.
Mint utólag olvastam, itt található a világ legidősebb, 1390-ből származó, máig működő orgonája. Kár hogy ezt nem tudtuk, akkor máshogy néztünk volna rá.

Miután bejártuk a várat, elindultunk vissza az autóhoz, de ha már ott voltunk, megnéztük még Sion főterét is, ami nagyon hangulatos, de mivel Ábi ekkor újra üvöltő üzemmódba kapcsolt - nem kis feltűnést keltve a békésen korzózó helyi lakosok körében – jobbnak láttuk, ha a távozás mezejére lépünk.

A gyerekek még az iskolával is folytatták a kirándulások sorát a héten, Ábelék (mivel az ételkészítésről tanulnak) felkeresték a Cailler csokigyárat, a Gruyère sajtgyárat és a helyi pékséget Chatel-ben, ahol Muki még fonott kalácsot is készített (és be is falta). Boriék pedig a montreaux-i testvériskola harmadikosaival sétáltak egy nagyot a tóparton, Villeneuve-ből indultak, és Bori szerint egészen átsétáltak Franciaországba.

Így jött el újra a hétvége. De erről majd legközelebb mesélünk nektek gyerekek…

Előzőleg ott tartottunk, hogy Borika a táborban, Ábi pedig készülődik a nagy utazásra...

Ugye Bori hétfő reggel ment, szerda délután érkezett vissza, Ábel pedig szerda reggel indult. Vártam a pillanatot, amikor bevallja, hogy izgul, és nem tudja elképzelni, hogy az én esti puszim nélkül tér nyugovóra. De ez a pillanat nem jött el... Szerencsére.

A kirándulás előtti héten Ábel tanítónője telefonált, hogy ő - ismerve Ábi étkezési szokásait - nagyon aggódik azért, hogy Ábi a kiránduláson éhezni fog, és így nem fogja élvezni a programokat. Géza megnyugtatta, hogy ha nagyon éhes lesz, akkor majd eszik kenyeret, de aztán végül is abban maradtak, hogy készítünk egy túlélő csomagot, és ha tényleg semmit nem eszik Ábi, akkor azt felhasználják éhenhalás előtt. Úgyhogy az indulás reggelén a meleg és vízálló ruhák mellé (ugyanis szerdától eső, és hideg volt kilátásban) egy "survivor food" feliratú doboz is került.

Természetesen az iskolából küldték lelkesen az e-maileket, amelyben tájékoztattak arról, hogy hol senyvednek szegény gyerekeink (piknik, BBQ, kirándulás).

Szerda délután átvettem az élményeit megállás nélkül mesélő Borikát, aki elmesélte, hogy első este sírt, mert az egyik kislány a szobájukban elkezdett sírni (hiányzott az anyukája, apukája, kistestvére, az ágya, párnája, stb.), és ő - empatikus természetű révén - csatlakozott hozzá. Amúgy kirándultak, gyönyörű! tájakon (jelzem, hogy ez ugyanaz a hely, ahol előtte egy héttel voltunk), grilleztek, játszottak, minden szuper volt. Egyik este talent show-t is rendeztek, amelyen Bori szerint a csúcspont az volt, amikor a buszsofőr, és a tornatanárnő jódlizva táncoltak.

Péntek délután pedig nagy izgalommal vártuk Ábelt, aki jött is, fantasztikusan érezte magát, a túlélő ételt sem kellett bevetni, mert evett rizst, kenyeret, és csokis kekszet (ezt két tanárnő is nagyon lelkesen megerősítette). A legjobb szerinte az volt, hogy az emeletes ágy tetején aludhatott. Hárman voltak egy szobában (ők hárman fiúk az osztályban), és elnyerték a legcsendesebb szoba kitüntető címet, amiről oklevelet is kaptak, sőt, tárgyjutalomként egy piros bumerángot is. Ábin kívül Cutie, az osztályhörcsög is jött velünk haza hétvégére. A szerető testvérek biztosították egymást arról, hogy egyáltalában nem hiányzott neki a másik, amitől én persze jól elszomorodtam. De ennek ellenére azért egész délután a legnagyobb egyetértésben együtt játszottak, majd a nap fénypontjaként lezuhanyoztak, együtt, talpig iskolai egyenruhában.

Péntek éjszaka még Géza is visszatért Athénból, úgyhogy teljes volt a boldogság.

Szombat délelőtt megünnepeltük Géza szülinapját, házi puncstortával megidézve az otthoni ízeket. Aznapra Ábel hivatalos volt Charlie barátja szülinapjára, ami minigolfozással volt egybekötve, úgyhogy Ábi lelkes volt, nagy bátran ott maradt, sőt a végén nagyon zokon vette, amikor érte mentünk.

Amíg Ábi bulizott, mi anyukámnak megmutattuk Montreaux-t. Szerencsére éppen sütött a nap, úgyhogy elég hatásos látványt nyújtott a tó melletti sétány az ezerféle gyönyörű virággal, és a tavat övező havas hegyekkel. A megadott időre visszamentünk Ábiért, majd - mivel úgyis útba esett - betértünk a chillon-i várba, ahol még egy hegyikürtös koncert előkészületeinek, majd a próbának is a szemtanúi lehettünk. Aztán a nagy vidámság után újabb horrible accident történt, Géza úgy csukta le az autó csomagtartóját, hogy az orrának egy nagy részéről a bőr is távozott. Vér, rémület, jajmostmilegyen tanácskozás. Sok átvérzett zsepi után Géza úgy döntött, hogy sebesülése nem kíván orvosi ellátást, úgyhogy egy csinos ragtapasszal boxolósra vette a figurát, és hazatértünk.

Másnap délután indult anyukám repülője haza, úgyhogy délelőtt még sétáltunk egyet Genfben, majd könnyes búcsút vettünk egymástól a repülőtéren. Az itt töltött idő alatt túl sok helyre nem jutottunk el, főleg mert sokat esett az eső, de azért sétálgattunk, beszélgettünk, ebédelgettünk, szóval jól éreztük magunkat.

Az osztálykiránduláson Ábel rájött, hogy nincs is jobb étel, mint a rizs, úgyhogy azóta minden nap rizst vacsorázik. Esetleg reggelizik. Ebédel. Rájöttünk, hogy fel kell keresnünk egy kínai éttermet, főtt rizsben ők biztos nem tévednek. Hát valóban. Miközben mi mindenféle zöldséges, csirkés, tésztás finomságokat fogyasztottunk, gyermekeink pálcikával tömték magukba a sima főtt rizst. Még Borika is teljesen meg volt elégedve, úgyhogy most már tudjuk, hogy hova induljunk, ha biztosra akarunk menni.

Pünkösd hétfőn - ugyanis az időjárás nem tette lehetővé a komolyabb kirándulást - meglátogattuk a Servionban található állatkertet. Gondoltuk ott legalább van hova bemenekülni az eső és hideg elől. 

Ezzel el is érkeztem ahhoz a témához, ami eléggé meghatározza a hangulatunkat. És ez nem más, mint az időjárás. A tavaszi szünet utáni héten itt is kitört a nyár, de aztán gyorsan be is fejeződött. Aztán volt egy kis tavasz, most meg leginkább ősz van. De a hegyekben tél. Egyik reggel három fok volt, hétvégére havas esőt ígértek. Úgyhogy amikor halljuk a hazai híreket a nagy lehűlésről, akkor erősen mosolygunk, hogy tizenöt fok, hahaha, az itt egy hét alatt volt összesen. Ja, és az eső is esik sokat. Szerencsére az a kevéske napsütés elég volt arra, hogy minden kizöldüljön, és virágba boruljon, szóval a látvány tényleg pazar, héttérben a havas hegyekkel, de nem sértődnénk meg, ha így június közeledtével nem kellene havat látnunk.

Először is, ha lenne valaki, aki álmatlanul forgolódik éjszakánként, hogy mi is lehet az én sérült ujjammal, azt megnyugtatom, hogy az ujjam jól van, dr. Ede is megszemlélte, nagy nevetve horribble accident-nek nevezve balszerencsés zokni ráncigálásomat. Az eredeti négy helyett ugyan hat hétig kell hordanom az ujjmerevítőt (vagy mi ez az izé), de ő biztos benne, hogy nem lesz a végén opera. Örülünk, és reméljük, hogy igazat szólott.

Óriási volt az izgalom mostanában minálunk, ugyanis, ez az a hét, amikor a gyerekek osztálykiránduláson vesznek részt. Bori hétfő reggel távozott, és szerda délután jön vissza, Ábelék pedig szerda reggel mennek, péntek délután jönnek.

Hogy valamennyire oldjuk a kirándulással kapcsolatos szorongásainkat, múlt vasárnap felkerestük Morgins-t, hogy terepszemlét tartsunk, megnézzük, hogy mégis mire számítsunk. A város Lausanne-tól kb. egy órás autózásra található, 1330 m magasan. Síszezonban síparadicsom, nyáron pedig népszerű kiránduló hely.

Itthon beöltöztünk túraruhába, mindenki felvette az új túrabakancsát, és - a szokásos "miértkellnekünkodamenni-miértnemmaradunkitthon-miértpontmost-biztosronda" műsorszám közepette - elindultunk. Délre már meg is érkeztünk a helyszínre, majd elkezdtünk felgyalogolni az úton, a Géza által elgondolt hegytető irányába. Napsütés, havas hegyek, krókuszokkal teli rétek, madárcsicsergés. Rajtunk kívül sehol senki. Hamar kiderült, hogy Bori bakancsa kényelmetlen. Forró! Szorítja. Nyomja. Kikötődik. Szörnyű. Meleg van. Tűz a nap. Fárasztó fölfelé kaptatni. A táj ronda. Egy kirándulás nem ilyen. Borzalmas. Sírás. Ahogy Bori egyre jobban szenved, Ábi annál inkább élvezi a kirándulást. Ha Borika alig vonszolja magát, akkor ő futásnak ered. Géza kissé ideges. De aztán találunk patakot, havat, pihenhetünk. Géza által megálmodott úti célt megszemléljük messziről, hát oda, aztán biztos nem. Mindenki lejjebb ad az igényeiből...

Lefelé már könnyebb, bár a bakancs még mindig túl meleg. És szörnyű. Két és fél óra múlva újra a kiindulóponton vagyunk, ahol - kitömött nyestek, és még élő helyi lakosok társaságában - elfogyasztjuk jól megérdemelt ebédünket.

Azt a chalet-t persze nem találtuk meg, ahova a gyerekek mennek, de láttunk sok szép házat, túl rossz helyük biztos nem lesz.

A múlt héten a csütörtök és a péntek munkaszüneti nap volt, úgyhogy jó kis rövid hét volt, hosszú hétvégével. Az iskolában próbálták felkészíteni a gyerekeket a kirándulásra, fényképes bemutatót tartottak nekik az elmúlt évek kirándulásairól, nekünk pedig mindenféle e-mailt küldtek a témában. Borinak is egészen megjött a kedve az egészhez, vagyis azt mondta, hogy kezd megbarátkozni a kirándulás gondolatával.

A hosszú hétvégére nem ígérkezett túl jó idő, és először úgy volt, hogy Géza dolgozik is csütörtökön, mivel a főnöke kérvényezte a munkaügyi hatóságtól, hogy dolgozhassanak. Első körben elutasították a kérelmet, de fellebbeztek, és akkor már megengedték nekik (mert rendesek). De aztán szerencsére végeztek időben a munkával, úgyhogy velünk tölthette a hosszú hétvége három napját, aztán vasárnap reggel távozott Athénba, ahonnan csak péntek éjszaka tér vissza.

Péntekre egész jó idő lett, úgyhogy felkerestük kedvenc helyünket, Signal de Bougy-t. Játszóterezés, vizi dodzsem, állat nézegetés. A kalandparkba is ellátogattunk, ahol Ábel egy rövidet kalandozott, de aztán inkább a földről osztotta az okosságait a fák között egyensúlyozóknak. Így Gézának is, akinek régi vágya teljesült azzal, hogy hevederbe bújhatott, és Bori szerint mint egy repülőmókus szökellt ágról-ágra. Mi alulnézetből követtük, és szurkoltunk neki.

Hazafelé betértünk még Morges-ba, ahol a tulipánfesztivál keretében több mint 120.000 tulipánt lehet megcsodálni a parkban. Megcsodáltuk őket, tényleg gyönyörű volt.

Jaj, a legfontosabbat ki is felejtettem, méghozzá azt, hogy abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a hosszú hétvégét Kamrita is velünk töltötte. Kamrita az a plüss tigris, akit az vihet haza hétvégére, aki valami kiemelkedő teljesítményt nyújtott az iskolában. Novemberben már kiérdemelte Ábel a tigrist, most azzal szerzett rá jogot, hogy valami olyan matek feladványt oldott meg, hogy a tanítónéni még meg is ölelgette. Szóval jött Kamrita, és a szatyor, amiben mindenféle tigrisekkel kapcsolatos tájékoztató anyag, valamint Kamrita naplója található. Lelkiismeretesen minden programra magunkkal hurcoltuk, fotóztuk, naplóba beírtuk, fotókkal dokumentáltuk.

Szombaton délelőtt pedig megérkezett anyukám (azaz Tyetye). Éppen hogy kiértünk elé a repülőtérre, úgyhogy volt nagy izgalom, de aztán egymásra találtunk. Szegény fáradt anyukámat autóba ültettük, és elhurcoltuk Lausanne belvárosába, hogy lássa milyen szép, majd beültünk ebédelni. Méghozzá a világ legundorítóbb, legszörnyűbb éttermébe. Amúgy az étterem teljesen rendben volt, aki nem volt megelégedve a helyszínnel, az - mily meglepő! - Borika volt. Gondoltam, hogy ki fogunk adni egy kiadványt a világ legszörnyűbb helyei, és legundorítóbb éttermei címmel, Bori ajánlásával.

Aztán haza haladtunk, ahol egy kicsit hagytuk Tyetyét asszimilálódni, de aztán újra felkerekedtünk, és levonultunk a tópartra. Este rövid kis variálással kitaláltuk, hogy ki hol alszik, aztán vasárnap reggel könnyes búcsút vettünk Gézától.

Este Bori már teljes pánikban volt a másnapi utazástól, szegény alig tudott elaludni, mesélnem kellett neki az én osztálykirándulás élményeimről... Na, ahogy azokat felidéztem, már én sem tudtam elaludni. Reggel teljes izgalomban elkészültünk, szépen elhaladtunk az iskolába, ahova időben megérkeztünk. Akkor láttam, hogy Géza már háromszor keresett. Visszahívtam, ő pedig hisztérikus állapotban kérdezte, hogy hol vagyunk már, és mi van már, ő megőrül, hogy nem tud rólunk semmit. Megnyugtattam, hogy most érkeztünk a suliba, minden rendben. MOST??? Úristen pont ma késtetek el? Ööööö... nem, hiszen háromnegyed kilenc van. Erre ő elbizonytalanodott, majd: Ja, Athénban egy órával előrébb jár az idő. Na akkor mindenki megnyugodott, Bori leadta a bőröndjét, majd elszaladt a többiek után. Ábi is elfutott, úgyhogy Tyetyével mi is elhagytuk a helyszínt. Arra már korábban megkértek minket, hogy ne integessünk zokogva, a buszon ülő gyerekeinknek, hanem távozzunk, esetleg igyunk egy kávét az iskola szalonjában. Nem ittunk, távoztunk. Zokogás helyett Vevey-ben kávéztunk, és sétáltunk a tó parton.

Tizenegykor már jött is az e-mail a suliból, hogy szerencsésen megérkeztek, kipakolnak, és indulnak BBQ löncsölni. Jaj szegénykék... Este furcsa volt csak egy gyerekkel veszekedni a vacsora-fürdés-fogmosás-lefekvés témán, és reggel is csak egyet kellett sürgetni. De nem is veszekedtem különben, csak egy kicsit. Az iskolából ma reggel is írtak, arról tájékoztattak, hogy mindenki jól aludt, készülődnek a kirándulásra, a nap süt, de van még hó, úgyhogy nagy az izgalom, és mindenki boldog.

Ma bepakoljuk Ábi cuccait, kíváncsi vagyok, hogy eljön-e az a pillanat, amikor bevallja, hogy azért egy kicsit ő is izgul... Én eléggé.