Az utolsó két hét úgy repült el, hogy észre sem vettük. Még csak most jöttünk vissza Párizsból... Persze sok minden történt azóta, úgyhogy következzen egy rövid összefoglaló.

Volt egy kis hivatali ügyintézés, mert hamarosan lejár az útlevelem, és bár nem tervezem, hogy az EU-n kívülre utazzak, de ugye soha nem lehet tudni. Nehogy ez legyen az akadálya egy jó kis üzleti útnak egy megfelelően egzotikus helyre. Szóval egy röpke telefonálás után kiderítettem, hogy Bernben van a Magyar Konzulátus, és ott pikk-pakk elintézhetem az ügyet. Mondjuk nem könnyű kapcsolatba lépni velük, hiszen a telefonon csak egy előre rögzített szöveget lehet meghallgatni, ami leginkább az internetes honlapjukra irányít. Remélem soha nem fogunk akkora bajba keveredni itt, hogy azonnali konzuli segítségre legyen szükségünk. Cserébe az ügyfélfogadási idő nagyon baráti. Keddtől péntekig, reggel tíztől délig lehet ügyet intézni. Ez pedig azt jelenti, hogy ugrott egy nap szabadság... Mindegy, elvittük a srácokat suliba, majd elautóztunk Bernbe. A konzulátus egy toronyház tizenegyedik emeletén van, úgy néz ki, mintha egy lakást bérletek volna ki, és abban rendezték volna be a hivatalt. Viszont kedvesek az ügyintézők, és minden adott az útlevél-igényléshez. Készült fénykép, beszkennelték az ujjlenyomataimat és az aláírásomat. Gondoltam ezzel meg is lennénk, és hamarosan megkapom az útlevelet. Aztán kiderült, hogy ennyire azért nem egyszerű a dolog. Visszaadták a még érvényes régi útlevelet, amit majd vissza kell küldenem postán nekik, hogy ők elküldhessék az újat. Azt ígérték, hogy mindezt hat héten belül lebonyolíthatjuk. Gondoltam, hogy persze, biztos sikerülni fog. De nem volt jogos a negatív hozzáállás, el kell ismernem, hogy ebben az esetben úgy tűnik remekül működik a magyar közigazgatás. Tegnap már meg is kaptam az e-mail-t, hogy legyek szíves küldeni az útlevelemet és postafordultával küldik is az újat. Két hét alatt. Elismerésem. Minden irónia nélkül.

Az ügyintézés miatt kivett szabadnap egyébként remek alkalom volt arra, hogy Eszterrel sétáljunk egy kicsit Bernben. Csodálatos a belváros. Egyik kedvenc útikönyv-fordulatunkkal élve: egységes urbán egész. Vagyis remekül megmaradt / megtartották a középkori óváros szűk utcáit és az épületeket. Néha olyan érzésünk volt, mintha a budai várnegyedben sétálnánk, más az építészeti stílus, de a hangulat valahogy nagyon olyan. És a legjobb az egészben, hogy végre olyan nyelven beszélnek az utcán, a boltokban és a kávézókban, amit megértek. Remek volt végre nem azzal kezdeni a rendelést, hogy beszélnek-e angolul. Itt ugyanis már a német az alap. Felüdülés volt. Körbesétáltuk az óvárost, nagyon klassz, hogy az egész egy félszigetszerű dombon van, amit U alakban ölel körül az Aare folyó. A túlpartról gyönyörű kilátás nyílik az óvárosra, és jobb időben még a város címerállata, a medve is látható a folyóparti medve-parkban. Még arra is sikerült rávennem Eszter, hogy felmásszon a székesegyház tornyába. Azt hiszem a látvány végül némileg ellensúlyozta a tériszonyát. Ide biztosan visszajövünk még tavasszal vagy nyáron, mert nagyon megfogott minket a város hangulata.

És ennek a napnak még mindig nem volt vége. Az iskola újra ámulatba ejtett minket. Meghívtak, hogy vegyünk részt egy workshop-on, ahol megmutatják nekünk hogyan tanítják ők az olvasást a gyerekeknek. Összejöttünk vagy 15-en (14 anyuka meg én!!!), és a Fundation 2 (az iskola előkészítő második évfolyama, ahova a 4-5 évesek járnak) két tanítónője szépen, lépésről lépésre elmagyarázta, hogyan tanítják meg először az angol nyelv hangjait, az azokhoz tartozó betűképeket, majd a különböző hangok összeolvasását, és végül a folyamatos olvasást. Mindezt úgy, hogy bemutatták a feladatokat, a képeket, még meg is énekeltették a csoportot. Játszottunk mindenféle játékot a betűkkel, de a legjobb az volt mikor előadták, hogyan gyakorolják az olvasást a srácokkal az iskolában. Az egyik tanárnő játszotta a gyereket, a másik saját magát. Könnyesre röhögtük magunkat, ahogy eljátszották a jelenetet. Simán el tudom képzelni, hogy pontosan így zajlik nap, mint nap a dolog. Az egésznek az volt a célja, hogy a kedves szülő pontosan értse, hogy mi történik a gyerekével a suliban, és ha arra vetemedne, hogy otthon gyakorol a gyerekkel, akkor ő is ugyanúgy csinálja, mint a tanárok. Még mindig ámulok.

Hétvégén megint síelésre kényszerítettem a családot, de legalább abban engedtem, hogy ismét Les Mosses-ban voltunk, ahol nem annyira félelmetes a tanulópálya. Annyira nem, hogy Ábel délelőtt tíztől öt órán keresztül folyamatosan pörgött. Ment fel a felvonóval, és robogott le a pályán. Robogott, mert nem kanyarodik, nem fékez, megy. Aztán rájött, hogy van a pálya szélén pár ugrató, úgyhogy a végén már ugratott is. Mindezt kb. 5 alkalom síelés után. Irigylem. Bori megértőbb volt, nem tágított Eszter mellől, szépen tartotta velünk a tanuló-tempót. Én meg mehettem pár kört a magasabb pályákon is. Képek mellékelve, részletekkel nem fájdítom a szíveket...

Aztán megint rövid hét jött, mert Eszter kimenőt kapott a hétvégére, így pénteken nekem kellett suliba és suliból fuvarozni a srácokat. És ha már ott voltam, akkor mire másra használhattam volna a napot, mint síelésre. Megnéztem egy új helyet, Leysin-t. Néhány iskolai csoport is pont pénteken tartott ott síelős napot, de a 40 perc sorbanállás a kabinos felvonónál nem rettentett el. És nem is bántam meg. Fent ragyogó napsütés és frissen esett hó fogadott. A hegy tetejéről egészen le lehet csúszni a faluba egy 7 km hosszú kék pályán. Nem volt rossz bemelegítés. De legjobb a 2330 méter magasból induló fekete pálya volt, aminek a nagyobb részén nem volt előkészítve a terep. Vagyis kb. egy méter mély szűz porhóban lehetett síelni. Aki csinált már ilyet, az tudja mit jelent ez. Akik meg nem, annak nehéz lenne elmagyarázni az érzést. Hihetetlen élmény volt.

Aztán a srácok úgy döntöttek, csináljunk egy laza hétvégét. Szombaton így ők pizsama-napot tartottak, én meg főzőcskéztem nekik. Meg magamnak. Régen ettem ilyen jó paprikás csirkét. :) Amihez a péntek esti, budapesti ABBA buliból vásárnap délben hazatérő feleségem még galuskát is csinált, úgyhogy nagy nagy bódottá volt. És akkor már el is jutottunk a tegnapi naphoz, mikor is Muki hatodik szülinapját ünnepeltük itthon, és őt ünnepelték a suliban is. Volt minden, ami kell: az osztály készített neki egy A2-es méretű képeslapot, ő meg meglepte őket sütivel és csokival. Itthon meg várták az ajándékok és a torta. Csak azt tudnám, hogyan telt el hat év ilyen gyorsan....  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.