Most pedig következik a múlt hétvége krónikája, amiben lesz Párizs, születésnap, romantika és lepkeház, viszont egyáltalában nem lesz benne szó síelésről!

Múlt szombaton születésnapom volt, méghozzá egy kerek évszám (vagyis csak a második számjegy kerek, az első szomorúan szögletes, és nem a 10-ről beszélünk, de még nem is a 70-ről) a Tücsök utca 2-ben nagy készülődés vette kezdetét a jeles napot megelőző hetekben. A gyerekek esténként eltűntek a szobájukban Géza, egy csomó papír, meg festék társaságában. Gondoltam, hogy a gyerekeken kívül Géza is készül valami meglepetéssel, de el nem tudtam képzelni, hogy mit fog kitalálni... (beállít a családom január 26-án? flash mob Lausanne egyik forgalmas parkjában? négyesben torta evés a lakásban?). Annyit elárult végül Bori javaslatára, hogy két napra csomagoljak össze, mert elhagyjuk az ingatlant. Kettesben! (Bori azt mondta Gézának, hogy anyának erre nem csak lelkileg, de bőröndileg is fel kell készülnie). Annyi útmutatást kaptam még, hogy kényelmes cipővel, és meleg kabáttal készüljek. Persze nagyon izgultam, hogy mi lesz, és amíg mi vígan vagyunk valahol, mi lesz a mi két kis drága gyermekünkkel. De teljes hírzárlat volt, úgyhogy senkitől semmilyen infót nem sikerült kicsikarnom.

Péntek délután a szokásos időben hazaértünk az iskolából, és tatatatamm! Géza szülei fogadtak minket egy hatalmas csokor virág társaságában. Oké, akkor a gyerekek rendben lesznek. De mi hova megyünk? És mikor? És mivel? Ezekre a kérdésekre is hamarosan választ kaptam, egy Párizs útikönyv előbukkanása lerántotta a leplet a titokról. Szóval este hétkor már a vonaton ültünk, ami elszállított minket Párizsba, ahonnan vasárnap délután négykor indultunk vissza itteni otthonunkba.

Este 11-kor már a Montparnasse-on található kedves kis szállodában voltunk, ahol a recepciós kicsit a Waczak szálló Basiljára emlékeztetett (Főleg akkor, amikor szombat este megkértük, hogy ajánljon egy éttermet a közelben, de ne legyen japán, kínai, hanem inkább valami kontinentális jellegű hely. Mire ő, állát vakargatva, oh well, nézzük csak, hát Kína az a kontinensen van, de igaz, ami igaz Japán, az egy sziget...)

Szombat reggel felkerekedtünk, és dacolva esővel, hideggel, széllel, vasárnap délutánig bejártunk mindent, amit egy rendes turista megnézhet, ha először jár ebben a gyönyörű városban. Nekem még három nappal a hazatérésünk után is izomlázam volt a sok gyaloglástól. Aki kirándult már együtt Gézával, az tudja miről beszélek.

Szombaton a Sacré Cœur-székesegyházzal kezdtük a napot, majd megtekintettük a Montmartre-on esernyőik alatt festményeiket árusító művészeket, és a gyanútlan turistákra erőszakosan lecsapó kétes tehetségű portré rajzolókat. Elhaladtunk a Diadalívhez, ahol kb. negyed óra keringés után rájöttünk, hogy melyik aluljáróból lehet felbukkanni az objektumhoz (az ötsávos úton való átfutást koromra való hivatkozással megtagadtam). Felcaplattunk (284 lépcső), körbenéztünk. Addigra már kicsit oszladozni kezdett a köd, és talán már az eső sem esett.

Következő állomásunkig, ami a Notre Dame székesegyház volt, "csak" a Champs Elysée-n kellett végigkorzózni, átcuppogni a Tulieriák sárban úszó kertjén és megkerülni a Louvre-t. Na, ez volt az a pont, ahol Géza megkegyelmezett nekem, és beültünk egy étteremnek látszó helyre, ahol a leveses csészében felszolgált kávétól, és sajtos hamburgertől ('le cheeseburger', persze az nem a leveses csészében volt) magunkhoz tértünk, és vidáman folytattuk utunkat.

A Notre Dame-ba kisebb sorban állás után bejutottunk, alaposan megtekintettük. A toronyba sajnos nem tudtunk felmenni, mert jól bezártak, mire odakeveredtünk.

Azt már nem tudom felidézni, hogy a nap melyik részében néztük meg az Igazságügyi Palota udvarán található Sainte-Chapelle-t, ami óriási festett ólomüveg ablakairól híres, és tényleg lenyűgözően gyönyörű. (Géza: az még a Notre Dame előtt volt.)

A szobafoglalásunkhoz járt két hajójegy is, amit estére tartogattunk, és úgy terveztük, hogy hajókázás után még vacsorázunk egy szülinapit valahol, úgyhogy este hatkor megcsodáltuk (csak alulnézetből) a kivilágított Eiffel tornyot, majd a Szajnán várakozó hajóhoz siettünk. Na, innen tényleg tömény romantika vette kezdetét, hajókázás a Szajnán, Párizs fényei, a hangszóróból szól a "Aux Champs-Elysées, aux Champs-Elysées" (ó sanzelizé), hordákba verődnek az egymást, és magukat megállás nélkül fényképező japán turisták, sikítva rohangálnak a tinédzserek... Jó dolog a születésnap.

Hajókázás után visszatértünk a szállodánkhoz, ahol a kedves recepciós - korábban már ismertetett - útmutatása után inkább magunktól kerestünk egy éttermet. Szerencsére találtunk egy nagyon hangulatos helyet, ahol még angol nyelvű étlap is volt (franciából még csak a bemutatkozást, zöldségek és berendezési tárgyak neveit vettük, úgyhogy az még kevés egy étlap értelmezéséhez). Finomat vacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk, hogy másnap reggel korán kelhessünk, hiszen fél tízre már megvolt a jegyünk az Eiffel toronyba.

Vasárnap reggel szakadó esőben megközelítettük az Eiffel tornyot, fellifteztünk a második emeletre, ahol lehetőségünk adódott a panorámában gyönyörködni. A lehetőség adott volt, csupán az arcunkba csapódó vízszintesen zuhogó eső szabott határt az élvezetnek. A príma időjárásnak köszönhetően nem is lehetett magasabbra menni, úgyhogy amit meg lehetett nézni kívül és belül, azt megnéztük, és reménykedtünk, hogy hirtelen elvonulnak a felhők és kisüt a nap. Hát nem így lett. Mivel ilyen szép idő volt, gondoltuk, hogy valami fedett helyen töltjük a délelőtt további részét, de mert az időnk elég szűkre szabott volt, ezért a Louvre helyett az Orsay Múzeumot választottuk. Nem voltunk egyedül ezzel az ötletünkkel, úgyhogy a sorban állást itt sem úsztuk meg, de igazán megérte az álldogálást. Mindenre nem jutott időnk persze, de az óriási impresszionista kiállítást sikerült megnéznünk. (Nem, nem mi voltunk az a büdös család, aki a hírekben szerepelt azzal, hogy a szaguk miatt kitessékelték őket a múzeumból.)

A múzeum után visszamentünk a szállodába a bőröndünkért, és verőfényes napsütésben kisétáltunk az állomásra. Nagyon jól éreztük magunkat, és mindenképpen szeretnénk visszatérni, esetleg olyankor, amikor nem esik az eső, és akkor még megmásszuk az összes lépcsőt, amire most nem volt alkalmunk.

Este nyolcra érkeztünk a Tücsök utcába, ahol ünneplő tömegek vártak minket (Géza szülei és a gyerekeink személyében), tortával, ajándékokkal. Előkerültek a titokban készült alkotások, Bori egy házat készített papírdobozból, Ábi pedig egy várat rajzolt, kinyitható ablakokkal, valamint egy királylánnyal (ez vagyok én).

A szegény, Tücsök utcában maradottaknak sem volt szomorú sorsuk a hétvégén, szombaton a nemzetközi hőlégballon fesztivált nézték meg, vasárnap pedig a Papilioramában voltak, ahol a lepkéket csodálták meg, valamint bejutottak a malac simogatóba is (ahova múltkor együtt nem sikerült), bár a malac nem volt otthon, csak egy kedves szamár.

Ui.: Mindez nem jöhetett volna létre, ha Agyibagyiék nem vállalták volna el a gyerekmegőrzést, amit innen is még egyszer nagyon köszönök! Valamint a fotókból kiderül, hogy a két napos erőltetett menet közben új hobbit is találtunk magunknak, miután felfedeztük, hogy az iPhone-on elől is van kamera. Így mostantól mi is bővíteni fogjuk az önmagukat fotózó bolond turisták körét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.