A gyerekek egyre jobbak angolból, remekül érzik magukat a suliban, mostanában Boriska sem szomorkodik annyit egyedül az udvaron, elvegyül a többiek közé. Ábinak az egész osztály a barátja, de van egy kiemelt személy, Charlie. Charlie nagyon helyes kisfiú, vörös göndör hajjal, művészien elhelyezett szeplőkkel az arcán. Annyira nagy a barátság, hogy vasárnapra Ábi meghívást is kapott Charlie-ékhoz egy kis közös játékra. A meghívás úgy szólt, hogy ebéddel is ellátják, sőt Bori is maradhat, hiszen Charlie-nak van egy nyolc éves nővére, és akkor jól összebarátkozhatnának. Juhéjj, kettesben tölthetünk egy pár órát! Na persze. Bori egyből kijelentette, hogy szó sem lehet ilyesmiről, ő biztos nem marad csak úgy ott, mindenféle idegen népekkel. Ábi lelkes volt, egészen addig a pillanatig, míg be nem léptünk a vendéglátók házába. Na ott lefagyott, és azt suttogta, hogy nélkülünk nem szeretne ott maradni. Akkor kínos toporgás vette kezdetét, közösen kivonultunk a kertben található óriás trambulinhoz, macskát simogattunk, legoban turkáltunk. De Ábit semmi sem győzte meg arról, hogy jó lesz ott neki. Az eredeti tervünk az volt, hogy míg Ábi önfeledten játszik nélkülünk, addig mi felkeressük a Vevey-ben található Alimentarium elnevezésű élelmiszer múzeumot. Végül is úgy alakult, hogy Charlie közölte, hogy ő szívesen velünk tart, úgyhogy Bori kis morgása után ("úgy volt, hogy hármasban megyünk"), elhaladtunk Vevey-be. Megnéztük a megnézni valókat, van mindenféle interaktív cucc, főzési kellékek, mindent meg lehet fogdosni, lehet illatmintákat szagolgatni, rohangálni. Charlie hamar feloldódott, rengeteget beszélt, kérdezett (Ábi szerint nagyon jól tud angolul. Valóban. Angol apukával és ausztrál anyukával én is jól tudnék.) És ami nagyon jó volt, hogy végre Borit is hallottuk angolul beszélni. Ábi nem nagyon szólalt meg, valószínűleg az ő barátságuk inkább non-verbális vonalon mozog, bár az is lehet, hogy egyszerűen előttünk nem akart angolul beszélni, amit teljesen megértek.

A múzeumnak van saját konyhája is, ahol mindenféle ínycsiklandozó falatot készítenek, a kertben szedik hozzá a friss fűszernövényeket, és még az ételek ára is a megszokott csillagászati alatt volt. Na de persze, mi nem használtuk ki a lehetőséget, mivel fúj hal, fúj zöldség, fúj leves, fúj ismeretlen mindenféle volt a választék, ezért a gyerekek jégkrémet ebédeltek (tudom, tudom...). Charlie-nak ki is esett a foga az első nyalintásnál... Ült, kezében tartott véres fogára meredve, hogyaszongya: "What is this?" Hát az a fogad, majd elviszi éjszaka a fogtündér. De nem! Az övét majd az egér viszi el.  Oké. Ennyit a kultúrák sokszínűségéről.

Fagyizás után szaladgáltunk még egy kicsit a tóparton, a szaladgálás hasznos volt a hideg ellen, aztán Charlie-t és a fogát haza szállítottuk. Otthon a szüleinek átnyújtottuk a fogat, és kicsit szabadkoztunk, hogy tényleg nem vertük meg a gyereküket. Addigra persze Ábinak is megjött a bátorsága, főleg hogy mi is ott voltunk, úgyhogy még egy órát játszottak teljes egyetértésben, miközben mi a kedves szülőkkel beszélgettünk. Persze főleg Géza beszélt, én szokásom szerint bőszen bólogattam, és néha bedobtam egy-egy szót, jelezvén, hogy képben vagyok.

Ezzel el is érkeztünk az én angol tudásomhoz. Na hát az nem nagyon van, de önbizalmam már annál inkább, tényleg már csak a legritkább esetben bújok el a boltban meglátván egy kedves anyukatársat, és nem mindig ügyelek kínosan arra, hogy nehogy egyszerre szálljak ki valakivel az autóból, így kitéve magamat annak, hogy az iskoláig beszélgetéssel kelljen elütni az időt (kb. egy három perces útról beszélünk). Persze egy csomó mindent nem értek, hanem inkább félreértek, és akkor nagy lelkesen válaszolok, és utána rájövök, hogy de nem is az volt a téma... Szerencsére ezek nagyon kedves nők, úgyhogy nem szólnak, csak elnézően mosolyognak, és néha csak egy homlokráncolásból jövök rá, hogy nem biztos, hogy tudnak követni, és ez most hogy jött ide.

Géza angol nyelvi fejlődéséről nem tudok beszámolni, gondolom jól megy neki, mivel azt használja napi sok órában, és néha ha nagyon fáradt, akkor nekem is mond olyat, hogy and.

Franszia tudásunk alakulgat, mióta egyszer rettenetesen beégtünk Vincent előtt, felkészületlenségünk okán, azóta szépen készülünk az órákra, én a magam részéről megfogadtam, hogy minden nap tanulok, legalább egy kicsit. Többé-kevésbé be is tartom. A boltban a következő kérdéseket már meg tudom különböztetni, és a megfelelő oui, illetve non válasszal meg is válaszolom: van-e törzsvásárlói kártyám, gyűjtöm-e a pontokat, kérek-e szatyrot, valamint a benzinkúton is meg tudom nevezni a kutat, ahol tankoltam. Csodálatos, ugye? Amúgy hivatalosan a teljesen kezdő szintről eggyel magasabb kategóriába léptük (Géza szerint a teljesen hülyéből átléptünk a simán hülyébe).

Ha tudnék angolul, akkor egyébként olyan társadalmi életet élnék, hogy csuhajja! Az iskolai szülői közösség nem tétlenkedik, folyamatosan szervezi a programokat. Volt kiállítás látogatás, amire nem mentem, tegnap este pedig a "Fun Ladies Night Out... Bowling!" című programon nem vettem részt. Amin még nem veszünk részt, az a Montreux Palace-ban - az iskolába járó gyerekek szülei, valamint az iskolában dolgozók részére - megrendezésre kerülő bál lesz. A részvételi díj 110 CHF fejenként, nőknek coctail dress, uraknak suit, esetleg dinner suit az elvárt viselet. Kár, hogy a koktélruhámat kirágta a moly, ezért most nem megyünk bálba. Igazán persze nem azért nem megyünk, mert koktélruhát, hozzáillő koktélcipőt, és passzoló koktéltáskát kellene beszereznünk számomra, (és akkor Géza dinner suitját még nem is említettem), hanem mert drága gyermekeinkre nincs aki vigyázzon. Pedig biztos jó buli lesz. Na mindegy, majd jövőre!

Akikkel barátkozunk, és néha közös programokat szervezünk, azok Géza magyar kollegái, valamint Annáék, akikkel együtt is síeltünk hétvégenként. Ami rendszeres, az a kedd délelőtti kávézás Annával Vevey-ben. Na az nagyon szórakoztató, és hasznos elfoglaltság. Lehet beszélni egy csomót magyarul! és hát az mindkettőnknek jól megy. Rendeztünk már magyar estet, csirkepörkölttel (magyar csirkéből!), nokedlivel, és uborkasalátával. Azon az estén gyermekeink kipróbálhatták, hogy mindenféle szülői presszió nélkül mikor jön el az az időpont, amikor önmaguktól ágyba kívánkoznak, alvási célzattal. Ábi 11-kor jelezte, hogy végül is már készen áll egy gyors fogmosásra, majd bedőlt az ágyába, és azonnal elaludt. Bori jól bírta, ő megvárta az éjfélt (persze addigra már a jól nevelt vendégek távoztak, mégiscsak egy kisgyermekes család vagyunk), és csak akkor tért nyugovóra. Kemények. Persze ez nem jelenti azt, hogy másnap délelőtt tízig horpasztottak volna, ezzel esélyt adva nekünk is a késői kelésre.

Mint már többször beszámoltunk róla, itt a társadalmi élet meghatározó része a sportolás. Mindenféle sportesemények vannak, amitől teljes izgalomba jön a város. Szombaton került megrendezésre a Lausanne 20 km elnevezésű futóverseny. Többféle kategóriában lehetett indulni, a gyerekeknek is voltak rövidebb távú versenyek, és volt egy 10 km-es verseny is. A nap fénypontja természetesen a 20 km-es futás volt. Gyönyörű útvonalon haladnak a futók, rettenetes szintkülönbségeket kell legyőzni, mivel a tengerszintről (vagyis a tószintről) indulnak, és érintik a város tetején található katedrálist (ezt úgy kell elképzelni, mintha a budapesti vivicitta érintené a Gellért-hegy tetejét). Mi, a magunk részéről a lelkes szurkoló kategóriában indultunk. Bár én már annyira asszimilálódtam, hogy rendszeresen járok futni (egyedül), de hülyén néztem volna ki a tízévesek között, mert a táv alapján ott indulhattam volna legfeljebb. De azért együtt dobogott a szívünk a várossal, és a 10 km-es versenynél az erkélyről szurkoltunk, majd a 20 km-es verseny idejére még az utcára is lehaladtunk. Azt azért hozzá kell tennem, hogy az időjárás nagyon zord volt, esett az eső, és kb. 7°C volt (igen, amikor Magyarországon 26°C, verőfényes napsütés). Gondoltuk, hogy bíztatjuk egy kicsit ezeket a bátor embereket, annál is inkább, mivel Bori magyartanára, Irénke is indult a versenyen, és megígértük neki, hogy szurkolunk, ha febukkan. Hát nem bukkant fel, pedig alaposan megbámultuk azt a pár ezer embert, aki elfutott mellettünk.  Mint később kiderült ő a 10 km-es távon indult, de azért utólag értékelte az igyekezetünket.

Végezetül pedig gyerekszáj rovatunk következik:

Mivel sokat autózunk, többféle módját találtuk ki az időtöltésnek. Én a magam részéről beérném a néma bámulással is, de gyermekeink nem annyira hívei ennek az elfoglaltságnak. Szóval, ha éppen nem egymást csépelik, és kántálják, hogy kaka-baba-utállak-undorító, akkor barchobázni szoktunk. Na az nagyon vicces. Általában Bori gondol, de néha Ábel is lehetőséget kap. Kedvencük a fogalom kategória. Vagy a fogalom, és tárgy keveréke (pl. eső, köd, mert ezeket meg lehet fogni). Szerencsére nem csak igennel és nemmel válaszolnak, hanem további támpontokkal is szokták árnyalni a képet. Így a legújabb kedvenc feladvány Bori részéről, amit ki kellett volna találnom, de valahogy nem sikerült: méter. Ez egy fogalom, ami felnőtteknek hasznos.

Hát így mulatunk mi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.