Ez most még az előző hétvége elmaradt krónikája lesz, csak szólok.

Az időjárás – mint már kifejtettem - nem volt túl kegyes hozzánk, úgyhogy nagyon kreatívnak kellett lennünk, hogy alternatívát találjunk a „két napig fetrengünk a tv előtt” - amúgy remekül hangzó - hétvégi program helyett.

Szombaton nem voltunk kreatívak, úgyhogy este hatig nem mozdultunk ki otthonról (bár nagyon hívogató volt a természet, főleg amikor az egyhangúan zuhogó esőt felváltotta az agresszíven kopogó jég…). Készítettünk finom ebédet, magyarosch jellegűt (rántott csirke, krumplipüré, uborkasaláta), majd amikor már újra mozogni tudtunk, és az eső is úgy tűnt, hogy egy időre elvonult, akkor felkerekedtünk, hogy legalább egy kicsit sétáljunk a környéken.

Lecaplattunk Vidybe. Útközben a rózsakertben láttunk egy afrikai esküvőt, nagyon színes ruhákban énekeltek, táncoltak, és szépek voltak. A kikötőben pedig egy punk koncertet találtunk, kb. harmincfős – autentikus punkokkal tarkított – bőrszerkós rajongókkal. Nagyon vicces látványt nyújtottak abban a festői környezetben, úgymint Genfi tó, vitorlás kikötő, hattyúk, havas hegycsúcsok, szivárvány (de mint tudjuk: míg a föld kerek, mindig lesznek rokkerek, vagyis ez esetben punkok).

Elsétáltunk a városban állomásozó vidámparkig, ahol megbámultuk a mindenféle forgó, magasba repítő szerkezetet, céllövöldét, gyros sütőt, szörnyülködtünk egy sort, majd hazavonszoltuk magunkat.

Vasárnap gondoltuk, hogy távozunk a lakásból, és megnézünk valami látnivalót, ami lehetőleg fedett helyen van. Így esett a választásunk egy barlangi tóra, méghozzá a St-Léonardban található Souterrain tóra, ami a legnagyobb felületű természetes földalatti tó Európában. A barlang egy szőlőhegyben található, gyönyörű környezetben, és mire oda értünk, a nap is kisütött. A tavat egy hosszú csónakkal lehet megtekinteni, amibe egy csomóan beférnek. Fél óra egy menet. Egy nagyon víg kedélyű fiatalember evezett (állva, mintha gondoláznánk), miközben franciául és németül ismertette a tudnivalókat (az angollal nem vesződött, bár amikor megvettük a jegyünket, akkor biztosítottak róla, hogy három nyelven lesz idegenvezetés). Nagyon hangulatos volt a sötét barlangban ringatózni a vízen, hallgatni az ismertetőt, és a turisták udvarias kacagását. De tényleg szép volt, és érdekes.

Miután kijöttünk a felszínre, láttuk, hogy eső sehol, a nap süt, úgyhogy bátran újabb programot eszeltünk ki, és elmentünk a közeli Sionba. Ez a város a Rhone folyó völgyében fekszik, Valais (Wallis) kanton székhelye, Svájc harmadik legnagyobb borvidéke (a legnagyobb borvidék Lavaux, amelyen mi minden nap keresztülautózunk az iskolába menet). Sion még arról is nevezetes (mint Gézától megtudtuk), hogy az FC Sionban focizik (bocsánat, futballozik!) Vanczák Vilmos (azaz Vanczák Vili), aki magyar ember, bár lila is volt egy időben (ami fúj), de azért mégiscsak.  Mindenkit feldobott a hír, úgyhogy a gyerekek kórusban kiabálták a hegytetőről, hogy mancákmini, mancákmini!

Na de, hogy ezt kiabálni tudják a hegytetőről, fel is kellett oda jutnunk. Két vár közül lehetett választani, egy magasabban fekvő romosabb (Tourbillon), és egy barátságosabb lankákon fekvő, jobb állapotban levő (Château de Valère) között. Vagyis a kérdés csak az volt, hogy melyikkel kezdjük. A magasabban fekvőre esett a választásunk. Teljesen meglepő módon Bori minden ellenkezés nélkül, lelkesen elindult, miközben Ábel üvöltve bömbölt, hogy ő olyan magasra biztos nem megy föl. Zavarba is jöttünk rendesen, hogy nem a megszokott forgatókönyv szerint történnek az események. Miközben én megpróbáltam meggyőzni Ábit, hogy szuper jó lesz felérni, és azután lejönni, Géza és Bori vidáman távoztak a hegytető felé. Végül mi is felértünk, a kövek sem indultak meg Ábel hangerejétől, és fent már tényleg nagyon klassz volt minden. Bár Bori megjegyezte, hogy ő jobban szereti az olyan várakat, amibe be is lehet menni, és nem csak a romos falakat nézegetni. Mondjuk én is.

A kilátás fentről meseszép, háttérben havas hegytetők, alattunk pedig a Rhone völgye (az FC Sion stadionjával). Lefelé már könnyebben haladtunk, és közben kitaláltuk, hogy mielőtt felmászunk a másik várhoz, ebédelünk egy jót. Ki is néztünk egy szimpatikus éttermet, de abban zártkörű rendezvény volt, úgyhogy elcsigázott és éhes kis csapatunk erősen elszomorodott. De nem futamodtunk meg, hanem korgó gyomorral felcaplattunk Valère-hoz. Itt a falakhoz már belső rész is tartozott, ennek igen megörültünk. Egyből megrohamoztuk az éttermet, de kiderült, hogy az egy kávézó. Na sebaj, ebédeltünk egy kis fagyit, az életben maradáshoz az is elég volt. Utána bejártuk a várat, teremőr nénik itt sem voltak szerencsére, úgyhogy felszabadultan ismerkedtünk a vár történetével.
Mint utólag olvastam, itt található a világ legidősebb, 1390-ből származó, máig működő orgonája. Kár hogy ezt nem tudtuk, akkor máshogy néztünk volna rá.

Miután bejártuk a várat, elindultunk vissza az autóhoz, de ha már ott voltunk, megnéztük még Sion főterét is, ami nagyon hangulatos, de mivel Ábi ekkor újra üvöltő üzemmódba kapcsolt - nem kis feltűnést keltve a békésen korzózó helyi lakosok körében – jobbnak láttuk, ha a távozás mezejére lépünk.

A gyerekek még az iskolával is folytatták a kirándulások sorát a héten, Ábelék (mivel az ételkészítésről tanulnak) felkeresték a Cailler csokigyárat, a Gruyère sajtgyárat és a helyi pékséget Chatel-ben, ahol Muki még fonott kalácsot is készített (és be is falta). Boriék pedig a montreaux-i testvériskola harmadikosaival sétáltak egy nagyot a tóparton, Villeneuve-ből indultak, és Bori szerint egészen átsétáltak Franciaországba.

Így jött el újra a hétvége. De erről majd legközelebb mesélünk nektek gyerekek…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.