Csak nem maradhat bejegyzés nélkül a blog egész nyáron... Gondoltam összefoglalom mi történt amióta a család 3/4 része a jól megérdemelt szabadságát tölti. A terv az volt, hogy az ő hazautazásuk és az én szabadságom közötti öt hetet én itt töltöm, ők meg otthon. Mint később ki fog derülni, ez nem jött be.

De kezdjük az elején. Mivel most nem tudok síelni menni, így más sport után kellett néznem, amivel elüthetem a magányosan töltött hétvégéket. Gondoltam a biciklizés éppen jó is lesz. Az első hétvégén így nyeregbe pattantam és letekertem Ouchy-ba. Onnan hajóval át a franciákhoz, Evian-ba. Jó tervnek tűnt, hogy a tó partján visszagurulok Lausanne-ba. Nem nagy ügy, csak 65 km. Viszont tükörsima. Gondoltam én. Egészen az út kétharmadáig nem is volt gond. Tekertem, mint a gép. Vidám arccal hívtam Esztert a féltávról, hogy milyen remekül haladok. Aztán jött a feketeleves. Vevey után elég alattomossá vált a terep. Úgy tűnik mintha sima lenne, de valójában gusztustalanul megbúvó, sunyi, viszont hosszú emelkedők vannak benne. Vagy csak elfogyott az erőm... Viszont ezen a szakaszon olyan lassan haladtam, hogy szerintem egy óvodás kocogó-csoport is könnyedén lehagyott volna. Szerencsére nem jöttek, így legalább az önbecsülésem szikrái megmaradtak. Mindegy, végül hazavergődtem, egy nagy élménnyel valamint némi izomlázzal gazdagabban. Sajnos ezen a programon nem készült fénykép, mert inkább koncentráltam a túlélésre, mint a dokumentálásra. Még levegőt is nehezen kaptam, gondolom a kezem is eléggé remegett volna.

Aztán hétköznap arra jutottunk a magányomat látó, és szomorú sorsomat megszánó barátainkkal, hogy ha már most van Montreux-ben a híres Jazz Fesztivál, akkor kár lenne kihagyni. Még az sem rettentett el minket, hogy szakadó esőben vágtunk neki a kalandnak. Végül kegyes volt az időjárás, és mire odaértünk, éppen elállt a zuhi. Körbenéztünk, vacsiztunk, magyar karikaturistákkal beszélgettünk, majd végigugráltuk a Karamelo Santo koncertjét. Nagyszínpad hangulat. Meglepően lelkes közönség, éjfélig buli. Hiába, a ska mindig bejön. Még ha argentin is. Az igazság az, hogy nem tudom miért hívják ezt jazz fesztiválnak. A fellépők jó nagy része szerintem messze nem ezt a műfajt játsza. Persze lehet, hogy csak az én zenei ismereteim hiányosak, de a Kraftwerk, a ZZ Top, a Green Day vagy Prince az jazz? Mindegy a hangulat nagyon jó volt.

A következő hétvégén Zürich-be mentem, egyrészt mert nincs is jobb annál, mint 30 fokban egy nagyvárosban mászkálni, de leginkább azért, hogy meglátogassam az ottani barátokat. Szóval végre eljutottam egy olyan svájci városba, ahol tényleg nem az az ember érzése, hogy egy nagy lélekszámú faluban van. Na, ne legyünk igazságtalanok, Lausanne sem egy tanya, és Bern is közelít a dologhoz, de azért most éreztem először, hogy ez egy igazi nagyváros. Pedig Zürich-ben is csak kb. 400000-en laknak. Viszont ezzel ez Svájc legnagyobb városa. Van nyüzsgés, és pl. itt van villamos (nem is csak egy...). Volt pár órám végigsétálni a belvárosban a Limmat partján a tóig, felmászni a Grossmünster tornyába, korzózni a bevásárló utcán és bolyongani a kis tereken. Mindenhol teraszok, kiülős helyek, remek időjárás, rengeteg turista. Ja, és ha odafigyelnek, egész szépen beszélnek németül. És ez sokat dobott a hangulatomon. Végre megint értettem mit kérdeznek a boltban. :)

Aztán eljött a harmadik egyedül töltendő hétvége, de ez már soknak bizonyult. Nagyon hiányzott a család, így hazarepültem hozzájuk. És irány a Balaton. Hát, meg kell állapítanom, hogy gyönyörű helyen lakunk mostanában, de azért a Balaton az a Balaton. Ismeretterjesztő jelleggel itt kell megjegyeznem, hogy bármit is állítanak a svájciak és a franciák a Genfi-tóról, a Balaton nagyobb. Kb. 14 négyzetkilométerrel. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel finomabb a lángos Balatonvilágoson, mint Lausanne-ban. Ahol nincs is.

Viszont nemzeti ünnep az itt is van. Augusztus 1-én azt ünnepli Svájc, hogy 1291-ben ezen a napon kötött szövetséget az első három kanton (ha valakit érdekel, akkor: Uri, Schwyz és Unterwalden írta alá a szövetségi levelet, nagyrészt azért, hogy összefogjanak a Habsburgok ellen.) Ezt a remek történelmi eseményt én idén egy kis túrával ünnepeltem. Tavaly egyszer már jártunk a mormota paradicsomban a srácokkal, de akkor vonattal mentünk fel a hegyre. Most gondoltam megnézem milyen ugyanez gyalog. Caux-ból a csúcs, Rocher de Naye csak 8 km-re van. Viszont ezen a távon kell legyőzni az 1000 méter szintkülönbséget. Jó kis túra volt, gyönyörű helyeken, jól jelölt utakon, és nem is tűnt nagyon meredeknek. Egészen az utolsó szakaszig, ahol kb. 500 méter alatt kellett 200-al feljebb jutni a sziklás ösvényen a napon. Megizzadtam mire felértem. Jelentem, a mormoták jól vannak, nagy kedvvel fogyasztották a vadvirágokat, mint magam az étterem teraszán a grillezett húsokat és a radlert. Azért lefelé már kényelmesen hátradőlve, a vonat ablakából szemléltem a tájat... Este pedig a lausanne-i lakosság nagyrészével együtt lementem a kikötőbe, és megnéztem a tűzijátékot. Szép volt, szép volt, de azért hiányzott a háttérből a Parlament, a Budai vár és a Lánchíd...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.