Először is tájékoztatok mindenkit, hogy a múltkori nyárköszöntő bejegyzés hatására a nyár véget ért, a napi csúcs hőmérséklet 12 °C.

A nyári hétvége előtti hét egyik délutánján került megrendezésre az iskolában az ún. Portfolio evening. Ezen alkalommal lehet megismerkedni a gyerekek iskolai munkáival. Mindezt úgy, hogy a tanteremben a gyerekek megmutogathatnak mindent a kedves érdeklődőknek, elővehetik az összes feladatlapot, amit a tanév alatt megoldottak. A tanárok nincsenek jelen, a gyerekekre bízzák az egész tárlatvezetést.

Először Ábel osztálytermét tekintettük meg, ahol a falakat is a gyerekek munkái díszítik, és végre megnézhettük Cutie "Our Class Pet" feliratú élőhelyét is. Ábi lelkesen mutogatta a munkáit, miközben Bori egyre izgatottabban kérdezgette, hogy "az én portfoliómra nem is vagytok kíváncsiak?". Persze nagyon kíváncsiak voltunk, úgyhogy átvonultunk a másik épületbe, ahol a szalonban kiállítást rendeztek a gyerekek műalkotásaiból, majd pedig - miközben megcsodáltuk a lépcsőházat díszítő rajzokat, festményeket, fényképeket - felmentünk Boriék osztályába. Bori nagyon készült erre az alkalomra, készített egy listát, hogy miket szeretne megmutatni nekünk, szigorúan tartotta is magát ehhez, nem lazáskodhattunk el semmit. Az egy órásra tervezett program két óráig tartott, de nagyon nagy élmény volt látni a környezetet, ahol nap mint nap tanulnak, és jó volt látni, hogy mennyire büszkék a munkájukra.

Azóta zsákokban haza hurcolták az összes feladatlapot, tesztet, füzetet, rajzot, festményt, mozaikot, velencei maszkot, agyag kaméleont, szóval mindent, de mindent, úgyhogy most már itthon is kedvünkre nézegethetjük, hogy mivel töltötték gyermekecskéink az elmúlt tíz hónap hétköznapjait.

Mint már írtuk azt hiszem, itt nincsenek formális ünnepségek az iskolában, így bizonyítványosztás, és évzáró sem. A bizonyítványt lezárt borítékban küldik haza a gyerekekkel, az évzáró helyett pedig van egy egész napos családi rendezvény, az International Day. Ezenkívül osztályonként is rendeznek party-t az utolsó héten, tartanak egy sport délutánt is, és végső lezárásként az utolsó nap délutánján pedig minden gyerek szélnek ereszt egy lufit (ún. balloon release).

Az International Day keretében az osztályok különféle népek táncait adják elő, amit vállalkozó kedvű anyukák tanítanak be a gyerekeknek. (Én persze nem vállalkoztam, de talán majd jövőre egy jó csárdással tarolunk.) A nagy nap közeledtével a gyerekek egyre felfokozottabb állapotba kerültek, minden nap gyakorolták a műsorszámokat, de részleteket nem árultak el. Mindenki nagyon drukkolt, hogy szombaton - ha már a levegő lehűlt - legalább az eső ne essen, mert ez egy szabadtéri program volt, B terv, és esőnap nélkül.

Szombaton magunkhoz vettük a mákos sütit, és teljes izgalom közepette elhajtottunk az iskolához. 11-re értünk oda, a műsor fél tizenkettőkor kezdődött. Itthon még tanakodtunk kicsit, hogy milyen ruhában menjünk, hiszen dress code-ot nem mellékeltek a meghívó mellé, úgyhogy Géza tanácstalan volt, hogy illő-e bermudában megjelennie. Amikor az iskolába érve megláttuk az igazgatót rövidnadrágban, papucsban, valamint egy apukát skót szoknyában, akkor megnyugodtunk, hogy nagyot nem hibáztunk.

Az ún. nemzetközi asztalon már sorakoztak a különféle ételek, úgyhogy mi is kihelyeztük a mákos sütit. Én már otthon javasoltam, hogy készítsünk egy kis papírzászlót, amivel jelezzük a sütemény származási helyét, de akkor még a család lehurrogott. De aztán a helyszínen megláttuk az ételekbe tűzött mini zászlókat, úgyhogy akkor Géza bevetette magát egy osztályterembe, és gyorsan készített két magyar zászlót. A mini zászlókat büszkén kihelyeztük, majd észleltük, amint a mexikóiak kiszögelnek egy kb. tíz négyzetméteres lobogót. A portugálok (akik egy darab gyerekkel képviseltetik magukat az iskolában) pedig szintén egy kisebb, terítő méretű zászlóval készültek.

Volt jótékonysági vásár, ahol egy kissé leharcolt, de annál csodálatosabb Barbapapára és családjára tettünk szert (amúgy itt óriási Barbapapa kultusz van).

Aztán kezdődött a műsor! Videokamerával, fényképezőgéppel, papírzsepivel felszerelkezve helyet foglaltunk a fűben. Először az igazgató mondott beszédet (bermuda gatya + papucs), amiben kitért arra, hogy a hosszú tél miatt buszvezetőként is helyt kellett állni (ugyanis ő is fuvarozta a gyerekeket, amikor nem lehetett megközelíteni az iskolát), de úgy érzi minden téren sikeres volt. Taps, nevetés, az izgalom a tetőfokára hág!

És aztán következett a tánc! Zumbával kezdtek, ebben az összes gyerek részt vett, leírhatatlan élmény volt, mondanom sem kell. Aztán jöttek az elsősök és a másodikosok együtt (szóval Ábelék), egy indiai tánccal, amit egy egészen autentikus indiai anyuka tanított be nekik. Egyszerűen zseniális volt (igen, itt már bőgtem). Mosolyogtak, rázták magukat, látszott rajtuk, hogy nagyon élvezik. Utánuk jöttek a harmadikosok (Boriék) és a negyedikesek, ők egy norvég nyelvű dalra polkáztak, majd pedig egy általam nem ismert zenére disco táncoltak (azóta persze utána néztem, Madcon-Glow, nem tudom melyik az előadó, és melyik a dal címe). Persze ez is frenetikus volt. Aztán következtek az ötödikesek és a hatodikosok, skót zászlóval, skót tánccal. Az ő bevonulásuk olyan hatásos volt, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha feltűnik Mel Gibson is, kék-fehérre festett arccal. Volt aztán még dobolós előadás is, a legkisebbek majom tánca, majd a legvégén az összes gyerek - a zenetanár gitárkíséretével - elénekelte az iskoláról szóló dalt. Na, akkor már tényleg nagyon bőgtem.

A táncok után következett az ételek rendkívül rövid idő alatt történő elpusztítása... Végülis nem én szolgáltam fel a húst, hanem Géza vállalkozott erre a nemes feladatra, mondván, hogy az ilyesmit ő úgyis szereti (én mondám). A mákos sütiből egy mákszemnyi sem maradt, de mi sem maradtunk éhen, bár tényleg bámulatosan gyorsan fogyott el minden. A sörcsapot az igazgató kezelte, és a bort is ő öntögette a műanyag poharakba.

Voltak mindenféle vidám vetélkedők, arcfestés, zsákban futás. Ábelnek legjobban a pinjata tetszett, ami egy nagy zöld malac (bad piggies) képében került fel egy fára, és persze úgy végezte, mint a pinjáták általában, egy nagy erejű ütéstől földre került belőle több mázsa cukorka. Bori mindeközben kivárta türelmesen a sorát az arcfestésnél, ahol nagyon szép virágokat pingáltak rá, Géza pedig felhelyeztetett magára egy tattoo-t, ami egy egeret ábrázolt. (Sajnos azóta már lekopott.) Volt még foci, kincskeresés, valamint a méltán népszerű "tippeld meg hány darab cukorka van az üvegben, és aki a legközelebbi számot mondja, az megkapja az egész üveg cukrot" nevű vetélkedő. Természetesen mi is tippeltünk, de még hogy! Másnap reggel jött is az e-mail, hogy "The winner is Ábel", aki ötszázat tippelt (némi atyai segítséggel), ami legközelebb volt az ötszázhuszonhéthez. Volt ám nagy boldogság! Főleg hétfőn az iskolában, amikor átnyújtották Ábinak a csuprot, csurig cukorral. Persze ő nem szereti, de mindenkit megkínált belőle, két napig egyfolytában magával hurcolta a dobozt (mindig lehetett tudni a zörgésről, hogy közeledik). Amúgy még megjelent a rendezvényen Ábiék tanítónénije, aki kb. egy hónapja elment azzal az indokkal, hogy gyermeket vár. Na, ez a gyermek meg is érkezett azóta, és élete hatodik napját az International Day-en töltötte.

Délután háromig tartott a party, kisebb sírás közepette sikerült a gyerekeket elvonszolni a helyszínről (maradtak volna még).

Most már ez úgyis olyan hosszú lett, hogy ide még beillik a sport délután krónikája is. Ez csütörtök délután került megrendezésre, az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy nem mossa-e el az eső az egészet. De végülis a felhők elvonultak, úgyhogy kezdődhetett az izgalmas esemény. A gyerekek négy csapatot alkottak, Bori a zöldeket erősítette, Ábi pedig a kékekhez került. A csapatokban a legkisebbektől a legnagyobbakig voltak összeválogatva a gyerekek, volt távolugrás, akadálypálya, váltófutás, minden ami kell... (nem volt svédszekrény átugrása dobbantóról). Nagyon vicces volt az egész, élvezték, még Bori is boldogan vigyorgott végig, pedig ő nagyon tartott ettől az egésztől. De aztán jött az eredményhirdetés, és akkor minden összeomlott. A zöldek lettek a negyedikek, a kékek a másodikak. Bori vigasztalhatatlanul sírt (mint ahogy a többi zöld gyerek is, kivéve a kicsiket, őket nem rázta meg a hír), Ábi szerencsére beérte az ezüstéremmel is. Ábi próbálta vigasztalni azzal, hogy talán jövőre elfelejtik, hogy ők testvérek (ugyanis testvérek nem lehettek egy csapatban), és akkor egy csapatba kerülnek, és akkor biztos nyerni fognak, de Bori felvilágosított minket, hogy ez már örökre (örökre!) így lesz, ezen nem változtatnak, aki egyszer zöld volt, az már az is marad...

Habár úgy tűnt, hogy sosem fogom befejezeni ezt a bejegyzést, most mégis megteszem, mert a tanév is véget ért pénteken, úgyhogy iskola témában már úgysem történik semmi. Szóval csütörtökön megkapták a bizonyítványukat a gyerekek, ez egy több oldalból álló, szöveges értékelés, ami különböző mérőszámokat is tartalmaz. A félévhez képest rengeteget javultak mind a ketten, most már csak francia nyelvből volt olyan kategória, amit nem lehetett náluk értékelni. Matekból mind a ketten nagyon jó eredményeket értek el, de amúgy is mindenből sokat fejlődtek, egyre bátrabban használják az angolt. Nem mellesleg pedig Bori hátúszásból briliáns, Ábel pedig nagyon boldognak tűnik francia órán.

Péntek délután pedig jött a lufi eregetés. A gyerekek és a tanárok kigyűltek a kertbe, mindenki kapott egy lufit, és egy nagy hangos visszaszámlálást követően égnek eresztették a lufikat. Minden lufin rajta volt egy kis cédula az iskola adataival, úgyhogy ha esetleg valakinek a fejére esik egy kis piros kartonpapír, amin egy fura, francia nevű svájci iskola címe és telefonszáma szerepel, az szóljon!

A lufik elrepültek, mi pedig még ott maradtunk még egy órát játszani az iskolában (mármint a gyerekek játszottak, én ácsorogtam). Volt egy kis sírás is, mert Bori barátnője jövőre már egy másik iskolába fog járni, és ettől Bori nagyon szomorú volt. Ettől én is szomorú lettem persze, ráadásul ennek a kislánynak az anyukája mindig beszélgetett velem (szépen, türelmesen, kivárta amíg kinyögöm magvas gondolataimat, és ő is próbált úgy beszélni velem, hogy azokat a szavakat variálta, amiről úgy gondolta, hogy még én is megértem).

Megkezdődött a nyári szünet, szakad az eső, szerdán indulunk haza Magyarországra. De addig még megírom a múlt vasárnapi kirándulásunk történetét. És aki ezt az egész bejegyzést végig olvasta, (és nem egyenesági rokonunk, mert nekik sajnos kötelező), az tárgyjutalomban részesül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.