Először is, ha lenne valaki, aki álmatlanul forgolódik éjszakánként, hogy mi is lehet az én sérült ujjammal, azt megnyugtatom, hogy az ujjam jól van, dr. Ede is megszemlélte, nagy nevetve horribble accident-nek nevezve balszerencsés zokni ráncigálásomat. Az eredeti négy helyett ugyan hat hétig kell hordanom az ujjmerevítőt (vagy mi ez az izé), de ő biztos benne, hogy nem lesz a végén opera. Örülünk, és reméljük, hogy igazat szólott.

Óriási volt az izgalom mostanában minálunk, ugyanis, ez az a hét, amikor a gyerekek osztálykiránduláson vesznek részt. Bori hétfő reggel távozott, és szerda délután jön vissza, Ábelék pedig szerda reggel mennek, péntek délután jönnek.

Hogy valamennyire oldjuk a kirándulással kapcsolatos szorongásainkat, múlt vasárnap felkerestük Morgins-t, hogy terepszemlét tartsunk, megnézzük, hogy mégis mire számítsunk. A város Lausanne-tól kb. egy órás autózásra található, 1330 m magasan. Síszezonban síparadicsom, nyáron pedig népszerű kiránduló hely.

Itthon beöltöztünk túraruhába, mindenki felvette az új túrabakancsát, és - a szokásos "miértkellnekünkodamenni-miértnemmaradunkitthon-miértpontmost-biztosronda" műsorszám közepette - elindultunk. Délre már meg is érkeztünk a helyszínre, majd elkezdtünk felgyalogolni az úton, a Géza által elgondolt hegytető irányába. Napsütés, havas hegyek, krókuszokkal teli rétek, madárcsicsergés. Rajtunk kívül sehol senki. Hamar kiderült, hogy Bori bakancsa kényelmetlen. Forró! Szorítja. Nyomja. Kikötődik. Szörnyű. Meleg van. Tűz a nap. Fárasztó fölfelé kaptatni. A táj ronda. Egy kirándulás nem ilyen. Borzalmas. Sírás. Ahogy Bori egyre jobban szenved, Ábi annál inkább élvezi a kirándulást. Ha Borika alig vonszolja magát, akkor ő futásnak ered. Géza kissé ideges. De aztán találunk patakot, havat, pihenhetünk. Géza által megálmodott úti célt megszemléljük messziről, hát oda, aztán biztos nem. Mindenki lejjebb ad az igényeiből...

Lefelé már könnyebb, bár a bakancs még mindig túl meleg. És szörnyű. Két és fél óra múlva újra a kiindulóponton vagyunk, ahol - kitömött nyestek, és még élő helyi lakosok társaságában - elfogyasztjuk jól megérdemelt ebédünket.

Azt a chalet-t persze nem találtuk meg, ahova a gyerekek mennek, de láttunk sok szép házat, túl rossz helyük biztos nem lesz.

A múlt héten a csütörtök és a péntek munkaszüneti nap volt, úgyhogy jó kis rövid hét volt, hosszú hétvégével. Az iskolában próbálták felkészíteni a gyerekeket a kirándulásra, fényképes bemutatót tartottak nekik az elmúlt évek kirándulásairól, nekünk pedig mindenféle e-mailt küldtek a témában. Borinak is egészen megjött a kedve az egészhez, vagyis azt mondta, hogy kezd megbarátkozni a kirándulás gondolatával.

A hosszú hétvégére nem ígérkezett túl jó idő, és először úgy volt, hogy Géza dolgozik is csütörtökön, mivel a főnöke kérvényezte a munkaügyi hatóságtól, hogy dolgozhassanak. Első körben elutasították a kérelmet, de fellebbeztek, és akkor már megengedték nekik (mert rendesek). De aztán szerencsére végeztek időben a munkával, úgyhogy velünk tölthette a hosszú hétvége három napját, aztán vasárnap reggel távozott Athénba, ahonnan csak péntek éjszaka tér vissza.

Péntekre egész jó idő lett, úgyhogy felkerestük kedvenc helyünket, Signal de Bougy-t. Játszóterezés, vizi dodzsem, állat nézegetés. A kalandparkba is ellátogattunk, ahol Ábel egy rövidet kalandozott, de aztán inkább a földről osztotta az okosságait a fák között egyensúlyozóknak. Így Gézának is, akinek régi vágya teljesült azzal, hogy hevederbe bújhatott, és Bori szerint mint egy repülőmókus szökellt ágról-ágra. Mi alulnézetből követtük, és szurkoltunk neki.

Hazafelé betértünk még Morges-ba, ahol a tulipánfesztivál keretében több mint 120.000 tulipánt lehet megcsodálni a parkban. Megcsodáltuk őket, tényleg gyönyörű volt.

Jaj, a legfontosabbat ki is felejtettem, méghozzá azt, hogy abban a megtiszteltetésben volt részünk, hogy a hosszú hétvégét Kamrita is velünk töltötte. Kamrita az a plüss tigris, akit az vihet haza hétvégére, aki valami kiemelkedő teljesítményt nyújtott az iskolában. Novemberben már kiérdemelte Ábel a tigrist, most azzal szerzett rá jogot, hogy valami olyan matek feladványt oldott meg, hogy a tanítónéni még meg is ölelgette. Szóval jött Kamrita, és a szatyor, amiben mindenféle tigrisekkel kapcsolatos tájékoztató anyag, valamint Kamrita naplója található. Lelkiismeretesen minden programra magunkkal hurcoltuk, fotóztuk, naplóba beírtuk, fotókkal dokumentáltuk.

Szombaton délelőtt pedig megérkezett anyukám (azaz Tyetye). Éppen hogy kiértünk elé a repülőtérre, úgyhogy volt nagy izgalom, de aztán egymásra találtunk. Szegény fáradt anyukámat autóba ültettük, és elhurcoltuk Lausanne belvárosába, hogy lássa milyen szép, majd beültünk ebédelni. Méghozzá a világ legundorítóbb, legszörnyűbb éttermébe. Amúgy az étterem teljesen rendben volt, aki nem volt megelégedve a helyszínnel, az - mily meglepő! - Borika volt. Gondoltam, hogy ki fogunk adni egy kiadványt a világ legszörnyűbb helyei, és legundorítóbb éttermei címmel, Bori ajánlásával.

Aztán haza haladtunk, ahol egy kicsit hagytuk Tyetyét asszimilálódni, de aztán újra felkerekedtünk, és levonultunk a tópartra. Este rövid kis variálással kitaláltuk, hogy ki hol alszik, aztán vasárnap reggel könnyes búcsút vettünk Gézától.

Este Bori már teljes pánikban volt a másnapi utazástól, szegény alig tudott elaludni, mesélnem kellett neki az én osztálykirándulás élményeimről... Na, ahogy azokat felidéztem, már én sem tudtam elaludni. Reggel teljes izgalomban elkészültünk, szépen elhaladtunk az iskolába, ahova időben megérkeztünk. Akkor láttam, hogy Géza már háromszor keresett. Visszahívtam, ő pedig hisztérikus állapotban kérdezte, hogy hol vagyunk már, és mi van már, ő megőrül, hogy nem tud rólunk semmit. Megnyugtattam, hogy most érkeztünk a suliba, minden rendben. MOST??? Úristen pont ma késtetek el? Ööööö... nem, hiszen háromnegyed kilenc van. Erre ő elbizonytalanodott, majd: Ja, Athénban egy órával előrébb jár az idő. Na akkor mindenki megnyugodott, Bori leadta a bőröndjét, majd elszaladt a többiek után. Ábi is elfutott, úgyhogy Tyetyével mi is elhagytuk a helyszínt. Arra már korábban megkértek minket, hogy ne integessünk zokogva, a buszon ülő gyerekeinknek, hanem távozzunk, esetleg igyunk egy kávét az iskola szalonjában. Nem ittunk, távoztunk. Zokogás helyett Vevey-ben kávéztunk, és sétáltunk a tó parton.

Tizenegykor már jött is az e-mail a suliból, hogy szerencsésen megérkeztek, kipakolnak, és indulnak BBQ löncsölni. Jaj szegénykék... Este furcsa volt csak egy gyerekkel veszekedni a vacsora-fürdés-fogmosás-lefekvés témán, és reggel is csak egyet kellett sürgetni. De nem is veszekedtem különben, csak egy kicsit. Az iskolából ma reggel is írtak, arról tájékoztattak, hogy mindenki jól aludt, készülődnek a kirándulásra, a nap süt, de van még hó, úgyhogy nagy az izgalom, és mindenki boldog.

Ma bepakoljuk Ábi cuccait, kíváncsi vagyok, hogy eljön-e az a pillanat, amikor bevallja, hogy azért egy kicsit ő is izgul... Én eléggé. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.