Miután visszatértünk Londonból, még két hetet jártak a gyermekeink iskolába, de ekkor már inkább a karácsonyi műsorra készülődtek, mintsem a tanulással bíbelődtek volna. Mindenféle karácsonnyal kapcsolatos tevékenységet végeztek a suliban, valamint gyakoroltak a Nagy Előadásra.

Az utolsó tanítási hét szerda délutánján volt a Christmas Show, ami - ugyanúgy mint tavaly - a Jongny nevű hely tornacsarnokában került megrendezésre. Teljes volt az izgalom, annyit tudtunk, hogy az előadás címe Aladdin lesz. Borinak háromféle ruhát kellett bevinnie, többek között egy csillogó kék kis mellényt is. Ilyennel nem rendelkeztünk, de sebaj, én a kreatív varrtam neki egyet, méghozzá egy szépet. Ábinak elegáns ruhát, és nyakkendőt (long tie típusút) kellett bevinnie, miközben az osztályából a lányoknak szép ruhát, és toll boát. Ezek után nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mi fog történni...

Nem kellett csalódnunk, az előadás vidám és felszabadult volt, a gyerekek énekeltek, táncoltak. Volt ott minden, Aladdin, Money, money, money az ABBA-tól, Harry Potter főcímzene (kék mellényben), a Thriller Michael Jackons-tól, Bruno Mars Marry You-ja, francia dalocska Papa Noel-ről, és a végén természetesen We wish you a merry christmas. Borinak szöveges része is volt, ügyes volt, elolvadtunk tőle. Ábi kicsit mérges volt ránk, mert az volt a kérése, hogy olyan helyre üljünk, ahol nem lát minket, de mivel akkor mi sem láttuk volna őt (valamint Bori meg persze azt kérte, hogy mindenképpen az első sorba üljünk), beültünk előre, amivel feszélyeztük a kisfiúnkat, úgyhogy próbáltuk feltűnés nélkül videózni és fotózni.

Csütörtökön délután az iskolában Christmas Activity-re várták a kedves szülőket, hát gyorsan jelentkeztem, méghozzá Ábelék osztályába (Borin úgy látszott nem sértődik meg, ha nem ülök ott vele egész délután). Az egyik lelkes anyuka készült mindenféle mesével, kézműveskedéssel, én pedig próbáltam mindehhez asszisztálni. Ábel meg volt elégedve a teljesítményemmel, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. Pénteken még partyzott minden osztály egy utolsót, aztán nagy Beutiful Holiday kívánások mellett három hétre elbúcsúztunk az iskolától.

Szombaton a fiúk elugrottak egyet síelni, és mivel itt sem tört ki még igazán a tél, kénytelenek voltak egy gleccsert felkeresni. A részletekről majd Géza beszámol.

A szezonnyitót a Les Diablerets gleccseren tartottuk Mukival. Ez az a hely, ahol szánkózni is voltunk már, csak a melegebb időben is síelhető pályák természetesen kicsit  magasabban vannak. Annyira magasan, hogy a kabinos felvonó is két részletben megy fel a 3000 m-es csúcsra. Itt viszont meglepő módon inkább kezdőknek jó pályák vannak. Szélesek, egyik sem túl meredek, viszont nagyon hosszú. Ami első síelésre ideálisnak tűnt. Plusz szikrázó napsütés, kék ég, nem túl hideg idő. Ennél jobbat nem is kívánhattunk volna. A gleccsert egyébként nem csak síelésre használják, van itt kutya-szán pálya, sífutó pályák, hótalpas túrákat is szerveznek, a sznoboknak még helikopteres vagy kisrepülős sétarepülést. Mi síeltünk. Remek volt. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy az összes pályán csákányos felvonó volt. És mivel mint már írtam a pályák hosszúak, így a felvonók sem rövidek... Na most ha ezt összerakjuk, akkor adott egy felnőtt, egy gyerek, jó hosszú csákányos felvonók. Vagyis, apa szinte guggolva felvonózik és a csákány nem a fenekét tolja, hanem a vádliját. Remek edzés volt. :)

Kis színes: lefelé a kabinos felvonó mindkét szakaszán magyar volt a kezelő. Az elsőről még onnan derült ki, hogy megszólított minket. A másodikat viszont a mellkasán lévő "Béla" feliratú névtábla alapján már magunk azonosítottuk. Béla azt is elmondta, hogy legalább tíz magyar dolgozik csak ezen a hegyen, és még egy csomóan a környékbeli szállodákban és éttermekben is.

December 15-én, vasárnap hazarepültünk hármasban, Gézát pedig - nagy szomorúan - itt hagytuk még egy pár napra, aztán pénteken ő is csatlakozott hozzánk. Otthon mézeskalácsot sütöttünk, sokat aludtunk, karácsonyoztunk, drága családtagjainkkal és barátainkkal töltöttük az időt. Volt nagy rohanás persze, próbáltunk minél több programot belezsúfolni a két hétbe. Ez olyan jól sikerült, hogy december 28-án még egy kis autóverseny nézés is belefért. Géza és Ábi elmentek megnézni Danit a Hungaroring-en a Szilveszter Rallye-n. Nagyon jól szórakoztak, és azóta persze az összes playmobil ember rally versenyző...

Január 3-án pedig csurig pakoltuk az autót, és elindultunk vissza Lausanne-ba. Péntek éjszaka Bajorországban aludtunk, a Tücsök utcában szombaton este landoltunk. Vasárnap megpróbáltunk lelkileg felkészülni a dolgos hétköznapokra, hétfőtől pedig visszaállt minden az eredeti kerékvágásba. A napok nagyon gyorsan telnek, a tél még mindig nem igazán köszöntött be, a gyerekeknek azért elkezdődött a síelés az iskolában. Kéthetente hétfőn egész nap Les Paccots-ban vannak. Borinak szép a sícipője (narancssárga), úgyhogy eggyel kevesebb okot tud felsorolni, hogy miért is nem szereti eme csodás sportot. Voltunk már családilag is síelni, a többiek ügyesek, én kevésbé, de szerencsére maradandó károsodást nem szenvedtem, és mások sem az én hibámból kifolyólag. A gyerekek kaptak új síszemüveget (megnőtt a fejük a tavaly óta?!), nagyon menő, Ábi azóta azzal alszik, reggelente fel is veszi, abban üldögél a kanapén.

Múlt előtti szombaton felkerestük az Olimpiai Múzeumot, ami két év felújítás után most nyitotta meg a kapuit. Mivel nagyon szép idő volt, lesétáltunk Ouchy-ba, amitől már eleve elfáradtunk, majd a múzeumban is elbolyongtunk egy pár órát, úgyhogy délután már alig vonszoltuk magunkat. A múzeum szuper, nagyon színvonalas, érdekes, a gyerekek is élvezték, van mindenféle interaktív cucc, amit lehet nyomogatni, fogdosni, megnézni, meghallgatni. Külön rész szól az ókori olimpiákról, Coubertin báróról, az újkori olimpiákról, az olimpiai faluról, a különböző sportszerek fejlődéséről, az ifjúsági olimpiákról és a paraolimpiákról.

Ha már ilyen sportos hangulatba kerültünk, este Géza és Ábel még elugrott Genfbe, hogy megtekintsenek egy jégkorong mérkőzést, melynek részleteiről Géza tud hitelesen beszámolni.

Geneve Servette HC - Lausanne HC. Ez itt rangadó. És egyben Winter Classic is volt. Vagyis nyitott stadionban játszották a meccset. (Ezeken a Winter Classic meccseken nekem azért mindig mosolyognom kell. Én ahhoz vagyok szokva, hogy ha jégkorong, akkor Kisstadion, hóesés, hideg...) A lényeg, hogy itt a Stade de Genéve füvére dobtak fel egy jégkorong-pályát. Volt 29.400 néző, élő koncert a szünetekben, a végén fény-show meg tűzijáték. A hangulat mondjuk nem volt annyira jó, mint a múltkori lausanne-i meccsen, de a körítés elvitte a dolgot. A meccs színvonala sem volt kiemelkedő. Annyira nem, hogy a 0-0-al végigszenvedett három harmad végén Muki már azt mondta, az se baj, ha a Genf üt gólt, csak ne legyen hosszabbítás. De lett. Viszont abban a Lausanne egy emberelőnyt kihasználva gyorsan ütött egy gólt, és jöhetett a tűzijáték.

Tegnap pedig elmentünk szánkózni. Bori nem szeretett volna síelni, Ábi viszont igen, az idő gyönyörű volt, úgyhogy kompromisszumos megoldásként beöltöztünk, és elhaladtunk Les Diablerets-re, ahol remek - több mint 7 km hosszú - szánkópálya található. Kölcsönöztünk szánkót, méghozzá nagyon sportos típusút, mert azt mondták a helyi okosok, hogy nem csúszik eléggé a hó, úgyhogy a hagyományos típusú szánkóval nagyon lassú lenne a menet. Fellibegtünk a hegytetőre, majd következett a száguldás. Géza Borival csúszott, én Ábival. A szánkó tényleg gyors volt, Ábi volt a kormányos, én hátul sikítottam, és aggódtam a testi épségünkért... Ábi ugyanis imád a pálya szélén haladni, a legjobb, ha felmegyünk a falra, ettől nagyon vidám hangulatba kerül. Viszont a manőver nem mindig sikerül, úgyhogy megszámlálhatatlanul sokszor estünk el, borultunk fel, fúródtunk bele a falba. Remek szórakozás volt, igaz, hogy most nem nagyon tudok járni, de hát ez a legkevesebb. Kétszer csúsztunk le, az első menetnél Ábel sisakján még egy kamera is volt, ami megörökítette száguldásunkat, és borulásainkat.

Először is megállapítom, hogy rohan az idő... Több mint egy hónappal ezelőtt írtam, és már akkor is le voltam maradva, jaj. Mielőtt beszámolnék a téli szünetről, és az azt megelőző karácsonyi készülődésről, megpróbálom felidézni a londoni hétvégénket. Történelmi távlatból nézve, csak a szépre emlékezve.

November utolsó hétvégéjén (ami egyben december első hétvégéje volt), fogtuk magunkat, és elutaztunk Londonba. Mivel Ábelék éppen a nagy londoni tűzvészről tanultak, valamint nagyon kíváncsiak voltak, hogy milyen lehet egy olyan ország, ahol angolul beszélnek az emberek, gondoltuk tanulmányi út keretében körülnézünk. Csütörtökön az iskolából egyenesen a genfi repülőtérre hajtottunk, onnan pedig elrepültünk a helyszínre. Bevonatoztunk a városba, ahonnan a szálláshelyünkre taxival utaztunk. Ábel olyan boldog fejjel utazott az autóban (menetiránynak háttal), hogy már azért a húsz percért megérte az utazás. Egy apartmanházban laktunk, a lakás nagy volt, kényelmes, mindenkinek jutott külön szoba (vagyis mi Gézával nem akartunk külön aludni, csak a gyermekeink, úgyhogy Bori egyedül terpeszkedett egy franciaágyban, Ábi pedig a nappalit foglalta el).

Előre megállapodtunk, hogy laza három napunk lesz, nem akarunk minden látnivalót belepréselni az időnkbe (az úgy is lehetetlen), nem rohanunk, megpróbálunk a gyerekek igényeihez igazodni. Ábi igénye az lett volna, hogy taxizzunk és emeletes buszozzunk minden egyéb elfoglaltság helyett, Bori pedig azt hiszem a mókus etetéssel is beérte volna.

Pénteken egy kiadós reggeli után metróra szálltunk, és elindultunk első úti célunk a St. James's Park irányába. Ha már útba esett, betértünk a westminsteri apátsága, ennek a gyerekeink nem örültek egyáltalában, de hát kemények vagyunk, úgyhogy végigjártuk az épületet. Ezután elsétáltunk a Buckingham palotához, csüngtünk a kerítésen, és lestük a palota őrzőit. A St. James's Parkban először kevésnek bizonyult a mókus, meg semmiféle mókus eledellel sem voltunk felszerelkezve, úgyhogy volt egy kis feszültség, sírás, miegymás, de aztán szereztünk nápolyit, és attól kezdve vidám hangulatban hizlatuk az amúgy is jó húsban levő mókusokat, és a határozott fellépésű ludakat. A galambokat és a sirályokat diszkrimináltuk, ők nem részesültek a finom csemegéből.

Természetesen ha már London, akkor nem hagytuk ki az öt órai teát sem. Átbuszoztunk a Kensington Parkba, ahol az Orangery-ben (hol máshol?) elfogyasztottuk jól megérdemelt uzsonnánkat. Mire végeztünk, beesteledett, a parkot bezárták, úgyhogy volt nagy izgalom, hogy reggelig ott ragadunk, a szabadban éjszakázunk, ja mi lesz. Persze az lett, hogy kisétáltunk a megfelelő kijáraton, buszra pattantunk, és visszautaztunk szálláshelyünkre, ahol vacsorára ettünk egy kis fish&chips-et (mi mást?!).

Szombaton ismét egy bőséges reggelivel kezdtük a napot (Ábel rántott csirkemellet evett rizzsel, így letudta az ebédet is egyben), majd elmentünk a Természettudományi Múzeumba (Natural History Museum), ahol jó nagy tömeg volt, úgyhogy a fő attrakciónak számító dinoszaurusz csontvázakat nem is néztük meg, helyette megtekintettük a természetfotó kiállítást, valamint hosszabb időt töltöttünk az Investigate elnevezésű helyen, ahol mindenféle dolgokat lehet megvizsgálni mikroszkóppal, nagyítóval. Borinak ez nagyon tetszett, szóba is elegyedett egy helyi fiatalemberrel, akivel a megkövült korallokról értekeztek. Miközben mi még a lepkéket, gyíkbőröket, és egyéb izgalmas dolgokat tanulmányoztuk, a fiúk megnézték a pókokat, és ízeltlábúakat.

Egy könnyű ebéd után felkerestük a London Eye-t, ahol egy rövid ideig tartó sorban  állás után (volt előre megváltott jegyünk, mert Géza előrelátó, és alapos) beszálltunk a kabinba, és megtekintettük a várost felülről.

Levezetésnek gondoltuk sétálunk egy kicsit a belvárosban, a Piccadilly Circus környékén. Mások is gondoltak erre, irtózatos tömeg nyomult az utcákon. Ugye ez volt az első adventi hétvége, vásárlási lázban égett mindenki, itt Lausanne-ban igazán elszoktam az ilyen tömeg jelenetektől. Betértünk az M&M's World-be, hát arra nincsenek szavak... Egy csokibogyóra alapozva milyen cuccokat lehet eladni, őrület. Természetesen csokit vettünk mi is, kimérve, szabadon összeválogatva, kb. két kilót (még mindig van belőle). Ezután még betértünk (azaz benyomakodtunk) a Hamleys játékáruházba, ahol öt szinten találhatóak a játékok (és a vásárlók tömegei). Nem biztos, hogy jó ötlet gyerekekkel menni ilyen helyre, de végül elégedetten távoztunk (én főleg annak örültem, hogy végre távozunk).

Vasárnap a szokásos bőséges reggeli után, első utunk az 1666-os londoni tűzvésznek emléket állító The Monument-hez vezetett. Az elszánt férfiak hősiesen megmászták a 311 lépcsőfokot, a kevésbé elszánt nők addig a környéken sétáltak, és egy padon üldögéltek. Készült fotó a Pudding Lane utcatáblával, így Ábel bizonyítani tudta az iskolában, hogy a tananyagot sem hanyagoltuk.

A nap további részét a Tower of London megtekintésével töltöttük. Itt több órán keresztül bolyongtunk, Bori saját audioguide útján ismerkedett meg a Tower történetével. Jó sok időt eltöltöttünk, minden lényeges dolgot megnéztünk, és ha jól emlékszem, semmiféle konfliktus sem zavarta meg felhőtlen szórakozásunkat.

Átkeltünk még a Tower Bridge-en is természetesen, ahol meghallgathattuk Ábel előadását a felnyitható hídról. A Temze másik partján van kikötve a a HMS Belfast hadihajó, őfelsége cirkálója, amely belülről is megtekinthető. Feltéve, ha az ember még zárás előtt odaér. Hát mi nem értünk oda, úgyhogy volt is sírás-rívás, megsértődés az egész világra.

Hétfő reggel bepakoltuk a bőröndöket, levonultunk a szokásos helyünkre reggelizni, majd taxiba pattantunk (Ábel kedvéért), vonatra szálltunk, majd visszarepültünk Genfbe.

Kedden a gyerekek visszatértek az iskolába, vittek egy kis szuvenírt az osztálytársaiknak, Ábel pedig fényképekkel illusztrált előadásban számolt be az élményeiről.

Miután Géza szerencsésen visszatért Portugáliából, és még Agyibagyi is itt volt, november utolsó előtti szombatján ellátogattunk Genfbe, a Tutanhamon kiállításra. Bori tavaly tanult az iskolában Egyiptomról, a fáraókról, múmiákról, úgyhogy gondoltuk ez remek program lesz. Persze az elindulás megint botrányos volt, és ott is előadták (mármint a gyerekek) a szokásos „engem ez egyáltalában nem érdekel” című műsorszámukat, de aztán mégis felkeltette az érdeklődésüket a sok kiállított kincs, arany, szarkofág, múmia (persze minden másolat volt), érdekes filmeket is vetítettek, ami bemutatta az ásatásokat, a kincsek felfedezését, majd a sok ármányt, harcot, amik ezzel együtt jártak.

Amit én különösen élveztem, hogy Ábel fordította nekem azt, amit az audioguide-ból hallott. Nagyon érdekes dolgok történtek ám a régi Egyiptomban! Pl. sonkás szendviccsel előcsalogatott kígyók, és más ehhez hasonló izgalmas események.

A kiállítás megtekintése után – ha már úgyis ott voltunk a határ közelében – átugrottunk Franciaországba, hogy Ábelt felruházzuk télire. Ugyanis beköszöntött a tél, méghozzá csütörtök reggelre lehullott tetemes hóval. Ijedtemben gyorsan előkaptam a téli gúnyákat, ami Bori estében jónak bizonyult, de Ábelre sajnos nem ment föl a gatya. A kabát ráment, de az alól még a pólója is kilógott. Megnőtt a gyerek. Szegényke végül magára passzírozott egy sígatyát, amit egy őszi dzsekivel kiegészítettünk, és megígértem, hogy a hétvégén beszerzünk neki megfelelő méretű szerkót. Szóval ezért elmentünk a Decathlon-ba, ahol megvásároltuk a megfelelő cuccot (a ruhaméret alapján kb. 20 cm-t nőtt tavaly óta, csak hosszában, szélességről még nem is beszéltünk. Na és a lába! Kész anyagi csőd.)

Szombat este – kihasználva, hogy Agyibagyi itt van – belevetettük magunkat az éjszakai életbe, mexikóit vacsoráztunk, és jól kicsodálkoztuk magunkat, hogy micsoda éjszakai élet van Lausanne-ban.

Vasárnap reggel elautóztunk Montreux-be, ahol az előre megváltott jegyeink birtokában felvonatoztunk a Rochers-de-Naye hegyre (itt laknak a mormoták, akik most téli álmot alszanak), ahol személyesen a Mikulással lehet találkozni. A montreux-i állomásról napsütésben indult a vonat, ahogy egyre magasabbra utaztunk, a hó is egyre nagyobb lett, nem beszélve a ködről. A hegytetőn az arcunka csapódó jéghideg szél, és hó köszöntött minket, úgyhogy gyorsan bemenekültünk az épületbe. A programban az állt, hogy a helyszínen megtekinthető a Mikulás maga, a Mikulás nyulai (?), a Mikulás hálószobája, valamint a Mikulás mozija (??). Elindultunk hát egy hosszú folyosón, ami mindenféle – kissé kínos – karácsonyi hangulatot idéző tárggyal volt kidekorálva (plüss jegesmedve hátán lovagló plüss egér, műanyag hóember, stb.). A Mikulás maga egy kisebb teremben üldögélt elkerítve, bele lehetett ülni az ölébe egy fénykép erejéig. A lelkes szülők tuszkolták is a bőgve tiltakozó gyermekeiket a nagyszakállú bácsi színe elé, mi viszont – mert jó fejek vagyunk (és félünk a gyerekeinktől) – ezzel meg sem próbálkoztunk. Volt még egy szoba – azt hiszem a Mikulás könyvtárát akarta jelképezni – ahol mindenféle plüss állat volt elhelyezve, méghozzá olyanok, amelyek valamely delejnek köszönhetően mozgatták a fejüket. Kicsit rémisztő volt. Átverekedtük magunkat a tömegen, és felkerestük a nyulakat. Ezek igazi, élő nyuszik voltak, ültek egy ketrecben, infra lámpa fényénél melegedve. Nem értettük, hogy miért pont nyulakat tart a Mikulás, de hát végül is mindegy. Innen egyenesen a Mikulás hálószobája felé vettük az irányt, megállapítottuk, hogy a Mikulás nem egyedül alszik, mert két pár mamusz volt az ágy mellett (többféle megoldás született arra nézve, hogy kivel oszthatja meg az ágyát Miki bá), valamint, hogy nem híve a skandináv egyszerűségnek, hanem inkább a giccset szereti éjszaka is. Ezek után már csak a mozi volt hátra. Hát a cseles svájciak ezt úgy oldották meg, hogy az amúgy is ott található – a mormoták életét bemutató – kiállítás részét képező mozira kitettek egy táblát, hogy ez itt kérem a Mikulás mozija, és meg lehetett tekinteni – az amúgy is állandó vetítés alatt álló – filmet Svájcról, a hegyekről, a zergékről, mormotákról.

Elárulom, hogy kissé csalódottak voltunk, az eddigi tapasztalataink, valamint a belépőjegyek ára alapján kissé színvonalasabb dolgot vártunk. Nem beszélve az árban benne foglalt – gingerbread-et és édességeket tartalmazó – meglepetéscsomagokról, amit egyáltalában nem kaptunk, helyette a gyerekek kaptak egy-egy jojót. (Igen, egy jojót.) A nap mélypontja - legalábbis számomra - mégis csak az volt, amikor azután, hogy már mindenki nagyon fázott, fáradt volt, éhes és ennek hangot is adott, tehát a hangulat alapvetően szuper volt, Borika egy jól irányzott mozdulattal megdobott jégcsappal egy békésen eszegető japán turistát. Erre én szent beszédet tartottam neki az illedelmes viselkedésről, eközben Ábi feltette a kérdést, hogy „Mi csorog anyából?,” amire mindenki csak nézett, hogy na vajon tényleg, jaj de érdekes.  Amúgy egy üveg ice tea volt, ami kiborult a táskámban, és onnan folyt a nadrágomra, na meg a cipőmre. Akkor azért legszívesebben hopponáltam volna egy tengerparti nyugágyba.

Szerencsére nem sokára jött a vonat, és a Rochers-de-Naye-ről leereszkedtünk Caux-ba, ahol maga a Karácsonyi falu található. A leírás szerint rénszarvas, varázserdő, és mindenféle varázslatos, elbűvölő karácsonyi csoda található itt. Hát, öööö…. Voltak kecskék, vicces fufruval, lámák, akiknek csak a fenekét lehetett látni, nyulak, plüss farkasok, és mindenféle újrahasznosított cuccokból eszkábált hangszerek (ezek tényleg viccesek voltak). Itt szerencsére legalább már tömeg nem volt, de a katarzis itt is elmaradt.

Ismét vonatra szálltunk, és visszatértünk Montreux-be, ahol végig nyomakodtunk a karácsonyi vásáron, ettünk, ittunk, vásároltunk, és aztán nagyon fáradtan haza tértünk.

Jaj, van nekünk ez a blogunk, és vannak a drága olvasóink, akik sírnak, ha nem hallanak rólunk. Valamint ha nem írjuk le, hogy micsoda dolgok történnek velünk, elfelejtjük, és öreg korunkban nem tudunk nosztalgiázni a szép svájci éveken…

Ezért most megpróbálom felidézni, hogy mennyi minden történt velünk az őszi szünet utáni két hétben, aztán külön bejegyzésben megemlékezem egy kiállítás látogatásról, a Mikulás megtekintéséről, valamint az egészen friss élménynek számító londoni utazásunkról.

Hétvégenként mindig felmerül bennünk, hogy ki sem mozdulunk otthonról, de aztán egy idő után oly mértékben eluralkodik otthonunkban a káosz (lego, playmobil, filctoll stb. képében), hogy jobbnak látjuk menekülőre fogni a dolgot.

November 9-én szombaton az egész napos fetrengést a lavaux-i szőlővidék meglátogatásával szakítottuk félbe.

Lavaux a Lausanne és Montreux között található - világörökségi védelem alatt álló - szőlővidék elnevezése. Mi minden nap keresztül autózunk rajta, amikor az iskolába megyünk, avagy onnan jövünk. A látvány megunhatatlan. Egyik oldalon a Genfi tó, és a Francia Alpok, másik oldalon pedig a mértani pontossággal elrendezett szőlőültetvények. Egyszerűen gyönyörű. Mivel ezen a szombaton még a nap is sütött, gondoltuk, hogy ideálisak a körülmények ahhoz, hogy sétáljunk egyet a szőlőültetvények között.  A szőlőhöz nagyon helyes kis falvak is tartoznak, a felújított középkori épületek mellett a tájba beillő modern házakkal. (Na meg a falusi idillbe szépen beolvadó parkolóházzal, hogy ne a kis keskeny utcákon kelljen megoldani a parkolást.) Bort nem kóstoltunk, állítólag van biciklis borkóstolós túra is, pincétől pincéig lehet tekerni, és kóstolni. (A svájciak amúgy svájci bort isznak, de Géza megismertette a kollegáit magyar borokkal, amire jól rá is kaptak, úgyhogy azóta – egyfajta kultúrmisszóként – mindig hozunk Magyarországról bort.) A séta alatt semmi izgalmas nem történt, kinéztünk egy pár házat magunknak, ahol öreg korunkban szívesen elüldögélnénk, felvonnánk a svájci zászlót, és szőlővel dobálnánk a turistákat gyönyörködnénk a tájban. Amikor már nagyon fáztunk, akkor hazarobogtunk.

Svájci hétköznapok, érdekességek rovatunkban szeretném elmesélni, hogy van egy nap, melynek elnevezése: Nationaler Zukunftstag (a francia részen: Futur en tous genres), amikor a tíz-tizenkét éves gyerekek felkeresik szüleik (vagy egyéb rokonuk) munkahelyét, és ott megfigyelik munka közben a dolgozó rokont, vagy egyenesen ők is beállnak dolgozni (pl. postán, élelmiszerboltban). Érdekesség, hogy általában a lányok apu munkahelyét, míg a fiúk anyuét keresik fel, csak hogy oldják a nemi sztereotípiákat. Géza munkahelyét is elözönlötték a gyerekek, és beálltak cigit sodorni, de nem is, hanem pl. Gézát meglátogatta egy kisfiú, aki ugyan nem rokona, de az anyukája – aki jogász – úgy gondolta, hogy lásson az a szegény gyerek jogászon kívül más érdekes munkát végző személyt is. Na ez volt Géza. A kisfiú Svájcban születetett, az anyukája magyar, egyelőre kb. öt nyelven beszél, érdeklődési köre az atomfizika. De lehet, hogy Géza hatására egy sokkal érdekesebb terület, a humán erőforrással való gazdálkodás irányába fordul.

Géza és Ábel voltak jégkorongmérkőzésen, ami állítólag nagyon jó volt, és mivel az eseményen készült fotókat rejtő telefonjától Gézát Portugáliában megszabadította egy gonosz zsebtolvaj, újra fel kell keresniük a jégcsarnokot. A mérkőzésről Géza számol be, ha még emlékszik.

Emlékszik: Lausanne HC - ZSC Lions (4:3 bűntetőkkel). 6000 néző, teltház. Óriási hangulat. Komolyan. Rendes tábor, végig szurkolás, zászlók, dobok. A vendég tábor Zürich-ből a második harmadra esett be, ahogy kell, így onnantól méginkább zengett a csarnok. A meccs is jó volt, a színvonalra ugye nem lehetett panasz, a svájci hoki eléggé rendben van. A lausanne-i oroszlánok a második harmadban már hárommal mentek, még emberhátrányból is ütöttek gólt. Aztán, csak, hogy ne unatkozzunk a végére kiegyenlített a ZSC Lions. Hosszabbítás, bűntetők. Minden volt. Ábel boldog, hogy vissza kell mennünk a képek miatt. Lehet, hogy ő nyúlta le a telefonomat? :)

Időközben Géza anyukája, azaz Agyibagyi is itt töltött egy hetet, így a gyerekeket őrizetére tudtuk bízni, mi pedig elmehettünk vendégségbe, ahol megismerhettem Géza kollegáit. Kaptunk finom indiai ételeket, volt tréfás vetélkedő, jókedv, kacagás. Nem mondanám, hogy teljes egészében képben voltam egész este, de mindenesetre jól éreztük magunkat.

Voltunk korcsolyázni is, gondoltuk megmutatjuk Agyibagyinak, hogy micsoda szép család vagyunk, amin vidáman siklunk. Hogy teljes legyen az idill,  én is rámerészkedtem a jégre. Egy bökkenő volt, hogy nagy volt a tömeg, amitől Bori rosszkedvű lett (sírt és ordított, hogy utál korizni, amit eddig ugye imádott), amitől nekünk is eltűnt a jókedvünk, úgyhogy szégyenszemre fél óra után levonultunk a jégről (amitől persze Ábel is sírni kezdett, mert ő meg jól érezte magát). Remek volt a hangulat, mindenki bőgött, juhéjj. Hogy egy kicsit oldódjon a feszültség, megtekintettük a közeli sípályát (még használaton kívüli állapotban), ahol még egy szép kis tavat is találtunk, gyönyörködtünk a tájban, mindenki lenyugodott (egészen addig, amíg a sárban Ábel nem csúszott el, de ezt inkább hagyjuk is).

Ennél többre nem emlékszem már, de vannak szép fényképek, amivel illusztrálni tudjuk ezt a beszámolót. Ezeken a képeken azt is láthatjátok, hogy az iskolánál leesett az első hó, és azóta meg is maradt. Szerencsére csak ott...

Lássuk mi minden történt az utolsó bejelentkezésünk óta…

Volt két hét szünet az iskolában, úgyhogy október 13-án hazarepültünk hármasban, Gézát pedig itt hagytuk még egy kicsit dolgozni. Elutazásunk előtti szombaton megtekintettük a KNIE cirkusz kiváló előadását, ami tényleg fantasztikus volt ismét (tavaly már láttuk őket). Volt móka, kacagás, izgalom bőven. Guminők, idomított papagájok és tevék, légtornászok, és egy magyar származású zsonglőr, aki zseniális és nagyon vicces volt.

Az otthon töltött két hét gyorsan elrepült, nem sok minden fért bele, csak a legszükségesebb ügyintézések, és a szükségesnél kevesebb baráti találkozás. De ez nem panasz, csak ténymegállapítás. Azért voltak izgalmas dolgok, pl. én a magam részéről részt vettem az Auguszt Cukrászda fél napos süti sütő tanfolyamán, melynek keretében Dobos tortát, és Meggyes-mákos pitét készítettünk. Majd jól betörök a tudományommal a svájci süteménypiacra, és akkor aztán nézhetnek az itteni confiseur-ök! Ezenkívül voltunk Noszvajon is Gézával, és még egy pár kedves emberrel. Ettünk, ittunk, ezenközben a gyerekeink nagymamáztak. Még moziba is eljutottunk kettesben, megnéztük a Gravity című filmet, hááát… A filmkritikát hagyjuk is, annyit mondok csak, hogy a világűrben poroltó segítségével is lehet haladni, ami praktikus információ lehet azok számára, akiknek elromlik az űrhajójuk.

A gyerekek élvezték az otthoni kertet, a rengeteg lehullott levelet, amit néha szorgos kezek szépen összegereblyéztek, hogy azután a vidám gyerekek újra eredeti állapotba szétterítsenek. Átmenetileg macskánk is volt, akit Gesztenye névre kereszteltünk (először a Miss Puha Tappancs nevet kapta, de az túl hosszúnak bizonyult). Egyszer csak megjelent a kertben, nyávogott, nagyon kedves volt, mi meg felelőtlenül beleszerettünk. Békésen tűrte amint Ábel két lábon sétáltatta, integetett a mancsával, vagy csak üldögélt baseball sapkával (és rezignált arckifejezéssel) a fején. Persze azt tudtuk, hogy ott nem maradhat szegényke, mert nem lesz, aki gondoskodik róla, úgyhogy kerestünk neki befogadó gazdát. Géza talált is egyet, teljes volt az izgalom, de végül a nagy nap reggelén a macsek eltűnt, majd pedig a gazda-jelölt is visszakozott. Reméljük, hogy Gesztenye visszatért az igazi gazdájához, vagy talált egy jobb fej családot, akik nem utaznak el 1200 km-re, és nem próbálják beidomítani arra, hogy ugorjon át egy hulla-hopp karikán.

Október 26-án tértünk vissza Lausanne-ba, reggel háromnegyed hétkor kellett elhagynunk az otthonunkat, ami nem volt egy egyszerű menet, de végül sikerült, és a gépet is szépen elértük. Azért még péntek este volt egy kis izgalom. Az volt a tervem, hogy a gyerekek nyolc órakor lefekszenek, és azon nyomban elalszanak (így kipihenten és vidáman kelnek fel reggel hatkor), én gyorsan bepakolom a bőröndöket, eltakarítom a romokat, és gyorsan nyugovóra térek. Hát, majdnem sikerült… Annyi összejött a dologból, hogy nyolckor pizsamában voltak a gyerekek, bár még nem az ágyban, hanem a konyhában, békésen vacsorázgatva. Én már kicsit űzött állapotban szedtem össze a holmikat, amikor is megkérdeztem Borit, hogy hol van a bőröndjének a kulcsa, mert a bezárt lakatot szeretném eltávolítani, ugyanis úgy egyszerűbb belepakolni. A kulcs? Jaj, hát az a Lili gatyájának a zsebében maradt, bocs anya! (Lili nálunk töltötte a délutánt, ő Bori örök, és legeslegjobb barátnője). Ó hát semmiség, pizsamás gyerekekkel autóba pattantunk, megszereztük a kulcsot, úgyhogy kilenckor már ágyban is voltak. Azért a reggeli ébredést nem nevezném sem derűsnek, sem vidámnak. Mindegy, túléltük, és délben már Géza karjaiba futhattunk a genfi repülőtéren.

Visszatérésünk napjának további részét pihenéssel töltöttük, próbáltunk visszarázódni a helyi viszonyok közé. Vasárnap pedig – megnyitván a téli szezont – felkerestük a Les Paccots-ban található jégpályát. Én felmentést kaptam tesiből, úgyhogy üldögélhettem egy könyvvel a padon, és a pálya széléről csodálhattam családom csodálatos suhanását. Pihenésképpen (fárasztó dolog Háy Jánost olvasni) beültünk a jégpálya mellett található kicsinyke kis étterembe. Nagyon hangulatos hely, rendkívül kedves a személyzet is, és még angolul is kommunikálnak (így nem google fordító segítségével kell megtippelnünk, hogy miből lehet választani, ami - lássuk be - praktikus dolog). Még az is különlegessé teszi a helyet, hogy minden ételt ehető virágokkal díszítenek. Azért az elég vicces, amikor a hamburgerben elhelyezkedő húsz deka marhahúson egy kis csokor mezei virág is díszeleg.

Hétfőn visszatért minden az eredeti kerékvágásba, gyerekeket elszállítottam az iskolába (felidéztük, hogy tavaly ilyenkor óriási hó volt, valamint tanítási szünet, mert elromlott a fűtés), majd haza tértem, és kísérletet tettem a bőröndök kipakolására. A kísérlet nem hozott teljes sikert, ugyanis az egyik bőrönd – szégyenszemre – még mindig azt várja, hogy megszabadítsam a tartalmától (pár hét, és indulunk haza téli szünetre…).

Október 30-án került megrendezésre a suliban a Harvest Event nevezetű esemény, ami tulajdonképpen a Halloween-t takarja. A lényeg az volt, hogy a gyerekek aznap jelmezben mentek iskolában, és mindenféle tréfás vetélkedőn vettek részt a délelőtt folyamán. Természetesen a szülők is megjelenhettek az eseményen, akár jelmezben is. Én megjelentem, jelmezt nem viseltem.

Bori boszorkánynak öltözött, az ő ruháját még az őszi szünet előtt beszereztük, Ábi pedig ninja volt. Ugyan ő eredetileg ördög szeretett volna lenni, méghozzá piros ördög, ugyanis (szerinte) a Magyar népmesékben az ördög piros, és ő ragaszkodott ehhez az autentikus forráshoz. Na de piros ördögjelmezt nem találtunk (minden esetre egy műanyagból készült vasvillát beszereztünk), úgyhogy kisebb marketing tevékenységemnek köszönhetően belátta, hogy a ninja is elég ijesztő (sőt!), és ráadásul a méretében kapható is a megfelelő öltözék, úgyhogy egy csinos ninja jelmezt még az otthon tartózkodásunk utolsó napján beszereztünk.

Szerencsére az időjárás kegyes volt a nagy eseményen, sütött nap, bár a 6°C-ot nem nagyon haladta meg a hőmérséklet. A gyerekek élvezték a játékokat, legnagyobb megkönnyebbülésükre nem volt zsákban futás, helyette volt tök bowling, célbadobás szemgolyóval, vámpír minigolf és más ehhez hasonló kedves mulatság.

Az itthoni halloween-ozás sem maradt el, a gyerekek szépen beöltöztek, és elmerészkedtek egészen a velünk szemben lakókig (mintegy három méter). Bekopogtak, „Trick or treat!” kiáltották, kaptak két csokit, és visszarohantak a lakásba. Az volt a terv, hogy végig járják a házat, de aztán inukba szállt a bátorság, úgyhogy itthon maradtak.

A mostani szombaton Bori szülinapi zsúron volt, mi pedig azalatt az idő alatt Vevey-ben sétálgattunk, betértünk az Alimentariumba, drukkoltunk egy futóverseny résztvevőinek, cukrászdáztunk, és megszemléltünk egy művészeti performance-ot, mely arra hívta fel a figyelmet, hogy milyen pazarlás Svájcban palackos vizet inni, amikor itt a világon a legjobb minőségű a vezetékes ivóvíz. A performance maga abból állt, hogy egy fiatalember egy csomó Vittel márkájú ásványvizet öntött bele a Genfi tóba, a kiürült palackok pedig hegyben tornyosultak. A performance részét képezte még egy autó, aminek a nyitott csomagtartója tele volt kenyérrel (ezt nem tudtuk megfejteni), sőt még egy félig-meddig elkészült galériába is betértünk, ahol további művészeti alkotások kapcsolódtak a témához, többek között egy üvegtéglákba zárt sáskákból épített kocka is látható volt, meg egyéb dolgok, amiket ránézésre nem tudtunk értelmezni, a francia nyelvű felirat megértése meg még sajnos nem megy.

Vasárnap pedig megint korcsolyáztunk (vagyis, én – le sem merem írni – megint ellógtam, de jövő héten összeszedem magam). Egyebekben az időjárás elég kellemes, ha éppen nem ömlik az eső megállás nélkül napokig, akkor szinte tavaszias, a magasabb hegytetőket már hó díszíti, ami látványnak nagyon szép, de bennem kisebb szorongást kelt ha belegondolok, hogy eljön az idő nemsoká', és parédézhatok újra a sípályán. Jaj.

Az utóbbi két hétvégén nem erőltettük meg magunkat programok terén, de azért kimozdultunk.

Szeptember utolsó hétvégéjén az időjárás nem kedvezett a szabadtéri programoknak, ugyanis esett az eső. Szombatra a Bex-i sóbánya megtekintését terveztük, de Bori nagyon ellenállt, javasolta, hogy inkább menjünk vasárnap, amikor már neki is lesz kedve. Mi amatőr módon bedőltünk ennek. Mármint, hogy vasárnap lelkesen fog részt venni a programon. Így beleegyeztünk, hogy tartsunk pizsama napot, melynek keretében egész nap nem csináltunk semmit. Amikor a semmittevésben már nagyon kifáradtunk, és éppen nem esett az eső, felkerekedtünk egy kis sétára. Ábel bringával jött, és csatlakoztak hozzánk a szomszéd házban lakó kedves barátaink is, akiknek bemutattuk, hogy milyen jó dolguk van addig, amíg drága kis gyermekük a babakocsiban mosolyog, és alszik, és nem azzal van elfoglalva, hogy kritikai megjegyzéseket tegyen a séta útvonalára és tempójára.

Ábi egy ideig lelkesen tekert abban a lassú tempóban, ahogy mi sétáltunk, de aztán természetesen egy idő után ezt elunta, előre menni nem volt hajlandó, úgyhogy engem ért az a megtiszteltetés, hogy tolhattam a biciklijét. Én, hogy vidámabban teljen az idő, felpattantam a nyeregbe, de akkor meg nagyon cikinek találták a viselkedésemet (pedig cirkuszi medvének sem voltam utolsó), úgyhogy maradt a görnyedés, tolás.

Vasárnap reggel miután Boritól meghallgattuk, hogy nincs is annál szörnyűbb dolog, mint egy sóbánya meglátogatása, és kellően idegbeteg lett mindenki, autóba pattantunk, és elhajtottunk Bex-be. A sóbánya manapság is működik (Vaud kanton teljes só-ellátását biztosítja), de természetesen a látogatás során a ma már nem használt részeket lehet bejárni.  A bejárat előtt a többi látogató is megtekinthette Borika performanszát, amelyben kifejezte ellenérzéseit a programmal kapcsolatban. Volt sírás, zokogás, sikítás, könyörgés, ordítás. Miután ilyen szépen felkészültünk a bánya megnézésre, besétáltunk a sziklába, ahol egy nagy teremben maketteken keresztül lehetett megismerkedni a sóbányászat történelmével, valamint egy néni ékes francia nyelven ezt szóban is ecsetelte. Ő elvitte magával a németül és olaszul beszélő látogatókat, és megígérte, hogy mindjárt érkezik a kollegája, aki francia és angol nyelven fog minket idegenvezetni. Na ez úgy nézett ki, hogy az idegenvezető beszélt tíz percet franciául óriás átéléssel, majd mondott két mondatot angolul. Úgyhogy túl sok mindent nem tudtunk meg a sóbányászatról, de annyi pl. kiderült, hogy amíg a hőskorban száz bányász dolgozott a bányában, ma – a gépesítésnek köszönhetően – ugyanazt a munkát ketten látják el. A hegy gyomrába egy tíz perces vonatozással  lehetett lemenni, a vonat kicsike volt, épp, hogy elfért a sziklába vájt alagútban.

Klausztrofóbiásoknak nem kifejezetten ajánlanám ezt az utazást. Mi persze nagyon élveztük, mert bár egy kicsit félelmetes volt, de legalább nem tartott sokáig. A vonatozás után még egy órát töltöttünk lent, megtekintettük a bányászok régi és új szerszámait, felszerelését, és még a falvésést is ki lehetett próbálni.

Végül kivonatoztunk a felszínre, ahol tanulmányoztuk  a szuvenír shop áruválasztékát, de aztán nem vettünk se sót, se sólámpát, de még egy jó sós testradírt sem.

E remek program után megebédeltünk, és elkocsikáztunk a Villeneuve-ben található Fun Planet nevű helyre (Ábi volt itt már két szülinapon), ahol minigolfoztunk egy jót.

A következő hétvégére  az időjárás jelentés alapján túl nagy terveket nem mertünk szőni. Szombaton – miután láttuk, hogy nem esik – belátogattunk a belvárosba, ebédelni, sétálni, vásárolni. Délután Géza Playmobil hadsereget állított fel, és megküzdött Ábi katonáival (volt köztük kalóz, titkos ügynök, rendőr, búvár és ejtőernyős). Este sétáltunk egyet a tóparton, ami nagyon mókás volt (persze akkor egyáltalában nem tűnt annak), az út első felében Ábel kántálta, hogy forduljunk vissza, ő fáradt, sétálni szörnyű, majd amikor ő erre ráunt, akkor Borika tette fel ugyanezt a lemezt… Kérdeztem tőlük, hogy szoktak-e előre egyeztetni, hogy ki mikor, és mivel lesz elégedetlen, de azt állították, hogy ez mindig teljesen spontán. (Vagyis mint Bori megfogalmazta, mindig azt a programot utálja, amin éppen részt veszünk. Mondjuk logikus.)

Vasárnap a mormotás kirándulásnál kihagyott barlangot szerettük volna felkeresni.  Az volt a terv, hogy addig megyünk föl autóval a hegyen, ameddig csak lehet, és onnan föl- majd lesétálunk. Így is tettünk, nagyon keskeny, nagyon kanyargós úton felkaptattunk kocsival addig, amíg egy sorompó nem állta utunkat. Onnan gyalog mentünk tovább, addig, amíg el nem értük a barlangot. Jól kifáradtunk, mert igencsak meredek, és köves volt fölfelé az út. A barlangnál boldogan előkaptuk zseblámpáinkat, és benyomultunk a sötétbe. Persze nagyon izgultunk, hogy előjön valami medve, vagy egy óriás vér-mormota, de semmi ilyesmi nem történt. Kicsit megpihentünk, majd nekivágtunk a lefelé vezető útnak. Nem volt könnyű, mert nagyon csúszott a talaj, úgyhogy néhányszor fenéken landoltunk, de sebaj, azóta már mindent szépen kimostam. Több mint két órát gyalogoltunk, kb. 5 km-t tettünk meg, de közben jelentős szintkülönbséggel is meg kellett küzdenünk. Jól elfáradtunk, de szerencsére a Fradi meccsre még pont haza értünk.

Amúgy holnaptól megkezdődik a két hetes őszi szünet. Elmegyünk még megnézni a KNIE cirkuszt, vasárnap pedig haza repülünk hármasban, Géza majd hétvégére csatlakozik hozzánk.

A vidám svájci hétköznapok rovatunk pedig a következő érdekességgel jelentkezik: Jól bizonyítja a belterjes piaci viszonyokat, hogy a helyi termékfejlesztők láthatóan nem is gondolnak a magyarországi exportban rejlő óriási lehetőségekre. Más magyarázatot ugyanis nem találtunk a lenti képen található szájápolási termékek elnevezésére... 

Írtam egy hosszú és rendkívül érdekes bejegyzést az olasz hétvégénkről, ami egyszer csak eltűnt, és azóta sem jött vissza. Borzasztó. Szomorú vagyok, de azért újra megpróbálom felidézni, hogy mi is történt velünk a szeptember 14-16-i hétvégén (16. ugyan hétfő volt, de itt munkaszüneti nap), amikor is felkerestük Svájc olasz részét.

Szombat reggel bepakoltuk a fél háztartást az autóba, felszerelkeztünk esőkabáttal, esernyővel, rántott hússal, és egészen emberi időpontban, fél tízkor elindultunk Lugano irányába.

Miután elhagytuk az autópályát, a Nufenen hágón át vezetett az utunk. Az út a Vedretto-völgyön át halad föl a 2440 m magas hágóra, ahonnan aztán meredeken ereszkedik lefelé. Az idő szép volt, úgyhogy kedvünkre gyönyörködhettünk a tájban, és sikoltozhattunk a szerpentinről lenézve. Egy óra körül értünk föl a hágó tetejére, ahol megálltunk felfrissülni. Kicsit mászkáltunk a sziklákon, és mivel kb. tíz fokkal volt hidegebb, mint amikor elindultunk, valóban fel is frissültünk. Főleg attól, hogy Boriska beleejtette a cipőjét egy tóba. („Tudtamhogyezlesz” „Megmondtamhogynecsináld”). Szerencsére ő maga nem ugrott utána a jéghideg vízbe, hanem hős Géza kihalászta a cipellőt. Kerestünk száraz cipőt („de én a topánkámat akarom!”), és vidáman tovahajtottunk úticélunk irányába.

Ahogy közeledtünk Ticino felé, lassan megváltozott a táj, egyre inkább mediterrán jellegű lett, és a barna faházakat, chalet-ékat felváltották a színes, egy-két szintes épületek.

Ticino (németül Tessin) az egyetlen svájci kanton, amely olasz nyelvű, és teljes egészében az Alpoktól délre terül el. Székhelye Bellinzona, ahová délután fél három felé érkeztünk meg. A városban – a világörökség részét képező - három erőd található, amelyekből mi kettőt tekintettünk meg közelről, egyet pedig a távolból. Itt már bepillantást nyerhettünk a laza olasz vendéglátásba is, ugyanis beültünk egy étterembe, ahol rengeteget kellett várni a pincérre, aki kedves volt és vidám, viszont nem hozta ki azt, amit rendeltünk; a számlán viszont feltüntette a hőn áhított vizeket, kávékat. Amikor ezzel szembesítettük, széles mosollyal elnézést kért, levonta a számlából ezeknek az árát, majd arrivederci.

Bellinzonától már csak egy kicsit kellett autóznunk, és meg is érkeztünk Luganóba. Ticino legnagyobb városa a Luganói-tó partján fekszik, mindenfelé pálmafák, kaktuszok, és rengeteg virág. A szállodai szobánk erkélyéről ráláttunk a tóra, valamint a Monte Bré nevezetű hegyre, amelyet szándékunkban állt közelebbről is szemügyre venni. A szálloda éttermében remek vacsorát fogyasztottunk, megbeszéltük a másnapi programot, amiben az is szerepelt, hogy szép idő lesz, felmegyünk a Monte Bré tetejére, és onnan nézünk le a városra.

Vasárnap reggel szakadó esőre ébredtünk, a hegytetőt felhő borította, úgyhogy újra kellett gondolnunk a programot. Szerencsére amíg reggeliztünk az eső elállt, úgyhogy gyorsan elautóztunk fő úti célunk, a Melidében található Swissminiatur irányába.

A Swissminiatur egy szabadtéri makett- és modell-park, mely svájci tájak (hegyek, folyók) és épületek kicsinyített mását mutatja be. A parkban több mint 120 különböző makett látható. Megtalálhatók itt Svájc 1:25 léptékű, a legapróbb részletekig kidolgozott templomai, várai, emlékművei és egyéb érdekes építményei is. Az épületeken kívül számtalan működő vonat, fogaskerekű vasút, sőt még drótkötélpályás felvonó is közlekedik a parkban. (Terepasztal és vasútmodell kedvelők paradicsoma!). Vannak havas hegycsúcsok síelőkkel, őzikékkel, tavak és folyók is, úszkáló hajókkal, kompokkal. De megtalálható a híres KNIE cirkusz mása is, sőt még a milánói dóm is (nem mintha ez Svájcban lenne ugye...). Ábel teljes extázisba esett, alig győzött egyik helyről a másikig futni, de mi is nagyon élveztük a látványt. Főleg, amikor olyan épületeket láttunk, amelynek eredetijében már jártunk. És persze újabb remek ötleteket kaptunk arra, hogy mit kellene még megnézni. A parkban rengeteg virág és bonsai veszi körbe az épületeket, és még egy kisvonattal is körbe lehet utazni az egész parkot, van vizi és szárazföldi dodzsem, úgyhogy minden adott a boldogsághoz.

Futkároztunk, ámuldoztunk, vonatoztunk, és az eső is csak akkor kezdett el esni, amikor már úgyis indulni készültünk. Ekkor jött ugye a kérdés, hogy mégis hová is menjünk szakadó esőben, mert igaz, hogy hozzá vagyunk szokva az esőben való kiránduláshoz, de a gyerekek nem mindig élvezik ezt a programot. Többen ajánlották, hogy ha már úgyis azon a környéken járunk, keressük fel a FoxTown nevezetű bevásárlóközpontot, amiben 160 üzlet található, vasárnap is nyitva van, és mivel factory outlet boltokkal van tele, nagyon gazdaságosan felruházhatjuk a családot. Ez tényleg remek program lehet, főleg ha nem kell két éhes és fáradt gyereket vonszolnia az embernek magával a vásárlási lázban égő tömegeken keresztül. Végülis a nagyobb ruhatár megújítás így elmaradt, de most már tudjuk hová kell menni akciós Gucci és Versace cuccokért.

A világmárkák templomát elhagyva – miután az eső még mindig szakadt – autós városnézésen vettünk részt. Egyszer ki is szálltunk az autóból egy szép kis helyen, de ott egy helyi néni ránk szólt, hogy ne beszéljünk a lóhoz, ami egy ablakon kinyihogott (!). Ezen megsértődtünk, beültünk az autóba, és visszatértünk Luganóba. Kicsit pihentünk, majd elsétáltunk egy helyi pizzeriába vacsorázni, aztán bóklásztunk egy kicsit, és nyugovóra tértünk. Nagyon vicces egyébként, ahogy az ember belezavarodik, hogy milyen országban is van éppen… Mindenki olaszul beszél, a feliratok olasz nyelvűek, a gyalogátkelőhelyen az autósok lazán átszáguldanak (amitől már teljesen elszoktunk). Az egyetlen dolog, ami arra emlékeztet, hogy Svájcban vagy, az a számla végösszege, meg, hogy ezt svájci frankban kell kifizetni.

Másnap reggel az eső ugyan már nem esett, de a híres nevezetes Monte Bré felhőbe burkolózott, úgyhogy belenyugodtunk abba, hogy kimarad a funicolare, és a hegyről lenézés.

Megreggeliztünk, és elindultunk Lausanne irányába, csak előbb útba ejtettük Asconát. Ez egy kicsike kis város a Lago Maggiore partján, kedvelt üdülőhely, éttermekkel, szállodákkal. Sétáltunk egy kicsit, majd Géza egy hirtelen ötlettől vezérelve felvetette, hogy béreljünk motorcsónakot és hajókázzunk egy órácskát. Óriási sikere volt az ötletnek, úgyhogy kihajóztunk, megkerültünk két kis szigetet, gyönyörködtünk a tájban, élveztük a dolce vitát. (Jellemző az itteni hozzáállásra, hogy a motorcsónak bérléshez nem kértek semmilyen iratot, sőt még előleget sem. A kölcsönzős fickó gyorsan elmagyarázta hogyan működik a gép, aztán elmondta, hogy ha megkerüljük az egyébként elég közelinek tűnő két kis szigetet, az kb. egy egy órás út, és ennyi. Még ahhoz sem ragaszkodott, hogy mindannyian felvegyük a mentőmellényt.) A partraszállás után megebédeltünk egy kedves kis étteremben. Búcsút intettünk az olasz életérzésnek, és mintegy öt órás autózással visszatértünk Lausanne-be.

A hazafelé úton nem sok érdekes dolog történt, azon kívül, hogy keresztüljöttünk a Gotthárd-alagúton, mely a 17 km-es hosszával a 2. leghosszabb közúti alagút a világon. Erről nem tudok részletesen beszámolni, mert ahogy behajtottunk az alagútba, én mély álomba szenderültem, és kb. csak egy óra múlva ébredtem fel. (Géza: Én viszont elmondhatom, hogy nem sok unalmasabb helyen autóztam eddig. Talán a 33-as út tartogat hasonlóan izgalmas látnivalókat, keresztül a Hortobágyon. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy én is elaludjak. Azért 17 km egy félhomályos alagútban, 80-as tempóval, az itt kötelező 150 m (!) követési távolságot tartva nem az az adrenalin-fröccs.)  Sokat autóztunk még ezután, hegyre föl, völgybe le, este nyolcra értünk haza. Mindenki fáradtan dőlt be az ágyba, másnap munka, és iskola várta az érintetteket.

Hát ez volt a mi olasz hétvégénk, nagyon érdekes volt megismerni Svájcnak ezt a részét is. A hét további részében Ábel beteg lett, Géza haza utazott Magyarországra, de aztán Ábi meggyógyult, Géza visszatért, és minden folytatódott a megszokott módon.

Múlt szombaton - Bori kérésére - felkerestük a Mormota Paradicsomot (Marmottes Paradis). Ezen a helyen már többször jártunk, és ide kirándult Géza is nagy magányában a nyáron. Elautóztunk a Montreux fölött - 1000 m-en - található Caux-ba, majd onnan vonattal folytattuk utunkat, a 2042 m magasan fekvő Rocher de Naye felé. Az odafelé vezető úton az autóban kitaláltuk, hogy a hegytetőről gyalog fogunk leereszkedni. Mi teljesen belelkesedtünk az ötlettől, gyermekinkről ez már kevésbé volt elmondható. Óriási szerencsénkre pont egyidőben érkeztünk a vonattal az állomásra, úgyhogy felpattantunk a szerelvényre, és elindultunk a hegytető - és az óriási köd - irányába. A végállomáson kiszálltunk, megállapítottuk, hogy nincs hó (szerencsére), majd - mivel a kilátó is tejfehér ködbe burkolózott - egyből megrohamoztuk a mormotákat. Különböző nemzetiségű mormoták élnek egymás mellett, kerítéssel elkerített, elég tágasnak, és kényelmesnek tűnő helyeken. Nagyon helyesek, ahogy a háztetőn napoznak, vagy csak lesnek a földbe ásott üregeikből. Nem reprezentatív kutatásunk eredményeképpen megállapítottuk, hogy a kazah mormota a legéhesebb, az alpesi a legfélősebb, a kanadai pedig nem jött elő. Szóval miután találtunk egy bátor, kerítéshez merészkedő, éhenkórász kazah mormotát, elkezdtük az etetést. Kifigyeltük, hogy melyik virág a kedvenc csemegéje, ebből Ábel - mindenféle akrobatikus gyakorlattal - gyűjtött egy csomót, mi pedig Borival betuszkoltuk a teljes extázisban leledző (fogát csattogtató!) mormotának.

A felhők az etetés ideje alatt sem vonultak el a hegycsúcsról, úgyhogy a kilátóhoz most nem másztunk fel, hanem inkább helyet foglaltunk a teraszon, és elfogyasztottunk egy remek ebédet. Tele hassal, kipihenve vágtunk neki a lefelé vezető 8 km-es útnak. Gyerekeink az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy ezt most komolyan gondoljuk. Pedig de! Végül kb. négy óra alatt leereszkedtünk a hegyről. Az elején volt egy nagyon meredek szakasz, ott csak a szembejövők arckifejezése vigasztalt, hogy felfelé biztos rosszabb. Az időjárás is érdekes volt, néha felhőbe borult minden, olyankor megfagytunk, aztán elvonultak a felhők, akkor meg megsültünk. Úgyhogy ennek megfelelően tíz percenként öltöztünk, vetkőztünk... Bori nagyon élvezte a kirándulást, ő lépést tartott Gézával, Ábel kevésbé volt lelkes, úgyhogy mi hátul poroszkáltunk, de az izgalmasabb szakaszoknál ő is összeszedte magát, bár többször javasolta, hogy forduljunk vissza, és menjünk inkább vonattal. Egy dologgal lehetett lelkesíteni, hogy útközben van egy barlang, és azt majd jól megnézzük. A barlangot meg is találtuk, de teljesen meglepő módon a barlangban sötét volt, mi pedig - rutintalanul - nem vittünk zseblámpát, úgyhogy nem tudtunk kibontakozni. Legközelebb viszünk lámpát, és akkor kiderítjük, hogy lakik-e medve, vagy más efféle élőlény a barlangban.  Az út felénél megálltunk pihenni egy olyan helyen, ahonnan a siklóernyősök indulnak repkedni. Megnéztünk több indulást, biztos óriási élmény madártávlatból letekinteni a Genfi tóra, de én azért nem próbálnám ki. Géza meg persze igen. Szóval szépen lesétáltunk, az autóban majdnem mindenki aludt, másnap pedig alig bírtunk megmozdulni az izomláztól.

Vasárnap szakadt az eső, úgyhogy valami benti programot kellett kieszelni, ezért elmentünk Bernbe megnézni a Qin kiállítást. Az agyagkatonák történetről szóló filmek, és az egyéb több ezer éves kínai emlékek a gyerekeket nem túlságosan kötötték le, úgyhogy Gézát hagytuk kulturálódni, mi meg bevetettük magunkat a szuvenír shopba, keringtünk a múzeum lépcsőin, utaztunk a lifttel, és egyéb ilyen értelmes dologgal ütöttük el az időt.

A kiállítás megtekintése után gondoltuk sétálunk egyet Bernben, úgyhogy felszerelkeztünk esernyőkkel, és elindultunk. Bern nagyon hangulatos város, gyönyörű épületek, széles utcák, és az Aare folyó partján található medvék. A medvék szerencsére nem szabadon vannak, hanem szépen elkerítve. Viszont szép nagy helyük van, medencével, kilátással a folyóra és az óvárosra. A  szakadó eső elől bemenekültünk egy kávézóba, fogyasztottunk mindenféle helyi finomságot, aztán hazatértünk.

Az iskolában annyi izgalmas dolog történt, hogy az international week keretében mindenki bemutathatta az országot, ahonnan érkezett. Lehetett bevinni képeket, népviseletet, ételt, zenét, stb. Ábeléknél ez még úgy zajlott, hogy akinek volt kedve, az beszélhetett az otthonáról, akinek meg nem, az meg nem. Ábel ez utóbbi kategóriába tartozott. Ellentétben barátjával Charlie-val, aki plüss kenguruval és wombattal demonstrálta szülőhazája egyedülálló állatvilágát. Boriéknál viszont már nem volt választási lehetőség. Nekik egy maximum öt perces előadással kellett készülni, úgyhogy volt nagy tanakodás, készülődés, hogy mi is legyen az, amit ennyi idő alatt be tud mutatni. Gézának és nekem számos mókás ötletünk támadt, de Bori szigorú volt, és nem hagyott minket kibontakozni, Így végülis nyomtattunk képeket Budapestről, a Balatonról, a Pusztáról és egy puliról. Bori - Géza segítségével - írt pár tudnivalót a képekről, amit nagy nyilvánosság előtt felolvasott. Ezenkívül - önfeláldozó magyar barátainknak köszönhetően - harminc darab túró rudival szemléltette a magyar gasztronómia különlegességét. Az előadása nagyon jól sikerült, azt mondta, hogy legszívesebben újra és újra elmondaná megint.

Hamarosan egy rengeteg fényképpel illusztrált beszámolót olvashattok az olasz svájci kantonba tett látogatásunkról. Ne menjetek sehová! :)