Valahogy csak be kell fejezni ezt a szép történetet, úgyhogy latba vetve a naptáromat, a fényképeket, és a memóriámat, megpróbálom összefoglalni, hogy mi történt velünk júniusban. Van amit már megírtunk, de van ami még hiányzik ahhoz, hogy kerek legyen a történet. Lehet, hogy hosszú lesz...

Ami kimaradt az eddigi beszámolókból, hogy június első hetében osztálykiránduláson vettek részt a gyerekek. Géza június elsején elutazott Magyarországra (hiszen ekkortól már magyar munkavállaló volt), Bori 3-án kedden, Ábel pedig 4-én szerdán utazott el a Ravoire nevű helyre. Volt nagy izgalom, ki kivel alszik, mi lesz az ebéd, hogy fogjuk kibírni egymás nélkül. Minden remekül alakult, az iskolából folyamatosan küldték az e-maileket, amelyben beszámoltak róla, hogy éppen hol piknikeznek, vagy kirándulnak a kisdiákok. Mivel Géza mindeközben Magyarországon tartózkodott, én a magam részéről két éjszakát teljesen egyedül töltöttem a Tücsök utcában, csendben kávézgattam, olvasgattam, és terveket szőttem arról, hogy milyen módszerrel fogom kiválogatni azokat a holmikat, amiket haza viszünk Magyarországra, és mik azok, amiktől már Svájcban megszabadulunk. Mivel a két nap gyorsan eltelt, és még Dóra barátnőm cuki gyerekeinek színházi előadását is megtekintettem az egyik magányos estémen, a válogatás elmaradt, és végül mindent haza hoztunk. De tényleg mindent!

Na szóval, az iskolai kirándulás nagyon jól sikerült, a két fáradt, rengeteg élménnyel gazdagodott gyereket péntek délután visszaszereztem, majd este Géza is csatlakozott hozzánk. Ekkor következett az a hétvége, amit kenuzással és vizibiciklizéssel töltöttünk, majd hétfőn Géza ismét visszatért Magyarországra, mi pedig megkezdtük az utolsó hármasban töltött hetünket Lausanne-ban. Az iskolában több eseményre is készültek a gyerekek, az egyik az ún. Evening Soirée volt, ami a harmadikosok-hatodikosok előadása volt a szülők részére, a másik nagy izgalom az iskolai évet lezáró családi nap, az International Day volt, amire a gyerekek különböző táncokkal készültek, mi pedig ötleteltünk, hogy milyen magyarosch ételkülönlegességgel népszerűsítsük kis hazánkat. Az előkészületekben én annyiban vettem ki a részem, hogy Ábelék osztályának segítettem betanítani a Happy című örökbecsű világslágerre az egyik anyuka által kreált koreográfiát.

Június 13-án Géza visszatért a Tücsök utcába, és a hátralevő két hetet már ott is töltötte.

A frappáns elnevezésű Evening Soirée estélyre június 16-án, hétfő este került sor, az iskola szalonjában. Mindenki kicsípte magát, és nagy izgalommal várta a gyerekek előadását. Volt kórusban éneklés, dobolás, zongora, furulya, gitár, tapsvihar, meghatódás, boldog gyerekek, büszke szülők. Azok a gyerekek, akik tanulnak valamilyen hangszeren (és volt hozzá bátorságuk), bemutathatták a tudományukat. A többiek a közös előadásokban vettek részt.

Ezen a héten került sor még a Portfolio Evening elnevezésű eseményre is, ami azt jelenti, hogy - mivel a gyerekek nem hoznak haza az iskolából tankönyveket, munkafüzeteket - ezen a délutánon megmutathatják a szüleiknek, hogy miket tanultak év közben, milyen feladatlapokat töltöttek ki, miket írtak, számoltak, milyen képzőművészeti alkotásokat készítettek. (Az év végén pedig az összes munkájukat óriás szatyrokban hazacipelhették.)

Azután végre elérkezett június 21. és a várva várt International Day! Végül mi gulyáslevessel járultunk hozzá a nemzetközi ételválasztékhoz. Amivel igazán gondban voltunk, az a csipetke kérdésköre volt. Húsz liter levesbe csipetkét szaggatni nem tartozik a legvonzóbb elfoglaltságok közé, úgyhogy mindenféle alternatív megoldásokon törtük a fejünket. Aztán betértünk a lakhelyünkhöz közel eső óriás Coopba, ahol csodák csodájára, a következő termékeket tudtuk megvásárolni: kalocsai édes-nemes fűszerpaprika, paprika krém, és tádám: tarhonya csipetke! Ez így ott hevert a polcon, kiváló magyar termék jelzéssel ellátva! Boldogságunk leírhatatlan volt. Amúgy ez kis kelet-európai szekció a különleges népek különleges konyhái témában telepakolt polc végén helyezkedett el. Volt még Negro cukor, Piroska réteslap, Krowka tejkaramella. Érdemes volt alapos munkát végeznünk, mert a gulyáslevesünknek (hungarian goulasch soup) óriási sikere volt.

Az International Day előadásai legfőképpen az éppen akkor zajló foci vb-t használták föl a nemzetköziség megjelenítésére, a legkisebbek focistának öltözve táncoltak, a legfőbb produkciót pedig - amiben az összes gyerek részt vett - Pitbull slágerére adták elő. Ábelék a Happy-vel óriási sikert arattak, Boriék pedig egy bollywood-i zenére táncoltak. Az egész nagyon vidám volt, és színes, és persze megható. Én eléggé el is érzékenyültem... Ráadásul az előadás végén még virágot is kaptam, amivel megköszönték a tánctanításban való részvételemet. A gulyáslevesünknek - mint már említettem - óriási sikere volt, többen gratuláltak szakácsművészetünkhöz, és a receptet követelték. Fel is vásároltuk a Coop csipetke, és pirospaprika készletét, kinyomtattunk egy autentikus gulyásleves receptet, és az ezekből összeállított kis csomaggal ajándékoztuk meg a tanárokat, és néhány - receptet követelő - anyukát. (Cserébe mi is szert tettünk egy titkos amerikai receptre.)

Másnap Ábel hivatalos volt még egy szülinapi buliba Les Paccots-ba, úgyhogy őt leadtuk, mi pedig kirándultunk egyet hármasban. Bori nem annyira értékelte az ötletünket, pedig gyönyörű helyeken sétáltunk, láttunk egy csomó tehenet, egy őzikét, el is tévedtünk egy kicsit, szóval nagyon idillikus volt (vagy lehetett volna...). Azután visszatértünk Ábelért, aki fürdőgatyában ugrált egy trambulinon, és nagyon zokon vette este hétkor, hogy haza akarjuk vinni.

Végül elérkezett június utolsó hete, és ezzel együtt a mi pompás svájci életünk utolsó hete is... Csütörtök reggel nyolcra érkeztek a költöztetők, akik délután ötre összecsomagolták a holmijainkat. Nyolcvanöt dobozt tötöttek meg... A költözéssel kapcsolatban volt egy kis intermezzo, ami már kibillentett minket a svájci ügyintézésből. A költözésünket egy nagy nemzetközi költöztető cég bonyolította, ennek megfelelően minden gördülékenyen zajlott, jött egy ember, aki felmérte, hogy mennyi cuccunk van, kikalkulálta, hogy ennek megfelelően mekkora teherautóra van szükség. Annyit mondott, hogy kb. két-három hét, mire a dobozaink Magyarországra érkeznek. Mi ennek megfelelően pakoltunk, vagyis a költöztetők érkezése előtti éjszaka - teljes pánikban - megpróbáltunk kiválogatni annyi cuccot, amire szükségünk lehet a következő hetekben. Ez elég sok lett, de gondoltuk sebaj, majd betuszkoljuk a csomagtartóba. A megbeszélt nap reggelén hétkor csöngettek, és egy kissé zaklatott fiatalember közölte - magyarul! - hogy jónapot kívánok, megjöttem a furgonnal, vinném a cuccot Pestre! Mutatott is egy kézzel írt papírt, amin a címünk szerepelt (vagyis egy ahhoz hasonló cím...) Ettől mi egy kicsit összezavarodtunk, jobbnak láttuk megkérni, hogy várjuk meg együtt a költöztető cég embereit. Akik aztán pontban nyolckor mosolygósan, egyenruhásan, angol és francia nyelvtudással felvértezve megérkeztek, közölték, hogy semmivel se foglalkozzunk, rendeltek még egy teherautót (ami kisvártatva meg is érkezett, és ettől kezdve két magyar rendszámú autó parkolt órákon keresztül az utcán. Tilosban.) és rendkívül akkurátusan, több tonna papír, és pukifólia felhasználásával becsomagolták a holmijainkat. Amikor már minden dobozt leltárba vettek, kiderült, hogy a két derék teherautós ember már indul is Magyarországra, és hétfő reggel nyolckor a nyolcvanöt dobozt lerakják oda, ahová mutatom. Mivel én ennél a drámai fordulatnál nem voltam jelen - ugyanis az iskolában ezen idő alatt zajlott a Sports afternoon - Gézának gyorsan kellett cselekednie, kért még egy pár dobozt, és a három hétre szánt cuccot lecsökkentette négy napra elegendőre. Még szerencse, hogy így történt, mert különben nem is fértünk volna be az autóba.

Mint említettem, míg a szorgos kezek egyenként selyempapírba csomagolták Ábel bot- és kavicsgyűjteményét, az iskolában sport délután zajlott. Négy csapat volt, mindenféle sorversenyek voltak, de mivel a gyerekeim nem tudják, hogy sírni csak a győztesnek szabad, ezért - mivel egyikük csapata sem végzett az első helyen - óriás bömbölésben végződött - az amúgy vidámnak indult - délután.

Erre a délutánra - a gyerekek unszolására - még egy strandolást is beiktattunk. A Genfi tóról annyit kell tudni strandolási szempontból, hogy a kiterjedésében kb. Balaton nagyságú tó helyenként több mint 300 m mély, úgyhogy húsz fok fölé nem nagyon szokott fölmelegedni. (De szerintem odáig sem nagyon.) Szóval hideg. Legalábbis nekem. De a helyieknek, és a gyerekeinknek nem, úgyhogy ők vidáman a habokba vetették magukat, mi pedig a partról figyeltük őket. Miután kijöttek a vízből a testhőmérsékletük szerintem nem érte el a tizenöt fokot, de ők ezt jól viselték, úgyhogy én sem aggódtam. A fürdőzés után még ettünk egy búcsú hot-dogot a kedvenc parti bódénkban.

Június 27-én pénteken utoljára vezettem le a Lausanne - Monts-De-Corsier útvonalat. Délután az iskola udvarán a Ballon relaese, azaz lufi elengedés szertartásával zártuk le a tanévet. Nagyon vidám, és megható volt egyben, ahogy a gyerekek visszaszámoltak, és aztán egyszerre elengedték a sok színes léggömböt. Azután már csak a búcsúzkodás, sírás, ölelgetés, közös fotók következtek. 

Péntek este megvacsoráztunk a kedvenc tóparti pizzériánkban, sétáltunk egyet, szombat reggel pedig könnyek között elhagytuk a Tücsök utcát.

Hazafelé megálltunk egy rövid sétára Zürichben, de mivel esett az eső, túl sokat nem láttunk a városból. Este Ausztriában aludtunk, június 29-én vasárnap pedig megérkeztünk haza, ahol feldíszített ház, nemzeti színű torta, és boldog nagyszülők vártak minket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.