Múlt szombaton - Bori kérésére - felkerestük a Mormota Paradicsomot (Marmottes Paradis). Ezen a helyen már többször jártunk, és ide kirándult Géza is nagy magányában a nyáron. Elautóztunk a Montreux fölött - 1000 m-en - található Caux-ba, majd onnan vonattal folytattuk utunkat, a 2042 m magasan fekvő Rocher de Naye felé. Az odafelé vezető úton az autóban kitaláltuk, hogy a hegytetőről gyalog fogunk leereszkedni. Mi teljesen belelkesedtünk az ötlettől, gyermekinkről ez már kevésbé volt elmondható. Óriási szerencsénkre pont egyidőben érkeztünk a vonattal az állomásra, úgyhogy felpattantunk a szerelvényre, és elindultunk a hegytető - és az óriási köd - irányába. A végállomáson kiszálltunk, megállapítottuk, hogy nincs hó (szerencsére), majd - mivel a kilátó is tejfehér ködbe burkolózott - egyből megrohamoztuk a mormotákat. Különböző nemzetiségű mormoták élnek egymás mellett, kerítéssel elkerített, elég tágasnak, és kényelmesnek tűnő helyeken. Nagyon helyesek, ahogy a háztetőn napoznak, vagy csak lesnek a földbe ásott üregeikből. Nem reprezentatív kutatásunk eredményeképpen megállapítottuk, hogy a kazah mormota a legéhesebb, az alpesi a legfélősebb, a kanadai pedig nem jött elő. Szóval miután találtunk egy bátor, kerítéshez merészkedő, éhenkórász kazah mormotát, elkezdtük az etetést. Kifigyeltük, hogy melyik virág a kedvenc csemegéje, ebből Ábel - mindenféle akrobatikus gyakorlattal - gyűjtött egy csomót, mi pedig Borival betuszkoltuk a teljes extázisban leledző (fogát csattogtató!) mormotának.

A felhők az etetés ideje alatt sem vonultak el a hegycsúcsról, úgyhogy a kilátóhoz most nem másztunk fel, hanem inkább helyet foglaltunk a teraszon, és elfogyasztottunk egy remek ebédet. Tele hassal, kipihenve vágtunk neki a lefelé vezető 8 km-es útnak. Gyerekeink az utolsó pillanatig nem hitték el, hogy ezt most komolyan gondoljuk. Pedig de! Végül kb. négy óra alatt leereszkedtünk a hegyről. Az elején volt egy nagyon meredek szakasz, ott csak a szembejövők arckifejezése vigasztalt, hogy felfelé biztos rosszabb. Az időjárás is érdekes volt, néha felhőbe borult minden, olyankor megfagytunk, aztán elvonultak a felhők, akkor meg megsültünk. Úgyhogy ennek megfelelően tíz percenként öltöztünk, vetkőztünk... Bori nagyon élvezte a kirándulást, ő lépést tartott Gézával, Ábel kevésbé volt lelkes, úgyhogy mi hátul poroszkáltunk, de az izgalmasabb szakaszoknál ő is összeszedte magát, bár többször javasolta, hogy forduljunk vissza, és menjünk inkább vonattal. Egy dologgal lehetett lelkesíteni, hogy útközben van egy barlang, és azt majd jól megnézzük. A barlangot meg is találtuk, de teljesen meglepő módon a barlangban sötét volt, mi pedig - rutintalanul - nem vittünk zseblámpát, úgyhogy nem tudtunk kibontakozni. Legközelebb viszünk lámpát, és akkor kiderítjük, hogy lakik-e medve, vagy más efféle élőlény a barlangban.  Az út felénél megálltunk pihenni egy olyan helyen, ahonnan a siklóernyősök indulnak repkedni. Megnéztünk több indulást, biztos óriási élmény madártávlatból letekinteni a Genfi tóra, de én azért nem próbálnám ki. Géza meg persze igen. Szóval szépen lesétáltunk, az autóban majdnem mindenki aludt, másnap pedig alig bírtunk megmozdulni az izomláztól.

Vasárnap szakadt az eső, úgyhogy valami benti programot kellett kieszelni, ezért elmentünk Bernbe megnézni a Qin kiállítást. Az agyagkatonák történetről szóló filmek, és az egyéb több ezer éves kínai emlékek a gyerekeket nem túlságosan kötötték le, úgyhogy Gézát hagytuk kulturálódni, mi meg bevetettük magunkat a szuvenír shopba, keringtünk a múzeum lépcsőin, utaztunk a lifttel, és egyéb ilyen értelmes dologgal ütöttük el az időt.

A kiállítás megtekintése után gondoltuk sétálunk egyet Bernben, úgyhogy felszerelkeztünk esernyőkkel, és elindultunk. Bern nagyon hangulatos város, gyönyörű épületek, széles utcák, és az Aare folyó partján található medvék. A medvék szerencsére nem szabadon vannak, hanem szépen elkerítve. Viszont szép nagy helyük van, medencével, kilátással a folyóra és az óvárosra. A  szakadó eső elől bemenekültünk egy kávézóba, fogyasztottunk mindenféle helyi finomságot, aztán hazatértünk.

Az iskolában annyi izgalmas dolog történt, hogy az international week keretében mindenki bemutathatta az országot, ahonnan érkezett. Lehetett bevinni képeket, népviseletet, ételt, zenét, stb. Ábeléknél ez még úgy zajlott, hogy akinek volt kedve, az beszélhetett az otthonáról, akinek meg nem, az meg nem. Ábel ez utóbbi kategóriába tartozott. Ellentétben barátjával Charlie-val, aki plüss kenguruval és wombattal demonstrálta szülőhazája egyedülálló állatvilágát. Boriéknál viszont már nem volt választási lehetőség. Nekik egy maximum öt perces előadással kellett készülni, úgyhogy volt nagy tanakodás, készülődés, hogy mi is legyen az, amit ennyi idő alatt be tud mutatni. Gézának és nekem számos mókás ötletünk támadt, de Bori szigorú volt, és nem hagyott minket kibontakozni, Így végülis nyomtattunk képeket Budapestről, a Balatonról, a Pusztáról és egy puliról. Bori - Géza segítségével - írt pár tudnivalót a képekről, amit nagy nyilvánosság előtt felolvasott. Ezenkívül - önfeláldozó magyar barátainknak köszönhetően - harminc darab túró rudival szemléltette a magyar gasztronómia különlegességét. Az előadása nagyon jól sikerült, azt mondta, hogy legszívesebben újra és újra elmondaná megint.

Hamarosan egy rengeteg fényképpel illusztrált beszámolót olvashattok az olasz svájci kantonba tett látogatásunkról. Ne menjetek sehová! :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.