Az utóbbi két hétvégén nem erőltettük meg magunkat programok terén, de azért kimozdultunk.

Szeptember utolsó hétvégéjén az időjárás nem kedvezett a szabadtéri programoknak, ugyanis esett az eső. Szombatra a Bex-i sóbánya megtekintését terveztük, de Bori nagyon ellenállt, javasolta, hogy inkább menjünk vasárnap, amikor már neki is lesz kedve. Mi amatőr módon bedőltünk ennek. Mármint, hogy vasárnap lelkesen fog részt venni a programon. Így beleegyeztünk, hogy tartsunk pizsama napot, melynek keretében egész nap nem csináltunk semmit. Amikor a semmittevésben már nagyon kifáradtunk, és éppen nem esett az eső, felkerekedtünk egy kis sétára. Ábel bringával jött, és csatlakoztak hozzánk a szomszéd házban lakó kedves barátaink is, akiknek bemutattuk, hogy milyen jó dolguk van addig, amíg drága kis gyermekük a babakocsiban mosolyog, és alszik, és nem azzal van elfoglalva, hogy kritikai megjegyzéseket tegyen a séta útvonalára és tempójára.

Ábi egy ideig lelkesen tekert abban a lassú tempóban, ahogy mi sétáltunk, de aztán természetesen egy idő után ezt elunta, előre menni nem volt hajlandó, úgyhogy engem ért az a megtiszteltetés, hogy tolhattam a biciklijét. Én, hogy vidámabban teljen az idő, felpattantam a nyeregbe, de akkor meg nagyon cikinek találták a viselkedésemet (pedig cirkuszi medvének sem voltam utolsó), úgyhogy maradt a görnyedés, tolás.

Vasárnap reggel miután Boritól meghallgattuk, hogy nincs is annál szörnyűbb dolog, mint egy sóbánya meglátogatása, és kellően idegbeteg lett mindenki, autóba pattantunk, és elhajtottunk Bex-be. A sóbánya manapság is működik (Vaud kanton teljes só-ellátását biztosítja), de természetesen a látogatás során a ma már nem használt részeket lehet bejárni.  A bejárat előtt a többi látogató is megtekinthette Borika performanszát, amelyben kifejezte ellenérzéseit a programmal kapcsolatban. Volt sírás, zokogás, sikítás, könyörgés, ordítás. Miután ilyen szépen felkészültünk a bánya megnézésre, besétáltunk a sziklába, ahol egy nagy teremben maketteken keresztül lehetett megismerkedni a sóbányászat történelmével, valamint egy néni ékes francia nyelven ezt szóban is ecsetelte. Ő elvitte magával a németül és olaszul beszélő látogatókat, és megígérte, hogy mindjárt érkezik a kollegája, aki francia és angol nyelven fog minket idegenvezetni. Na ez úgy nézett ki, hogy az idegenvezető beszélt tíz percet franciául óriás átéléssel, majd mondott két mondatot angolul. Úgyhogy túl sok mindent nem tudtunk meg a sóbányászatról, de annyi pl. kiderült, hogy amíg a hőskorban száz bányász dolgozott a bányában, ma – a gépesítésnek köszönhetően – ugyanazt a munkát ketten látják el. A hegy gyomrába egy tíz perces vonatozással  lehetett lemenni, a vonat kicsike volt, épp, hogy elfért a sziklába vájt alagútban.

Klausztrofóbiásoknak nem kifejezetten ajánlanám ezt az utazást. Mi persze nagyon élveztük, mert bár egy kicsit félelmetes volt, de legalább nem tartott sokáig. A vonatozás után még egy órát töltöttünk lent, megtekintettük a bányászok régi és új szerszámait, felszerelését, és még a falvésést is ki lehetett próbálni.

Végül kivonatoztunk a felszínre, ahol tanulmányoztuk  a szuvenír shop áruválasztékát, de aztán nem vettünk se sót, se sólámpát, de még egy jó sós testradírt sem.

E remek program után megebédeltünk, és elkocsikáztunk a Villeneuve-ben található Fun Planet nevű helyre (Ábi volt itt már két szülinapon), ahol minigolfoztunk egy jót.

A következő hétvégére  az időjárás jelentés alapján túl nagy terveket nem mertünk szőni. Szombaton – miután láttuk, hogy nem esik – belátogattunk a belvárosba, ebédelni, sétálni, vásárolni. Délután Géza Playmobil hadsereget állított fel, és megküzdött Ábi katonáival (volt köztük kalóz, titkos ügynök, rendőr, búvár és ejtőernyős). Este sétáltunk egyet a tóparton, ami nagyon mókás volt (persze akkor egyáltalában nem tűnt annak), az út első felében Ábel kántálta, hogy forduljunk vissza, ő fáradt, sétálni szörnyű, majd amikor ő erre ráunt, akkor Borika tette fel ugyanezt a lemezt… Kérdeztem tőlük, hogy szoktak-e előre egyeztetni, hogy ki mikor, és mivel lesz elégedetlen, de azt állították, hogy ez mindig teljesen spontán. (Vagyis mint Bori megfogalmazta, mindig azt a programot utálja, amin éppen részt veszünk. Mondjuk logikus.)

Vasárnap a mormotás kirándulásnál kihagyott barlangot szerettük volna felkeresni.  Az volt a terv, hogy addig megyünk föl autóval a hegyen, ameddig csak lehet, és onnan föl- majd lesétálunk. Így is tettünk, nagyon keskeny, nagyon kanyargós úton felkaptattunk kocsival addig, amíg egy sorompó nem állta utunkat. Onnan gyalog mentünk tovább, addig, amíg el nem értük a barlangot. Jól kifáradtunk, mert igencsak meredek, és köves volt fölfelé az út. A barlangnál boldogan előkaptuk zseblámpáinkat, és benyomultunk a sötétbe. Persze nagyon izgultunk, hogy előjön valami medve, vagy egy óriás vér-mormota, de semmi ilyesmi nem történt. Kicsit megpihentünk, majd nekivágtunk a lefelé vezető útnak. Nem volt könnyű, mert nagyon csúszott a talaj, úgyhogy néhányszor fenéken landoltunk, de sebaj, azóta már mindent szépen kimostam. Több mint két órát gyalogoltunk, kb. 5 km-t tettünk meg, de közben jelentős szintkülönbséggel is meg kellett küzdenünk. Jól elfáradtunk, de szerencsére a Fradi meccsre még pont haza értünk.

Amúgy holnaptól megkezdődik a két hetes őszi szünet. Elmegyünk még megnézni a KNIE cirkuszt, vasárnap pedig haza repülünk hármasban, Géza majd hétvégére csatlakozik hozzánk.

A vidám svájci hétköznapok rovatunk pedig a következő érdekességgel jelentkezik: Jól bizonyítja a belterjes piaci viszonyokat, hogy a helyi termékfejlesztők láthatóan nem is gondolnak a magyarországi exportban rejlő óriási lehetőségekre. Más magyarázatot ugyanis nem találtunk a lenti képen található szájápolási termékek elnevezésére... 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.