Az előző bejegyzésből kimaradt még egy pár érdekesség az iskoláról, úgyhogy a korrekt tájékoztatás jegyében ezeket most ismertetem.

Iskolabusz: nagyon sok gyereket iskolabusszal szállítanak, persze ezért is külön kell fizetni. Bennünk föl sem merült ez a verzió (dehogynem). Ez a napi utazgatás így is elég fárasztó a srácoknak, hogy nem kell minden bokorban megállni és felszedni a többieket. Ami szerintem nagyon furcsa, hogy a legkisebbek közül is többen busszal járnak iskolába, tehát már a három-négy évesek is maguk után egy óriási táskát vonszolva, tornazsákot cipelve, önállóan közlekednek.

Étkezés: az iskolában napi egyszer kapnak a gyerekek enni, ebéd formájában. Az iskolának saját konyhája van, amiben egy francia chef készíti az ebédet (hahaha francia is, meg szakács is). A heti menüt az előző héten megküldik tájékoztatásul. Változatos ételeket készítenek, pizza, mangó hab, chili con carne is megtalálható az étlapon. Ez is egy csomó pénzbe kerül. Ha valaki nem szeretne az iskolában enni, vihet magával ebédet. Ábinál - aki az oviban két éven át kizárólag kenyeret volt hajlandó fogyasztani (ahogy ő fogalmazott egyszer: "Három dolgot eszem meg az oviban: a kenyérhéjt, a kenyérbélt, és a csokitortát.") - fel sem merült annak a lehetősége, hogy befizessük ebédelni. Úgyhogy neki szépen dobozba helyezek egy pár szelet kenyeret ebédre, egy másik dobozba pedig valami kis snacket tízóraira. Bori, aki nagyon bátor, az első héten kipróbálta az ebédet. Kettő darab étel ízlett neki: a pizza és a jégkrém. Amúgy mindennap szomorúan közölte, hogy miért nem volt jó az ebéd. Pl. az epres panna cotta szerinte egy nem finom joghurt volt csupán, a tésztán pedig volt valamilyen fűszer... Ugye-ugye, a jó kis tejbegríz, meg a mákos tészta? Úgyhogy ő is viszi a dobozkájában a vajas zsemlét, abban legalább nem csalódik. Itthon meg ehet rendesen. Pizzát és jégkrémet.

Tankönyvek: na hát azok nincsenek (legalábbis egyelőre mi nem láttunk ilyesmit). Minden gyereknek van egy mappája, és egy kis üzenőfüzete, ennyit kell szállítani az iskolatáskában (meg az ételes dobozokat.) Személyre szabott feladatokat kapnak, Bori minden nap hazahozott eddig egy kis füzetet, amiből az olvasást tudjuk gyakorolni. Ábel pedig kapott öt oldalnyi megtanulni való szót, mindenféle közlekedési eszközről.

Osztályozás: az nincs, szöveges értékelés van, de azt sem viszik túlzásba.

Vannak kölönórák, foci, gitárklub, drámajáték. Bori és Ábi határozottan kijelentették, hogy nem kívánnak ilyesmiben résztvenni (bár a stoplis foci cipők láttán azért láttam némi elbizonytalanodást Ábikán...).

Na szóval, ilyenek a körülmények, és akkor lássuk, hogyan érzik magukat a gyermekecskéink. Jól. Nagyon jól. Lelkesen mennek reggel, és vidáman jönnek haza délután. Nem tudom elképzelni, hogy miként kommunikálnak egész nap, de valahogy megoldják, és még egyszer sem mondták, hogy borzasztó, hogy nem értik ami körülöttük zajlik. Állandóan dicsérik, motiválják őket (mármint nem csak őket, hanem a többi gyereket is). Minden nap újabb matricával térnek haza, amin a wonderful, super, brilliant, és ezen szavak egyéb szinonimái szerepelnek. Ábel már oklevelet is kapott ünnepélyes keretek között. Van egy kis üzenőfüzetük, amibe a fontos dolgokat be lehet jegyezni. Ábinak például ma beírta a tanítónéni, hogy nagyon jó lett a frizurája (mármint Ábinak, akit tegnap megnyírtunk). Borinak pedig, hogy csodálatosan ejti a "p" hangot. Egyszer volt Bori eddig csalódott, amikor kiderült, hogy az úszáson úszni kell. Víz alatt! Meg háton!

Ami nagyon tetszik, hogy amikor reggel beérünk, az öltözőben másodpercek alatt cipőt váltanak, egy gyors puszi, és már mennek is föl egyedül a saját osztályukba. Ha megpróbálok segíteni az átöltözésnél, azt felháborodva utasítják vissza, ne égessem már őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy otthon nem várják mozdulatlanul, hogy rájuk kerüljön a ruha... Délután pedig teljes menetfelszerelésben jönnek ki az udvarra, ahol várni kell őket. A reggeli búcsú így kb. 10 percet vesz igénybe. Ez nekem azért teljesen új élmény, mert az oviban azt hiszem én voltam a csúcstartó a "hogyan töltsünk el minél több időt a gyerekek beadásával" című versenyszámban.

Mivel ennyire jó a suliban, ezért reggelente, amikor energikusan, mosolyogva - és elégedetten a tóparti futástól - ébresztem őket frissen facsart narancslével, forró croissant-nal, akkor ők kipattannak az ágyból, reggelizés, fogmosás, öltözés, és már indulunk is! Ja, az egy másik család... Persze itt is ugyanúgy megy a szenvedés reggelente, a kérés, könyörgés, ordítás, majd zilált idegekkel való elindulás. A kocsiban reggel még csönd van, álmosak, nézelődnek, verekedni általában csak a megérkezéskor kezdenek el, hogy ki másszon át előbb a csomagtartóba (mert ott milyen jó). Ilyenkor rázendítenek  a jól ismert, és cseppet sem idegesítő kaka-gyagya-undorííííítóóó vagy kezdetű/lényegű örökzöldre. De azután kieresztem őket a csomagtartóból, megcsapja őket a hegyi levegő, meghallják az andalító tehén kolompolást, és határozott léptekkel elindulnak az iskola felé.

Délután a suli után általában még játszanak pár percet az iskola játszóterén, de észnél kell lenni, mert ha nem indulunk el időben, akkor jön a szomszéd gazda és kiengedi a tehenket a legelőről. Azok meg elindulnak haza a tanyára a szűk egysávos úton, és nem kapkodják el a dolgot. Vagyis, ha nem ülünk az autóba mielőtt ők befejezik a napi legelészést, akkor buktuk az indulást. A délutáni autózás egyébként sem annyira idilli, mint a reggeli, igaz tíz perc még eltelik csöndes eszegetéssel, de aztán az evéssel nyert energiát egymás idegesítésére használják, verekedés, kaka-gyagya-undorííííítóóó vagy, stb. Kíváncsi vagyok, mikor fogják ennek az angol megfelelőjével tépni egymás, és a mi idegeinket.

Viszont az általános boldogságukat látva az én lelkifurdalásom is kezd oldódni; talán tényleg jó ez nekik, és nem válik kárukra, hogy kiszakítottuk őket a megszokott, szeretett környezetükből.

Ami furcsa ezzel a sok autózással kapcsolatban, hogy eddig négy éven keresztül gyalog jártunk oviba, reggel, délután sétáltunk, macskákat kergettünk, botokat cipeltünk, kutyát simogattunk, beszélgettünk. Azért miután hazaértünk most is elmehetünk a fenti tevékenységeket folytatni, így annyira nem szomorú a sorsunk.

Ezt a bejegyzést nem tudjuk túl sok képpel illusztrálni, de reszkessetek, mert hosszú hétvége jön (hétfő munkaszüneti nap a kantonban), és mi - mily meglepő - útra kelünk...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.