Na nem a blogolást hagyjuk abba, csak a svájciaskodást függesztettük fel egy időre, mert a család háromnegyede visszatért Magyarországra. Mielőtt visszatértünk volna, jártunk még egy-két szép helyen, amiről feltétlenül meg szeretnénk emlékezni. A Svájcban töltött utolsó vasárnapunkon - csak a mihez tartás végett - megtekintettük a Mont Blanc-t, és akkor jutott eszünkbe ez a tréfás cím is.

Szóval ott tartottunk, hogy mindenféle események voltak az iskolában, kitört a nyár, de aztán mégsem. Az International Day szombatját követő vasárnap egy kis hegyi túrát terveztünk, amiért a gyermekecskéink nem lelkesedtek, de hát ezt már megszoktuk, úgyhogy a szokásos műsor kíséretében elindultunk a Lac de Tanay (Tanay tó) irányába. Az időjárás nem volt egyértelműen nyári, de azért reménykedtünk, hogy talán nem ázunk el.

A szokásos útvonalunkon autóztunk Franciaország irányába, de aztán mielőtt elhagytuk volna Svájcországot, felkacskaringóztunk egy hegyre, ahol parkoltunk, majd némi szenvedés közepette megkezdtük a kirándulást. A tó 1408 m magasan helyezkedik el, a parkoló pedig 1000 m-en. Két út közül lehetett választani, az egyik egy aszfaltos, amelyiknél az volt kiírva, hogy 1 óra 20 perc a menetidő, a másik köves, erdei ösvény jellegű, menetidő ötven perc. Természetesen amilyen kemények vagyunk, az utóbbit választottuk. Szerencsére a gyerekeknek tetszett a terep, bár nagyon meredek volt, de Géza faragott nekik vándorbotot (szerencsére nála volt a svájci bicskája, haha), és azzal lelkesen haladtak. Géza haladt a leglelkesebben (állítása szerint nem gyorsan ment, csak a saját tempójában... köszönjük szépen), de azért nem rázott le minket teljesen, és néha bevárta fáradt kis csapatunkat. Kicsit több mint egy óra alatt fel is értünk a hegytetőre, megláttuk a tavat, és az éttermet. Mind a kettő szép látványt nyújtott. Sajnos egy óriási felhő is akkor ért oda a hegytetőre, nagyon hideg volt, viszont az étteremben a szokásos fondü szag terjengett, valamint teljesen tele volt, úgyhogy oda nem tudtunk bemenekülni egy kis melegért. Letelepedtünk a teraszon, kb. 10 fok volt (június 23-át írtunk ezen a napon), amit a jeges szél tett még kellemetlenebbé. Nagyon fáztunk. Viszont, hamár úgyis a szabadban voltunk, végre fondüzhettünk Gézával, és csak párszor kellett helyet cserélnünk a gyerekekkel evés közben, amikor változott a szélirány. A tavat is megszemléltük közelről is, távolabbról is, csodás látványt nyújtott a körülötte magasodó hegyekkel együtt.

A lefelé vezető úton Ábel lelkesedése alábbhagyott, többször kijelentette, hogy ő nem jön le, feladja, ha valaki nem viszi, akkor ott marad. Végül nem hagytuk ott, ha lassan is, de leereszkedtünk a kiinduló pontig. A hazafelé úton pedig nemcsak a gyerekek aludtak el, hanem én is, amit Géza meg is örökített, rendkívül előnyös kép készült mind a hármunkról...

Aztán jött az iskola utolsó hete, Géza pedig elutazott Athénba megnézni, hogy milyen a nyári meleg. Míg ő a 32 fokos hőségről panaszkodott, mi kabátban dideregtünk a 12 fokban. Ahogy véget ért az iskola pénteken, Géza is visszatért közénk, úgyhogy a vakáció első napját a reménytelenül szakadó esőben otthon töltöttük. Hamár úgyis hideg volt, gondoltuk, hogy olyan programot csinálunk, amihez legálisan télikabátba bújhatunk, úgyhogy vasárnap megcéloztuk Franciaországot, és a Mont Blanc-t. Később kiderült, hogy a gyerekek úgy gondolták, amikor többször megemlítették, hogy szeretnék megnézni a Mont Blanc-t, hogy az autóból rámutatunk, hogy na ez, az, aztán megyünk a dolgunkra.

Elautóztunk Chamonix-ba, onnan indul a felvonó az Aiguille du Midi nevű - 3842 m magas - hegycsúcsra. Azt írja az internet, hogy a Klein Matterhorn (3883 m) után ez a második legmagasabb pont Európában, ahová hegymászó-felszerelés nélkül is el lehet jutni, köszönhetően felvonójának, melyet 1955-ben építettek, és mely két évtizedig a világ legmagasabb felvonója volt.  A Chamonix és a hegycsúcs közötti távolságot (2800 m szintkülönbség) 20 perc alatt teszi meg. A felvonóba hetven ember fér be, lehet sorban állni, izgulni, hogy beférünk-e, ki tolakszik, lábunkra lépnek, hátizsákkal elsodornak, mit képzelnek, ablak mellé kerülünk-e, összenyomnak, leszakadunk, mind meghalunk. Ja, és ezt egy átszállással, tehát mindezt kétszer (a lefelé út külön sztori). Az Aiguille du Midi tetején található egy kilátó, ami Európa legmagasabban fekvő kilátópontja, és itt van a a Cosmiques menedékház, amely kiindulópontja a Mont Blanc-ra induló túráknak. Mi egyelőre hegymászó felszerelés nélkül indultunk el meghódítani a hegyeket, fentről tekintettük meg az örök hó birodalmát. A hegycsúcsról egy másik felvonóval át lehet utazni a de Geant gleccser felett a Helbronner csúcsig (3462 m), amely már Olaszországhoz tartozik. Nem mondom, hogy nem félelmetes az utazás olyan magasságban (mert az, de még mennyire!), de a látvány tényleg lenyűgöző, csodálatos, felejthetetlen. Nagyon érdekes látni, ahogy hangyányi emberek kaptatnak a nagy hóban, vagy esetleg síelnek, na nekik biztos nem szerettem volna a helyükben lenni.

A magasság főleg Ábit viselte meg, mindene fájt, és majdnem elaludt szegényke. Bori jól bírta. Egy ideig. De aztán fázni kezdett. Ráadásul nem volt hely az étteremben, aztán mikor lett, akkor nem volt finom az étel. És aztán jött a szörnyű sorban állás a felvonóhoz (vagyis levonóhoz). Gyerekeink botrányos viselkedését ráfogtuk a magaslati levegőre, ami persze nem sokat javított a helyzeten, de végül lejutottunk a hegytetőről. A csúcson nulla fok volt, a városban húsz. Mire leértünk, mindenki megvidámodott, és szépen haza autóztunk.

A nyári szünetből még két napot töltöttünk Lausanne-ban, a gyerekek iskolásat játszottak (kicsit furák), vagy veszekedtek. Aztán július 3-án (szerdán) szakadó esőben, az autó tetején három bringával elindultunk kis hazánk irányába, útba ejtve Salzburgot, ahol két éjszakát töltöttünk. Az időjárás előrejelzés nem sok jóval bíztatott minket, csütörtökre esőt ígértek, de aztán egészen meglepő módon csütörtök reggelre elvonultak a felhők, egész nap sétáltunk a városban, természetesen voltunk a várban, megtekintettük Mozart szülőházát, amiben manapság egy Spar működik, vettünk egy csomó Manner nápolyit, amit ott helyben fel is faltunk, majd pedig péntek reggel, ömlő esőben haza autóztunk. Itthon napsütés, madárcsicsergéses kert várt minket.

Vasárnap Géza visszatért Lausanne-ba, mi meg itt maradtunk hármasban. A gyerekek a héten Csillebércen táboroznak, én meg próbálom értelmesen eltölteni az időmet. Úgy ítéltem meg, hogy a blogolás annak számít.

Amúgy teljesen hihetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a tíz hónap, az is furcsa, hogy az a sok dolog tényleg velünk történt, amiről itt a blogon beszámoltunk. Nagyon jó kis időszak volt, örülök, hogy belevágtunk. Géza most dolgozik, de aztán augusztusban hazatér két hétre, és akkor együtt nyaralunk. Szeptemberben pedig folytatjuk a svájciaskodást, és a blogolást. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.