Péntek este elrohantunk az IKEA-ba, abból a célból legfőképpen, hogy pótoljuk a lakás felszereléséhez tartozó, de általunk már megsemmisített tárgyakat (pl. pohár), valamint beszerezzünk még egy pár műanyag dobozt, amelyek segítségével uralni tudjuk a gyerekszobákban eluralkodó káoszt. Szépen bevásároltunk, ettünk húsgolyót, ahogy kell, majd fél tíz tájban haza is értünk. Gyorsan megpróbáltuk ágyba dugni a gyermekeinket, én megkíséreltem lerángatni Ábi zokniját. Nem sikerült, ellenben a jobb kezem középső ujján a legfölső ujjpercem derékszögben - egy diszkrét pukkanás kíséretében - hátrahajlott, majd vissza, és ott egészen hülye pózban begörbült. Nem fájt igazán, csak nem tudtam mozgatni, és idétlenül nézett ki. Pánikba estünk. A gyerekek teljesen, Géza nem annyira, ő inkább a tettek mezejére lépett, és kiderítette, hogy a klinika 11-ig nyitva van, úgyhogy áthívta a tőlünk nem messze lakó kollegáit, hogy vigyázzanak a gyerekekre (ők tíz percen belül meg is érkeztek, örök hála nekik ezért), mi pedig autóba pattantunk, és elszáguldottunk a rendelőbe.

Ott ki kellett tölteni egy francia nyelvű nyomtatványt, majd a betegfelvevő néninek átnyújtani, aki először is hosszasan ellenőrizte, hogy a biztosításunk rendben van-e, majd kérdezte, hogy mi a baj (nem beszélt angolul). Felmutattam a középső ujjamat (szerencse, hogy nem valami takargatni való helyen volt a sérülésem, mert kínos lett volna a többi sebesült előtt letolni a gatyámat pl.), bólintott, írt valamit, és mondta, hogy várjunk.

Vártunk. Közben - felkészülve arra a rémisztő szituációra, hogy Géza nem tarthat velem a vizsgálatra - begyakoroltuk angolul balesetem történetét. Fél óra múlva szólítottak is (Zsütaszi néven), Géza határozott léptekkel velem tartott, de a nővér visszaküldte azzal, hogy ne aggódjunk, a doktor beszél angolul (az klassz, de én nem). Ez a szigorú néni - anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzám - készített két röntgenfelvételt a kezemről, majd áttessékelt egy másik szobába azzal, hogy a doktor is coming.

A doktor kisvártatva meg is érkezett, nagy vidáman el kezdett ékes francia nyelven beszélni hozzám, majd amikor elárultam neki, hogy nem értem amit mond, akkor megszeppenve közölte, hogy ő nem igazán beszél angolul. De spanyolul igen. Remek, ez így vicces lesz...

Azért én mindenesetre felmondtam a begyakorolt mondatomat, mely szerint megpróbáltam a fiam zokniját lehúzni, de my finger reccs. Bólogatott, beszélt franciául sokat, megnézte a röntgent egy másik nagyon szimpatikus monsieur-vel együtt, tanulmányozták a fittyent részt. Aztán nagyon szépen artikulálva, mosolyogva, részletesen elmagyarázta, hogy mi történt az ujjammal. Franciául. De mutogatott, és néha belecsempészett a mondandójába egy-egy angol szót, úgyhogy a lényeget megértettem, mely szerint csontom nem tört, de az ínszalag elszakadt. Hurrá. Ráhúzott az ujjamra egy műanyag merevítőt, körbetekerte ragasztóval, és közölte, hogy ezt egy hónapig hordanom kell, éjjel nappal, soha nem vehetem le. Majd egy hónap múlva, ha még mindig így áll az ujjam, akkor opera (láttam rajta, hogy ezalatt nem azt érti, hogy együtt megtekintjük a Pillangókisasszonyt). Na szép, mondhatom. Még valami gyógyszert is felírt, amit négy napig kell szednem. Miután ilyen jól elbeszélgettünk, kerítettek egy kedves nőt, aki beszélt angolul, úgyhogy akkor az ő segítségével még egyszer átvettük a dolgokat. A doktor elmondta az infókat, amiket tőlem hallott, többek között, hogy amikor vettem le a cipőmet, akkor történt ez a szörnyű baleset. Mondtam a nőnek, hogy my son, meg hogy socks, és hogy pulled down, úgyhogy végülis a zárójelentésben már az szerepel, hogy a fiam cipőjével csináltam valamit (ezeket a szavakat már felismerem franciául). Valószínűleg lényegtelen, a leghülyébb baleset címére így is eséllyel pályázhatok.

Közben még arról is megpróbált érdeklődni, hogy van-e családorvosunk (na mire ezt is megértettem, hogy mit akar...), mondtam, hogy nincs (pedig van, a Lotz Károly utcában rendel, és nem kedves, de ezt a remek poént szerencsére nem sütöttem el). Aztán bedobtam az adu ászt, megmondtam, hogy hol dolgozik az én drága hitvesem, ja hát akkor minden rendben van kérem, hívjuk dr. Edét, és majd ő mindent elrendez.  Ezek után a papírokkal és egy fájdalomcsillapítóval távoztunk a helyszínről. Itthon (negyed tizenkettő volt már) vidám kis társaság fogadott minket, a fiúk megpróbálták értelmezni a papírokat mindenféle fordító program segítségével, lámpafénynél megszakértették a röntgenfelvételt, majd a bébiszitterek távoztak, mi pedig nyugovóra tértünk.

Az ujjam továbbra sem fáj, viszont nem vagyok ügyes bal kézzel, ami elég zavaró. Holnap pedig felkeressük doktor Edét.

Ha már ilyen idétlen sérülést szereztem, akkor muszáj felidéznem a családunkban eddig előfordult baleseteket. Géza achillesz szakadásai rendes sportsérülések voltak, úgyhogy azt nem sorolnám ide. Ellenben nekem eddig egyszer kellett összevarrni a kezemet, amikor is mosogatás közben eltörtem egy poharat, valamint egyszer volt rajtam gipsz, akkor pedig az autó csomagtartója becsukása közben a jobb kezem hüvelykujja hajlott úgy hátra, hogy mind a két oldalon elszakadt benne az ínszalag. Borika egyszer - a délutáni alvás bojkottálása keretében - magára rántotta az olvasólámpát, ezzel égési sérülést szerzett, valamint egyszer lenyelte egy zenélő doboz kulcsát (mentővel kórház), Ábika pedig egy frissen sült csirke nuggetsba dugta bele úgy a mutatóujját, hogy az égési sérüléssel két naponta kellett kötözésre járnunk.

Szóval mit nekünk extrém sportolás, a hétköznapok is tartogatnak elég kihívást számunkra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.